Taehyung szemszöge és a levél: kliseakobon
Namjoon szemszöge: Hyo
Taehyung szemszöge
Pólóm kellemetlenül tapad mellkasomhoz, ahogy a hideg ragacsos folyadék befolyik ruhám alá. Lábaim égnek, gyorsan szedem őket, bízva abban hogy minél hamarabb elvisznek innen. A helyről, ahol csak a rosszat kapom, ahol gyerekek helyett szörnyetegeknél is rosszabb teremtmények mászkálnak nap mint nap. Már a szemükbe sem nézek, nehogy azt találják kifogásolhatónak bennem de minden hiába. Ma is keresem a kiutat, futok és már azt sem látom, hova lép oly sokszor megtaposott talpam, hisz könnyeim szemem világa előtt alkotnak átláthatatlan fátyolt. Azt hittem, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy talán elérkezett a nap, amikor nem menekülök innen. Már annyiszor elképzeltem, hogy majd eljön az idő, amikor nem áztatják könnyek az arcom, és büszkén távozhatok ezeknek a falaknak a kínzó szorító börtönéből. És fejemet felemelve léphetnék ki, büszkén. Büszke lennék, de mire? Arra hogy eltelt az életemből úgy az a keserves huszonnégy óra, hogy hajam nem ragad össze a ráborított üdítőtől? Vagy, hogy senki nem ért hozzám, nem bántottak, nem dobáltak olyan szavakkal, amik mélyre vágtak? Erény lenne ez? Valami olyasmi amire büszke lehet az ember? Nem számít, hisz nekem ez sem jut, ma sem jutott, pedig már olyan közel volt, és annyira ügyeltem, hogy most az egyszer keserédes mosollyal lépjek át a rozsdás fémkerítés kapuján, hogy az azon támaszkodó emberek nevetésének hangjától ne érezzem üresnek magam, hanem annak helyét saját diadalom töltse ki, de nem. Vétkemet ezúttal sem tudom, sosem tudom, csak annyit tudok én, hogy ma is vörösre sírt szemekkel érek haza. A nagy családi házra nézek, amelyik családnak elméletben én is tagja vagyok, de én már azt sem érzem, hogy itt tartanának valamire. Amilyen magasra nyúlik a kétemeletes építmény annyira hideg és rideg belülről valójában. Viszont engem mégis mérhetetlen melegséggel tölt el ha ránézek, mert tudom, hogy bent van és hogy az egyetlen személy akiért élek, akihez mindig futok akit imádok és akitől ma is megmentését várok ennek a háznak a falain belül lapul, és csak annyi a dolgom, hogy belépjek. Az egyetlen menedéket jelenti számomra, ő vigyáz rám, csak ő figyel rám, és kizárólag ő szeret. Szeret, de mégsem jobban, mint ahogy én szeretem őt. A világot jelenti számomra, ha a tökéletességre kell gondolni, nekem ő az első és egyetlen gondolatom. Már csak vidám mosolyára gondolok és arra, hogy orcája két oldalán megjelentek a gödröcskék, és ettől nekem is felfelé görbül a szám, ám hamar lehagy mosolyom, hisz amellett, hogy szüleim nem meglepő módon nem tartózkodnak a palotájukban, hiába hagyja el torkom szeretett bátyám neve, hiába keresem, nem lelem. A konyhába érve pillantok meg egy sárga lapocskát és ahogy közelebb lépek látom, hogy a rövid, de számomra annál tartalmasabb üzenet nekem szól.
"Taetae, Jennie-éknél töltöm a hétvégét, légy jó! Anyáék hagytak pénzt a szekrényeden. - Namjoon"
A lap lassan a földre esik kezemből, és meg sem várva, hogy az landoljon rohanok ki a konyhából. Fel-alá járkálok, testem pedig a pánik rántja görcsbe. A földre esek, érzem, hogy testem nem bírja magát tovább tartani. Zokogok, válaim remegnének és ajkaim hiába nyitom szét hogy ordítsak, hogy a világ tudtára hozzam, már elegem van, hang nem hagyja el a torkom. Azt hittem bírom még, de jelen pillanatban, hogy az egyetlen személy, aki segíteni tudna sem akar velem lenni, helyette inkább van újonnan szerzett barátnőjével, akit alig ismer egy hónapja. Ó, azelőtt milyen jó is volt! Együtt voltunk mindig, segített, támaszt nyújtott. Az egyetlen világos szikra volt életem sötétségében. Amikor vele vagyok, valahogy mindig kiszállnak a fejemből a rossz emlékek, csak őt látom és hallom. Minden szavát iszom, és tudom, amíg itt van addig nem számít Jungkook, és nem számít hogy a kuka melletti asztalnál ismét egyedül ebédeltem. Az sem számít, hogy mikor a barna belenyomta a fejem a gombalevesbe, nem az fájt, hogy nem kaptam levegőt, hanem az, ahogy senki sem törődött azzal, hogy belül már haldoklom, és hogy ujjal mutogatva röhögtem rajtam földönkívülinek titulálva. Most is hallom ahogy csúnyábbnál csúnyábbakat mondanak rám, de akkor abban a percben elengedem mert tudom, hogy nem kell már sok és Namjoon majd védelmezőn ölel át és elmondja, hogy milyen okos is vagyok, és tehetséges. Ő volt az egyetlen akitől úgy éreztem hogy megéri élnem. Egy-egy magányos éjszakán már eljátszottam a gondolattal, hogy önkezemmel vetek véget nyomorult életemnek, de Namjoon mindig jött, én pedig mindig messze kergettem a gondolatot, de most, hogy testvérem már