HELLO DREAMER

Taehyung POV Nem sok idő múltán, a számomra még mindig ismeretlen alak elhagyta a szobát, s csak hosszú idő után érzem azt, végre újból tudok lélegezni, végre eltűnt az a nyomasztó aura. Egy ideig csak vizslattam a körülöttem lévő tárgyakat, el-el játszadozva kusza gondolatokkal. De azután lassan már minden kezdett unalmassá válni, a gondolataim is, amik egyébként hülyeségek sorozata volt, sorra hagyott el, s helyüket a már régóta ismert, kesernyés ízű magány vette át. Olykor szerettem egy kicsit elszigetelődni a világtól, és magamba zuhanni, így legalább rendet tudtam rakni lelkemben. Most viszont csak idegesített, nem hagyott pihenni. Egyre csak ki akartam szabadulni a félhomályból, vissza Szöul napban úszkáló utcáira, ahol semmiképp sincs esélyem találkozni még egyszer ezzel az alakkal. És ha már itt tartunk... Vajon mit akarhat tőlem? Miért kezel úgy, mint egy tárgyat? -Jaj, Taehyung, már megint, mi a francba sodortad magad... - suttogtam ajkaim közül. Elegem lett az egy helyben ül...

Jimin szemszöge: FruzsiRkasi Taehyung szemszöge: Hyo Taehyung szemszöge Már rég mindenki hazament a parkból, minek egyik rózsaszín szirmokkal hintett kavicsos útján lépkedtem csendben, fejemet lehajtva. A park és annak megannyi cseresznyefája mindig elámított, gyönyörű volt, mikor eljött az ideje, hogy minden sakura virágát bontsa. Az idők végezetéig itt tudtam volna maradni, de mivel az időnek egyszer vége, minden másnak is; az életnek is. Én mindig látom mikor virágzanak a fák, látom, ahogy a rózsaszín kis csodák idővel elsötétülnek, élettelenül hullanak alább és előbb-utóbb eltűnnek a Föld felszínéről. Csak úgy, mint minden más, mit éltet valami, olyan, ami növeszti, mozgatja; élteti. Mindig is túlreagálom a dolgokat - ezt mondják az emberek, akik kicsit is ismernek. Azt mondják, a bolhából is elefántot csinálok, hogy minden, mi másnak egy elenyésző negatív momentum, az nekem egy olyan veszteség, tragédia, amin csak az időmet és józan eszem vesztegetem. Gyerek vagyok - ezt is hozzát...

Taehyung szemszöge és a levél: kliseakobon Namjoon szemszöge: Hyo Taehyung szemszöge Pólóm kellemetlenül tapad mellkasomhoz, ahogy a hideg ragacsos folyadék befolyik ruhám alá. Lábaim égnek, gyorsan szedem őket, bízva abban hogy minél hamarabb elvisznek innen. A helyről, ahol csak a rosszat kapom, ahol gyerekek helyett szörnyetegeknél is rosszabb teremtmények mászkálnak nap mint nap. Már a szemükbe sem nézek, nehogy azt találják kifogásolhatónak bennem de minden hiába. Ma is keresem a kiutat, futok és már azt sem látom, hova lép oly sokszor megtaposott talpam, hisz könnyeim szemem világa előtt alkotnak átláthatatlan fátyolt. Azt hittem, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy talán elérkezett a nap, amikor nem menekülök innen. Már annyiszor elképzeltem, hogy majd eljön az idő, amikor nem áztatják könnyek az arcom, és büszkén távozhatok ezeknek a falaknak a kínzó szorító börtönéből. És fejemet felemelve léphetnék ki, büszkén. Büszke lennék, de mire? Arra hogy eltelt az életemből úgy ...

"Kapzsi voltam, ez volt a vesztem." ◇◆◇ "Porban járó aljadékok mocskos lába alá esve piszkolódott be kevély lelkem." ◇◆◇ "Testem volt bujaságom legnagyobb megsínylője, mégis hajszoltam az élvezeteket, míg eszem nem veszett tőle." ◇◆◇ "Haragudtam a világra. Megbocsátani? Sosem tettem - végül a világ sem bocsátott meg nekem." ◇ ◆◇ "Miért van másnak több, mint nekem? Miért jobb másnak, mint nekem? Mindenre irigykedtem, aztán nem lett végül semmim sem." ◇◆◇ "Dolgozni? Azt meg minek? Élni? Hülyeség." ◇◆◇ "Számhoz többet ért alkohol, mint abból jött volna értelmes szó, imbolygó világ torkos bűnöse voltam, ittam én, ameddig bírtam."

Sokan voltak Szöul egyik legismertebb festészeti múzeumában, az emberek néhány képnél akár egymás hegyén-hátán is átgázoltak, csak hogy megnézhessék azt, mintha amint az óra egészet mutatna, lába kelne minden műalkotásnak. Pedig természetesen nem így volt. Minden festmény, függetlenül annak színvilágától, vagy éppen a rajztechnikától, helyükön csendben mondtak ezer szót, regéltek hosszasan. Voltak olyanok, akik ezeknek hangot adva dolgoztak a múzeumban, egy ilyen volt Jung Hoseok is, a létesítmény egyik idegenvezetője, kinek minden műalkotás egy meséskönyv volt, olyan, amit sosem un meg és ugyanolyan lelkesedéssel mesél másoknak róla. Hoseok, mióta eszét tudja, a művészetnek élt, azon belül is a festészetnek - habár tehetsége nem volt hozzá. Ő csak csodálta a művészek alkotásait, és beszélt róluk, hallgatósága pedig emberek ezrei voltak. A férfi szerencsés volt, hiszen azt tehette, amit akart, olyan munkája volt, amit tiszta szívéből szeretett. Naponta kismilliószor járta körbe a múzeu...