hetek óta ügyet sem vet rám, nem tudom ki miatt elűzni a gondolatot. Nincs itt, hogy megálljt parancsoljon agyam fogaskerekeinek. Abban bíztam, egyedül abban, hogy ma amikor hazaérek azt látom, hogy a konyhában állva süt nekünk palacsintát, vagy hogy békésen olvasgat a kanapén, csak arra várva hogy hazaérkezzek, de nincs így. Nekem pedig lassan rá kell jönnöm, hogy éli az életét, de nélkülem. Tudtam, hogy ez a nap majd eljön és akkor már úgysem lesz választásom, de mégis félek, félek attól, hogy nem tudom ezzel hová tartok, hogy valóban sikerül majd elmenekülni, vagy sorsom úgy is sarkamban fog lihegni. Nem tudom, elérkezett a pillanat hogy bátornak kell lennem és magamért meg kell tennem. Lassan sikerül felállnom a könnyekkel eláztatott padlóról, és a fiókomhoz lépve előhúzom a már korábban egyik elgyengült pillanatokban megírt levelet, amit akkor is és most is könnyeimmel nedvesítek. Akkor még hittem benne, hogy csak én láthatom majd, és csupán annyi okból raktam el, hogy magamat emlékeztessem arra, hogy kiért kell erősnek maradnom. De hogyan is kéne valami olyannak lennem, ami sosem voltam, valaki olyanért aki már rám sem néz? Remegő ujjakkal nyúlok mélyre a fiókba, hogy kihalásszam a már rég odakészített üvegcsét. Anya alvászavarára felírt gyógyszerei, amiket tilosban csentem el önző célokra, de egészen eddig hittem benne, hogy talán mégsem kell használnom. A levelet az asztalomra dobom és a remegést nem felejtő ujjaimmal rákörmölök még valamit. Zokogok, már levegőt sem kapok rendesen, de már nem is kell. Lecsavarom a narancssárga üveg tetejét és teleborítom tenyerem a tartalmával. Egy-két tabletta elszökik, és messze gurul tőlem, de nem bánom, hisz hiába hagytak ők is cserben tudom, hogy társaik által végre elnyerhetem végső jutalmam, és valahára megnyugvást lehetek a hívogató sötétség tengerében. Egyszerre hajtom fel markom tartalmát és nehezen víz nélkül küldöm le az utolsó szemet is torkomon. Lassan ágyam felé lépkedek, és érzem, hogy máris hatnak a gyógyszerek. Nem akarok mást csak meghalni. Oldalakra fekszek és még tudatomnál vagyok, amikor görcsösen átölelem a még évekkel ezelőtt kapott plüssmedvét és mélyet szippantok belőle. Egy pillanatra igazán boldogságot érzek, ahogy megérzem az Ő édeskés illatát és már nem félek. Lassan engedem magam elsüllyedni a sötétségben, és perceken belül ajkaimon mosoly ül, mikor az végleg elragad magával.
Namjoon szemszögeo
Csendesen osont cigimből a sötét füst, ám mégsem volt annyira fekete, mint a felettem csillagokkal halványan tarkított éjszakai égbolt, amit úgy szeretek bámulni. Mindig is jellemző volt rám, hogy mindennek az átvitt értelmét keresem, asszociálok az élet minden történésére, érzéseket látok egy letört faágban is. A világnak mögöttes, mély tartalma volt - nekem biztosan. Az elszálló cigi füstben is értelmet láttam, azt, ahogyan a bűzrúd életét ontja, lelke elhagyja, a levegőbe foszlik, minden, ami utána marad, emlék már csak a káros hatásai mellett. El sem búcsúzik, csak elmegy. De kitől is búcsúzna. Én vagyok az oka, amiért lelke szabadul, hiszen én gyújtottam meg és szívom azóta is, miattam nem egész és sértetlen. Hibás vagyok, tudom, de nem érdekel.
Hideg volt a mai este, kifejezetten kellemetlenül érintett, jobb esetben már rég bementem volna a házba, hogy annak melege vegyen körül, ne ez a szinte már csontomig hatoló hideg, ami ellen egyszerű fekete pólóm semmit nem védett, de igazságtalannak is tartottam volna, ha mégis azt tenné. Kint akartam maradni, fázni, rosszul érezni magam a hideg időben, ez jár nekem, megérdemlem - ezt éreztem a fázás mellett. Miért is büntettem így magam, ötletem sem volt, miért éreztem embertelenül magam, nem tudtam, minden, amivel tisztában voltam, rossz döntést hoztam, nem kellett volna eljönnöm otthonról, legalábbis egy egész hétvégére. Rendben, két nap az egész, mégis, mintha egy emberöltő sorakozna már hátam mögött, annak ellenére, hogy a naptárban csak kettővel nőtt a napok száma, sőt, még nem is volt két egész. Vasárnap este van. Mégis otthon kellett volna maradnom szeretett öcsémmel, vele foglalkozni vagy éppen a kanapén unni a fejem, még az is jobb lenne. Folyton az jár a fejemben, hibáztam, nyitott szememmel vakon jártam, olyasvalamit nem láttam, ami a napnál is világosabb volt. Bárcsak tudnám, mi volt ez. Ezeket a gondolatokat bár eddig csak hetykén elhessegettem fejemből, mostanra mintha az óra mutatójának halk kattanása gerincem roppanása lenne, mire olyan hatalmas súly nehezedett, hogy elbírni nem leszek képes. Súly, minek mivoltáról még nem tudok, ám már régóta érzem. Különös, fura helyzetbe sodortam magam, ez teljesen biztos.
Fejemben a gondolatok sűrűbbek, de korántsem olyan egymást kiegészítő és egyformák voltak, mint a cigarettám füstje. Sokkal inkább egy szemetes kukával tudtam volna asszociálni az agyamban terjengő foszlányokat, volt ott minden, minden, amire azt hittem, csak a helyet foglalja és megakadályozza, hogy tiszta fejjel, aggodalmak nélkül élvezzem csendben a nyugodt estét. A csillagokra néztem, de mintha mind rosszallóan, megvetően fordította volna el fejét tőlem vagy éppen felhővel takarna engem, csak hogy ne is lásson. Ők tudtak valamit, amit én még nem. Halványabbak voltak, mint az este folyamán eddig, mintha a cigim füstjével gondolataim feléjük szállt volna, ami így is volt, az takarná őket, az a tudatlanság és rengeteg kérdés. Vagy épp az én szememre szállt nehezen átlátható köd, ki tudja... Ennek ellenére szerencsém volt látni egy csillagot, mi fényes, hosszú csíkot maga után húzva rohant le az égről sietve. Ő talán már el se bír viselni és inkább elmegy, még csak rá se nézzek. Ám én kihasználva azt naivan hunytam le szemeimet, és mint a legtisztább és legédesebb lélek, Taehyung kívántam valamit. Nem volt égbetörő, világmegváltó óhaj, csak azt kívántam, bárcsak tudnék racionálisan gondolkodni. Talán hülyeségre pazaroltam egy csillagot, talán túl ostoba voltam... Igazából nem is hittem ebben. Hogyan válthat valóra egy álmot, kérést valami, ami elhúz az égen azt se tudva, létezem? Ugyan már, kitaláció, amivel a gyenge elméjű, hiszékeny emberek szórakoztatják magukat. Öcsém, Taehyung is sokszor teszi ezt, szentül hiszi, minden kívánság teljesül. Hogy ez igaz-e nem tudhatom, hiszen sosem mondja el, éppen mit kíván, mert "akkor nem teljesül". Hát legyen. Ő hisz benne, nekem pedig eszem ágában sincs megfosztani ettől. Taehyung úgy tökéletes, ahogy van. Egy ártatlan lélek, olyan, ami örökre gyerek marad, hiszékeny, játékos, nyitott a világ felé, imádnivaló, olyasvalaki, akinek a törődésre olyan szüksége van, mint egy virágnak a vízre, különben fejét lehajtva hullik végleg a földre.
És én lusta disznó, önző szemét módjára lógatom lábam barátnőm házában, ki amúgy is már alszik, azt se tudja, mit csinálok, mindezt ahelyett, hogy a kis virágot gondozgatnám.
Kettőnk kapcsolata sokkal szorosabb, mint más testvérek esetében, Taehyung függ tőlem, én pedig mindig előtérbe helyeztem, mindig azt néztem, neki a legjobbnál is jobb legyen. Ám az utóbbi időben egyre kezdett megfogalmazódni bennem, törődjek már végre magammal is, 23 éves vagyok, az ég szerelmére! Miért ne legyen magánéletem? Felnövünk egyszer mindketten, nem csünghet folyton a nyakamban, én pedig nem lehetek mindig ott, hogy támasza legyek. Taehyungnak meg kell tanulnia önállónak lennie, nekem pedig elterelni róla a figyelmem. Ezért van az, hogy mostanában egyre többet járok el otthonról, barátnőm is lett, kiszélesedett az ismeretségi köröm, élem az életem, ahogyan már jó ideje akartam.
Mégis hibásnak érzem magam.
Még csak épp ébredezett a város, mikor én már utcáit szeltem, hogy a megszokott úton ezúttal gyalog menjek haza és megszabaduljak minden nyomasztó érzéstől, ami a hétvége folyamán egy másodpercre nem hagyott nyugodni. Jennienek is feltűnt, hogy nem úgy állok a dolgokhoz, ahogyan eddig és nem hülye, hogy érezze, hazudtam, mikor azt mondtam, baj az egy csepp sincs. Még mosolyogtam is hozzá! De felesleges volt, esküszöm, a nőknek radarjuk van az ilyenhez, kiszagolják a bajt, habár eredetét nem tudják. Ezért kérdik napjában hússzor, mi bánt. De mit is mondhatnék neki? Hogy beszéljek arról, amit nem ismerek? Hiszen sosem nyomasztott még semmi ennyire, mint ez a valami, aminek okozója lehetett olyan, akit nem ismerek, vagy épp nagyon is jól. Miféle ördögi játszma ez...
Számat harapdálva fordítottam el családi házuk bejárati ajtajának zárában a kulcsot és beléptem. Nagyot szusszantva kezdtem el lehámozni magamról kabátomat és cipőmet, majd becsoszogtam a konyhába, hogy megigyam a szokásos reggeli kávémat, amit Jennieéknél inkább kihagytam, minél hamarabb haza akartam érni. Zajt csak én csaptam, ami bár nem volt hangos, a ház nagy csendjében egészen nagy hangzavart keltett. Próbáltam a lehető legészrevétlenebbül mozogni és cselekedni a házban, ami tőlem hihetetlenül messze állt, de igyekeztem, hiszen semmi pénzért nem akarom Taet felébreszteni. Biztosan alszik még, hiszen korán van, és amúgy sem látjuk dél előtt ébren ha hétvége van, vagy éppen szünnap az iskolában. Bár nem mintha emlékeznék rá, hogy említette anyáéknak, hogy a mai napon nem kell bemennie... De nem szóltam neki, egy nap hiányzás nem a világvége, majd írok neki igazolást apa nevében, ami bár nem szép dolog, de megtettem már párszor. Ő nem akart menni, én meg láttam, hogy tényleg nem akar menni, úgyhogy szerető nagytestvérként segítettem neki. A szüleink nem mindig díjazták, sőt, sosem örültek az ötletnek, mindig szidás volt a vége, de túléltük. Ha Taehyung ezt szerette volna, hát legyen. Szorgalmas volt, utána minden hiányosságot bepótolt, nem is ezért aggódtak anyáék, hanem "sok lesz a hiányzás, aztán ismételheted az évet a hülyeségetek miatt"... Tae nem buggyant, én sem, ha látnánk, hogy a hiányzott órák száma kezd túl sok lenni, nem tennénk ezt. Szülők... Túlzottan aggódnak néha.
Amíg főtt a kávém hirtelen ötlettől vezérelve indultam meg öcsém szobája felé, hogy belessek.
Halkan próbáltam kinyitni az ajtót, de persze, hogy lecsúszott a kezem a kilincsről ezzel hangzavart generálva, ám Tae nem ébredt fel, még csak meg sem moccant erre. Mélyen aludhat.
Aprót bólintottam, miszerint nem keltettem fel, viszont amint vissza kiegyenesedve lassan kezdtem visszahúzni az ajtót, a padlón megcsillant valami, ami úgy ragadta meg tekintetem, mint egy éhes fenevad.
- Mi a... - lépkedtem az üres kis üvegecske felé, ami pár fehér gyógyszerrel körülölelve hevert a padlón üresen.
- Mi a szar - mormoltam homlokráncolva, amint lehajolva érte kezemben fogva vizslattam. - Mi történt itt?
A tudat belém, mint a villám, úgy csapott, végigfutott gerincemen és megdermesztett, nem mertem sehova nézni, csak előre, a falra meredtem, levegőt sem vettem.
Nem.
Ugye nem?
A mozdulatlanságomat felváltotta a remegés, minden egyes porcikám eszeveszettül remegni kezdett, szívem őrült módon vert, tán ki is tudna ugrani, én mégis lassan fordítottam fejem ágyon fekvő testvérem felé, majd néztem le rá.
És Taehyung csak nézett. Nem engem, a messziségbe meredt üres tekintete, míg szeretett plüssmaciját ölelte. Nem látott már semmit, nem tudta, hogy ott vagyok, Taehyung most először nem ugrott a nyakamba, mikor meglátott, nem ajándékozott meg édes mosolyával, Taehyung nem örült nekem többé.
Egyetlen cselekedet, aminek hangja a szobát betölti, a szapora lélegzetvételem. Fejemet lehajtva ülök öcsém ágya szélén, ki már nem bújik hozzám, mint ahogy eddig mindig tette, nem noszogat, hogy cirógassam, csak hagyja, hogy üljek. Nyugodt, nem izeg-mozog, nem mesél a hétvégéjéről, nem kérdez enyém felől, csak hagyja, hogy üljek. Tekintetem üres, de messze nem annyira, mint Taehyungé. A kezemben lévő papírt pásztázom, fehérségét a kék színű tinta töri meg, mi nevemet ábrázolja öcsém kézírásával. Kettéhajtott lap, vékony, könnyed, mégis tudom, ólomsúlyú sorokat tartalmaz, nekem. Taehyung mindig is tehetséges volt írás szempontjából, sosem fogja már megtudni, eddig sem gondolta, hogy sokszor néztem bele az ágya alatt eldugott keménykötésű füzetébe, mibe mindenféle rövid történeteket írt, amik szinte már szemem szúrták, de én vak voltam, ostoba, csak a sorokat olvastam, nem a sorok között.
Talán egy ilyen levél ez is? Egy történetet rejt vagy öcsém utolsó gondolatait írta rá? Rettenetesen rettegtem kinyitni, hiszen tudtam, szembesíteni fog önmagammal, hogy látásom utána tisztább lesz, mint valaha.
Remegő kezekkel nyitottam szét lassan a papírlapot és kezdtem olvasni.
Drága bátyám!
Ma is úgy keltem, mint eddig bármelyik napon ebben az évben, tele reménnyel emeltem pilláimat az ablakon besütő fényre, és hamar ki is nyíltak, tudván, hogy láthatlak. Már csak arra gondolok, hogy büszkén mosolyogsz rám, ezzel felfedve tökéletes fogsorod, ami talán már a kettőnk titkává vált, hisz úgy csak nekem mosolyogsz. Ezzel is csak azt éred el bennem, hogy egyre jobban csak csodállak. Tudom, talán sokat jártatom a számat, de tudnod kell, hogy voltak dolgok, amiket még neked sem mertem elmondani. Folyton csak féltem, hogy talán kinevetnél, vagy nem is törődnél velem, ha rád zúdítanám minden gondom, ami bántja lelkemet. Nem tudom, melyik fájna jobban, hallani, hogy az egyetlen ember, aki mellett magam vagyok, aki mindig megvédett és kiállt értem, ugyanúgy nevet rajtam, mint azok, akik miatt álomba sírnám magam, ha nem lennél itt nekem, vagy látni megcsillanni a szemedben a semmit.
Olyan érzés szorította össze vaskezével hevesen dobogó szívemet, mi talán sosem okozott még ekkora fájdalmat. Sokkolt voltam, az elmém sötét, köddel takart, nem tudtam, mi is történik igazán velem, fel akartam kelni ebből a szörnyű álomból, habár nem én hajtottam pihenőre a fejem, olyanra, miből pilláim fel nem nyilnak többet, hogy a rút valóságban keltsen, mégis, annak ellenére, hogy a pokolban éreztem magam érzelmek nélkül, ez az alig beleolvasott levél már visszahozta azokat az érzéseket, amik legjobban fájtak. Kérdésekkel vegyültek és értetlenséggel, mindig is jó eszem volt, de ezek a tiszta sorok homályos jelentéssel bírtak, többet titkolt, mint mondot volna, mégis kezdett világosodni egy sötét világ, olyan, amit én nem vettem észre ezidáig soha. Más esetben az a mosoly ülne arcomon, mit Tae úgy szeret, hiszen csodált és ezt sosem rejtette véka alá, felnézett rám, és ez büszkeséggel töltött el, és erővel, hogy minden, amit csináltam, folytassam és úgy, ahogy mindvégig. Volt értelme minden cselekedetemnek. Ám lesújt a levél, még jobban, százszor, ezerszer jobban, a testvérem titkot őrzött, olyat, amit még nekem is félt elmondani, és nyitott szemeim ismét megbocsájthatatlan vakságukról adnak tanubizonyságot, olyan virágocska szirmaitvöntöztem, minek szára már régen élettelenül ernyedt, míg végül szirmai is vele együtt hullottak alább.
Mindenesetre ezúttal már muszáj vagyok elmondani neked, hiszen talán ez az utolsó esélyem arra, hogy teljesen megérthess. Élek az utolsó lehetőséggel, mert nem tudnám elképzelni, hogy minden szó nélkül távozzak el. Nem, nem mások miatt, csak is miattad, és ez is csak is neked szól, viszont kicsit rólam is. Nam én félek, nem tudod, mennyire félek a haláltól, hogy a sötétségben már sosem látom szemeidet csillanni, és a némaság minden veled megélt emlékemet is bekebelezi, de van egyetlen egy valami, amitől talán sokkal jobban félek: élni.
Emlékek rohamozzák meg agyamat, olyanok, mik édesek, mintha csak álmok lennének, de ezúttal édes álmok, szívmelengetőek. Taehyung mindig is félt, nem sok mindentől, de attól a pár dologtól igazán. Ilyen volt a sötétség, amitől rettegett, mindig eljött, sosem bántotta, ő mégis takaróját szorongatva várta a reggelt azután, hogy túl nagyok voltunk ahhoz, hogy egy ágyba aludjunk és bújjon hozzám, mint védtelen kisállat, ami fél a veszedelmes vadállattól, hogy elszakítja tőlem, és nem láthat soha többé. Mindig nevettem csacsiságain, hiszen nem gondoltam, az a sötét vadássza őt, az a sötétség, ami csak körbefogja, mikor egy nagyobb erő magával viszi. Taehyung látta, amit én nem, gyermeki félelme ekkorra már tudatosan üldözte, vele együtt ez is felnőtt, nagyobb méreteket öltött, és mikor elég közel került hozzá, elragadta, kitépte karjaim közül, mikor azok nem szorították eléggé, elvitte és vissza már nem hozza.
"Kapcsolj lámpát, Namjoon!" cseng fülemben hangja, miközben ágyamba bevackolva magát öleli szorosan egyik párnámat, én pedig csak felkuncogok. "Ugyan Tae, nem vagy te már nagy ehhez?"
Taehyung, sosem lehettél volna elég érett ahhoz, hogy a halállal megküzdj, most már tudom, csak az okát nem, miért kellett most menned.
Emlékszel arra az apró törékeny fiúra, aki utánad futkosott az első iskolanapja után, hogy legyél vele? Az a fiú már akkor érezte, hogy mennyire nem való ide.
Ugyanezt a fiút nemrég megalázták az iskolában, nem mintha ez új lett volna neki, és általában nem is törődött vele, viszont ez alkalommal mikor hazaért, nem voltál itt. Nem voltál itt és nem feledtetted el egyetlen pillantásoddal az összes rosszat, amit ez a fiú átélt. Talált megoldást, bántotta magát, vágásokkal próbálta a hiányod általi tátongó űrt kitölteni. Ő megértett, ő nem szólt, csak csendben merült egyre inkább a feledésbe. A te feledésedbe.
Bal kezem annyira ökölbe szorult, hogy bár körmeim nem voltak hosszúak, mégis mély nyomot hagynak majd tenyerem bőrén.
Eszembejutott a telefonhívás, amiben Jennie átinvitált a hétvégére, a cetli, amin öcsémmel tudattam, átmegyek, a cigi, annak füstje, az égről lerohanó csillag. A csillag segített, az elmém kitisztult. Vakított a tudás, amire a levélnek köszönhetően tettem szert, és fájdalmat okozott, ez is, megint, még jobban.
Eszembe jutott Taehyung utolsó szava, mikor átlépte osztálytermének küszöbét, az iskola első napján: "Büszke leszel rám, Namjoon?"
Az voltam, és az vagyok. Az az elsős kisfiú akkor ott lépett a számára kijelölt útra, arra az útra, ami kietlen volt, vagy éppen tüskékkel tarkított, akadályokkal teli vagy éppen túl sivár, de Taehyung nem lépett le róla, nem kérte a segítséget, küzdött, hogy jutalmát megkaphassa, a belépést arra a helyre, aminél szebb nincs, ahol nélkülem is boldog lesz. Büszke vagyok testvéremre, hiszen harcolt, hogy megkapja, amit megérdemelt. Ez mégsem enyhít a szomorúságon, ami körülvesz, nem enyhít ezen az érzésen, sem a többi százon, ami bennem kavarog.
Gyáva voltam, vagy öcsém emlékét olyan szépnek akarom megtartani, mint eddig láttam őt, amint hátán cipelte sorsa láthatatlan súlyát, nem mertem ránézni, hiszen ő nem nézne vissza rám. Nem mertem karját megnézni, hiszen minden vágásban, abból odaszáradt vörös nedvben a reményt látnám, ami szépen lassan elhagyta, vegyülve a én képemmel, jelenségemmel, amibe Taehyung kapaszkodott félve, majd engedte el, abban a hitben, így a jó nekem. Bűnösnek éreztem magam, hiszen ebben az én kezem is benne volt. Annyira haragszom magamra és utálom magam, azok, akik megalázták, szégyenbe hozták és pokollá tették földi napjait, azok mocskos képe ezekben a pillanatokban eltörpültek, mert bár hirtelen állt össze a fejemben a szándék, így vagy úgy, de kamatostul kapják vissza összes aljasságukat testvéremmel szemben, először saját magamat láttam a legnagyobb bűnösnek, aki úgyszint' megérdemli, hogy bűnhődjön. És kell nagyobb ítélet annál, ami most van? Hogy elvesztettem azt, akit annyira imádtam?
És most nem azt mondom, hogy ez a fiú miattad akart szembenézni újból és utoljára a teremtővel, csupán egy volt azok szerencsétlenek közül, akik képtelenek voltak az életre.
Mérgesen és feldúltam szusszant hangosan Taehyung a következő emlékképben, majd durcás arca jelenik meg szemeim előtt, amint a ceruzát az asztalra hajítva teszi keresztbe karjait maga előtt.
"Ez se megy, olyan szerencsétlen vagyok!"
"Ne mondj ilyeneket, öcsém! Tae, azon, hogy kimész a vonalból, csak gyakorlással tudsz változtatni! Nézd csak, még nekem se megy mindig!" kuncogtam, amint megmutattam neki, én mit hoztam össze, tudtam, testvéremnek fontos, hogy lássa, én sem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek első perctől kezdve hisz.
Mindig mindent olyan tragikusan fogott fel, és mint a félelme a sötéttől, lassan ez is egy üldöző lett számára. Taehyung nem volt elmebajos, ránőttek a félelmek, ránehezedett az élet. És hogy miért pont rá? Hiába keresnék rá választ, tudom, erre nincs ésszerű magyarázat.
Tudod, ő nagyon szerette hallgatni a szavaid, még akkor is, mikor azok csupán édes semmiségek voltak, és szüntelenül csak arra gondolt, hogy egyszer talán ő is lehetne olyan, mint te, hogy végre kiérdemelte a veled töltött időt. És ahogy egyre csak teltek a nélküled eltöltött napjai, lett egyre csak biztosabb magában, miszerint talán sosem lesz az.
Ő csak annyit szeretne mondani, hogy ő emlékszik, mindenre pontosan emlékszik, és ha egyetlen kívánsága lehetne, azt kívánná, hogy ahová most készül menni oda is magával vihesse az összest, aminek te is részese vagy. És bár egy ideje a csodákba vetett hite megcsorbulni látszott, miattad mégis újra hitt.
El akarja neked mondani, hogy ne haragudj rá, mert fél. Ajkai megremegnek, ahogy most kiereszt egy sóhajtást, akarja, hogy tudd, hogy neki is nehéz, piszkosul nehéz, de mindezek ellenére tudja, hogy maradnia még nehezebb lenne, és bánná, ha nem tenné meg ezt a lépést magáért.
"Értsd meg, nem vagyunk összekötve. Neked is van életed, és nekem is, én felnőttem és felnősz majd te is, Tae, minden, ami most azt hiszed, rendjén van, később màr csak gyermeki emlék lesz, hidd el, én már csak tudom. Bízol bennem, nem igaz?" Mindig bízott bennem, és ha most hallaná szavaimat, egészen biztosan halványan mosolyogva törölné le súlyos könnyeimet, melyek most is arcom bőrét nedvesítik rohanásuk közben, kezeivel fogná közre arcomat és mikor azt mondanám, sajnálom, visszaszívok mindent, ő bólogatna és alig hallhatóan bocsátana meg nekem, hiszen magammal foglalkoztam, nem vele, el akartam kicsit tolni, hogy szárnyaimat, mik már letörtek, akkor kinyissam.
Habár sosem engedtem meg magamnak, hogy Taehyung sírni lásson, most megteszem, mert bár itt van, ujjaival fel nem szárítja azokat.
Önzőnek született, mert az élet első pillanataitól képes lett volna eldobni azt, egyszerűen úgy látta meg ennek a világnak a peremét, hogy nélküled képtelen volt az életre. Azon gondolkozik most is, hogy talán úgy adja oda neked ezt a levelet, hogy még tüdejéből szakadatlanul áramlik a levegő, hogy a szemedbe is mondja, mi bántja, sőt üldözi már lassan a sötétségbe. Ezt akarja ő is és szinte látja most is szemei előtt arcod, ahogy ezt olvasod, de nem tudja, a két lehetséges kifejezés közül melyiket látná, ha előtte állnál, fél attól, hogy szemed meg sem rebbenne meg, ha előtted állna még egy pofont is lekevernél, amiért valóban ilyen ostobaságok fordulnak át agyán nap, mint nap.
Igen, kezem emeltem volna a fiúra, igen, ostobaságokat írt! De amint felemelném végtagom, magam mellé ejteném, amint szám szitkozó szavakra nyílna, hangtalanul záródna, méreggel telt fejemet pedig lehorgasztanám.
A pofont én érdemelném.
Viszont attól még jobban retteg, hogy könnyekkel áztatott szemeid hatására mégis maradna, maradna úgy, hogy minden pillanattal így is elveszt magából egy darabot, ezért nem hátrál meg.
És már a mondanivalójából is kifogyott, hiszen mi mást mondhatna így utoljára, mint hogy ő mindennél jobban szeret, és reméli, hogy ha most nem is, de egyszer őszintén megérted majd azt, amit most tenni készül.
Nélküled egyedül van.
Drága és egyetlen, édes bátyámnak, aki nálam sokkal jobbat érdemelt volna!
- Viszlát, Taehyung.
🥀🥀🥀
Köszönjük az olvasást!
Ha úgy gondolod, szívesen dolgoznál velem egy novellán, keress meg a továbbiakért itt privát üzenetben, vagy kakaotalkon; jiminsjam69 !
További szép napot 🤗
Namjoon szemszöge: Hyo
Taehyung szemszöge
Pólóm kellemetlenül tapad mellkasomhoz, ahogy a hideg ragacsos folyadék befolyik ruhám alá. Lábaim égnek, gyorsan szedem őket, bízva abban hogy minél hamarabb elvisznek innen. A helyről, ahol csak a rosszat kapom, ahol gyerekek helyett szörnyetegeknél is rosszabb teremtmények mászkálnak nap mint nap. Már a szemükbe sem nézek, nehogy azt találják kifogásolhatónak bennem de minden hiába. Ma is keresem a kiutat, futok és már azt sem látom, hova lép oly sokszor megtaposott talpam, hisz könnyeim szemem világa előtt alkotnak átláthatatlan fátyolt. Azt hittem, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy talán elérkezett a nap, amikor nem menekülök innen. Már annyiszor elképzeltem, hogy majd eljön az idő, amikor nem áztatják könnyek az arcom, és büszkén távozhatok ezeknek a falaknak a kínzó szorító börtönéből. És fejemet felemelve léphetnék ki, büszkén. Büszke lennék, de mire? Arra hogy eltelt az életemből úgy az a keserves huszonnégy óra, hogy hajam nem ragad össze a ráborított üdítőtől? Vagy, hogy senki nem ért hozzám, nem bántottak, nem dobáltak olyan szavakkal, amik mélyre vágtak? Erény lenne ez? Valami olyasmi amire büszke lehet az ember? Nem számít, hisz nekem ez sem jut, ma sem jutott, pedig már olyan közel volt, és annyira ügyeltem, hogy most az egyszer keserédes mosollyal lépjek át a rozsdás fémkerítés kapuján, hogy az azon támaszkodó emberek nevetésének hangjától ne érezzem üresnek magam, hanem annak helyét saját diadalom töltse ki, de nem. Vétkemet ezúttal sem tudom, sosem tudom, csak annyit tudok én, hogy ma is vörösre sírt szemekkel érek haza. A nagy családi házra nézek, amelyik családnak elméletben én is tagja vagyok, de én már azt sem érzem, hogy itt tartanának valamire. Amilyen magasra nyúlik a kétemeletes építmény annyira hideg és rideg belülről valójában. Viszont engem mégis mérhetetlen melegséggel tölt el ha ránézek, mert tudom, hogy bent van és hogy az egyetlen személy akiért élek, akihez mindig futok akit imádok és akitől ma is megmentését várok ennek a háznak a falain belül lapul, és csak annyi a dolgom, hogy belépjek. Az egyetlen menedéket jelenti számomra, ő vigyáz rám, csak ő figyel rám, és kizárólag ő szeret. Szeret, de mégsem jobban, mint ahogy én szeretem őt. A világot jelenti számomra, ha a tökéletességre kell gondolni, nekem ő az első és egyetlen gondolatom. Már csak vidám mosolyára gondolok és arra, hogy orcája két oldalán megjelentek a gödröcskék, és ettől nekem is felfelé görbül a szám, ám hamar lehagy mosolyom, hisz amellett, hogy szüleim nem meglepő módon nem tartózkodnak a palotájukban, hiába hagyja el torkom szeretett bátyám neve, hiába keresem, nem lelem. A konyhába érve pillantok meg egy sárga lapocskát és ahogy közelebb lépek látom, hogy a rövid, de számomra annál tartalmasabb üzenet nekem szól.
"Taetae, Jennie-éknél töltöm a hétvégét, légy jó! Anyáék hagytak pénzt a szekrényeden. - Namjoon"
A lap lassan a földre esik kezemből, és meg sem várva, hogy az landoljon rohanok ki a konyhából. Fel-alá járkálok, testem pedig a pánik rántja görcsbe. A földre esek, érzem, hogy testem nem bírja magát tovább tartani. Zokogok, válaim remegnének és ajkaim hiába nyitom szét hogy ordítsak, hogy a világ tudtára hozzam, már elegem van, hang nem hagyja el a torkom. Azt hittem bírom még, de jelen pillanatban, hogy az egyetlen személy, aki segíteni tudna sem akar velem lenni, helyette inkább van újonnan szerzett barátnőjével, akit alig ismer egy hónapja. Ó, azelőtt milyen jó is volt! Együtt voltunk mindig, segített, támaszt nyújtott. Az egyetlen világos szikra volt életem sötétségében. Amikor vele vagyok, valahogy mindig kiszállnak a fejemből a rossz emlékek, csak őt látom és hallom. Minden szavát iszom, és tudom, amíg itt van addig nem számít Jungkook, és nem számít hogy a kuka melletti asztalnál ismét egyedül ebédeltem. Az sem számít, hogy mikor a barna belenyomta a fejem a gombalevesbe, nem az fájt, hogy nem kaptam levegőt, hanem az, ahogy senki sem törődött azzal, hogy belül már haldoklom, és hogy ujjal mutogatva röhögtem rajtam földönkívülinek titulálva. Most is hallom ahogy csúnyábbnál csúnyábbakat mondanak rám, de akkor abban a percben elengedem mert tudom, hogy nem kell már sok és Namjoon majd védelmezőn ölel át és elmondja, hogy milyen okos is vagyok, és tehetséges. Ő volt az egyetlen akitől úgy éreztem hogy megéri élnem. Egy-egy magányos éjszakán már eljátszottam a gondolattal, hogy önkezemmel vetek véget nyomorult életemnek, de Namjoon mindig jött, én pedig mindig messze kergettem a gondolatot, de most, hogy testvérem már hetek óta ügyet sem vet rám, nem tudom ki miatt elűzni a gondolatot. Nincs itt, hogy megálljt parancsoljon agyam fogaskerekeinek. Abban bíztam, egyedül abban, hogy ma amikor hazaérek azt látom, hogy a konyhában állva süt nekünk palacsintát, vagy hogy békésen olvasgat a kanapén, csak arra várva hogy hazaérkezzek, de nincs így. Nekem pedig lassan rá kell jönnöm, hogy éli az életét, de nélkülem. Tudtam, hogy ez a nap majd eljön és akkor már úgysem lesz választásom, de mégis félek, félek attól, hogy nem tudom ezzel hová tartok, hogy valóban sikerül majd elmenekülni, vagy sorsom úgy is sarkamban fog lihegni. Nem tudom, elérkezett a pillanat hogy bátornak kell lennem és magamért meg kell tennem. Lassan sikerül felállnom a könnyekkel eláztatott padlóról, és a fiókomhoz lépve előhúzom a már korábban egyik elgyengült pillanatokban megírt levelet, amit akkor is és most is könnyeimmel nedvesítek. Akkor még hittem benne, hogy csak én láthatom majd, és csupán annyi okból raktam el, hogy magamat emlékeztessem arra, hogy kiért kell erősnek maradnom. De hogyan is kéne valami olyannak lennem, ami sosem voltam, valaki olyanért aki már rám sem néz? Remegő ujjakkal nyúlok mélyre a fiókba, hogy kihalásszam a már rég odakészített üvegcsét. Anya alvászavarára felírt gyógyszerei, amiket tilosban csentem el önző célokra, de egészen eddig hittem benne, hogy talán mégsem kell használnom. A levelet az asztalomra dobom és a remegést nem felejtő ujjaimmal rákörmölök még valamit. Zokogok, már levegőt sem kapok rendesen, de már nem is kell. Lecsavarom a narancssárga üveg tetejét és teleborítom tenyerem a tartalmával. Egy-két tabletta elszökik, és messze gurul tőlem, de nem bánom, hisz hiába hagytak ők is cserben tudom, hogy társaik által végre elnyerhetem végső jutalmam, és valahára megnyugvást lehetek a hívogató sötétség tengerében. Egyszerre hajtom fel markom tartalmát és nehezen víz nélkül küldöm le az utolsó szemet is torkomon. Lassan ágyam felé lépkedek, és érzem, hogy máris hatnak a gyógyszerek. Nem akarok mást csak meghalni. Oldalakra fekszek és még tudatomnál vagyok, amikor görcsösen átölelem a még évekkel ezelőtt kapott plüssmedvét és mélyet szippantok belőle. Egy pillanatra igazán boldogságot érzek, ahogy megérzem az Ő édeskés illatát és már nem félek. Lassan engedem magam elsüllyedni a sötétségben, és perceken belül ajkaimon mosoly ül, mikor az végleg elragad magával.
Namjoon szemszögeo
Csendesen osont cigimből a sötét füst, ám mégsem volt annyira fekete, mint a felettem csillagokkal halványan tarkított éjszakai égbolt, amit úgy szeretek bámulni. Mindig is jellemző volt rám, hogy mindennek az átvitt értelmét keresem, asszociálok az élet minden történésére, érzéseket látok egy letört faágban is. A világnak mögöttes, mély tartalma volt - nekem biztosan. Az elszálló cigi füstben is értelmet láttam, azt, ahogyan a bűzrúd életét ontja, lelke elhagyja, a levegőbe foszlik, minden, ami utána marad, emlék már csak a káros hatásai mellett. El sem búcsúzik, csak elmegy. De kitől is búcsúzna. Én vagyok az oka, amiért lelke szabadul, hiszen én gyújtottam meg és szívom azóta is, miattam nem egész és sértetlen. Hibás vagyok, tudom, de nem érdekel.
Hideg volt a mai este, kifejezetten kellemetlenül érintett, jobb esetben már rég bementem volna a házba, hogy annak melege vegyen körül, ne ez a szinte már csontomig hatoló hideg, ami ellen egyszerű fekete pólóm semmit nem védett, de igazságtalannak is tartottam volna, ha mégis azt tenné. Kint akartam maradni, fázni, rosszul érezni magam a hideg időben, ez jár nekem, megérdemlem - ezt éreztem a fázás mellett. Miért is büntettem így magam, ötletem sem volt, miért éreztem embertelenül magam, nem tudtam, minden, amivel tisztában voltam, rossz döntést hoztam, nem kellett volna eljönnöm otthonról, legalábbis egy egész hétvégére. Rendben, két nap az egész, mégis, mintha egy emberöltő sorakozna már hátam mögött, annak ellenére, hogy a naptárban csak kettővel nőtt a napok száma, sőt, még nem is volt két egész. Vasárnap este van. Mégis otthon kellett volna maradnom szeretett öcsémmel, vele foglalkozni vagy éppen a kanapén unni a fejem, még az is jobb lenne. Folyton az jár a fejemben, hibáztam, nyitott szememmel vakon jártam, olyasvalamit nem láttam, ami a napnál is világosabb volt. Bárcsak tudnám, mi volt ez. Ezeket a gondolatokat bár eddig csak hetykén elhessegettem fejemből, mostanra mintha az óra mutatójának halk kattanása gerincem roppanása lenne, mire olyan hatalmas súly nehezedett, hogy elbírni nem leszek képes. Súly, minek mivoltáról még nem tudok, ám már régóta érzem. Különös, fura helyzetbe sodortam magam, ez teljesen biztos.
Fejemben a gondolatok sűrűbbek, de korántsem olyan egymást kiegészítő és egyformák voltak, mint a cigarettám füstje. Sokkal inkább egy szemetes kukával tudtam volna asszociálni az agyamban terjengő foszlányokat, volt ott minden, minden, amire azt hittem, csak a helyet foglalja és megakadályozza, hogy tiszta fejjel, aggodalmak nélkül élvezzem csendben a nyugodt estét. A csillagokra néztem, de mintha mind rosszallóan, megvetően fordította volna el fejét tőlem vagy éppen felhővel takarna engem, csak hogy ne is lásson. Ők tudtak valamit, amit én még nem. Halványabbak voltak, mint az este folyamán eddig, mintha a cigim füstjével gondolataim feléjük szállt volna, ami így is volt, az takarná őket, az a tudatlanság és rengeteg kérdés. Vagy épp az én szememre szállt nehezen átlátható köd, ki tudja... Ennek ellenére szerencsém volt látni egy csillagot, mi fényes, hosszú csíkot maga után húzva rohant le az égről sietve. Ő talán már el se bír viselni és inkább elmegy, még csak rá se nézzek. Ám én kihasználva azt naivan hunytam le szemeimet, és mint a legtisztább és legédesebb lélek, Taehyung kívántam valamit. Nem volt égbetörő, világmegváltó óhaj, csak azt kívántam, bárcsak tudnék racionálisan gondolkodni. Talán hülyeségre pazaroltam egy csillagot, talán túl ostoba voltam... Igazából nem is hittem ebben. Hogyan válthat valóra egy álmot, kérést valami, ami elhúz az égen azt se tudva, létezem? Ugyan már, kitaláció, amivel a gyenge elméjű, hiszékeny emberek szórakoztatják magukat. Öcsém, Taehyung is sokszor teszi ezt, szentül hiszi, minden kívánság teljesül. Hogy ez igaz-e nem tudhatom, hiszen sosem mondja el, éppen mit kíván, mert "akkor nem teljesül". Hát legyen. Ő hisz benne, nekem pedig eszem ágában sincs megfosztani ettől. Taehyung úgy tökéletes, ahogy van. Egy ártatlan lélek, olyan, ami örökre gyerek marad, hiszékeny, játékos, nyitott a világ felé, imádnivaló, olyasvalaki, akinek a törődésre olyan szüksége van, mint egy virágnak a vízre, különben fejét lehajtva hullik végleg a földre.
És én lusta disznó, önző szemét módjára lógatom lábam barátnőm házában, ki amúgy is már alszik, azt se tudja, mit csinálok, mindezt ahelyett, hogy a kis virágot gondozgatnám.
Kettőnk kapcsolata sokkal szorosabb, mint más testvérek esetében, Taehyung függ tőlem, én pedig mindig előtérbe helyeztem, mindig azt néztem, neki a legjobbnál is jobb legyen. Ám az utóbbi időben egyre kezdett megfogalmazódni bennem, törődjek már végre magammal is, 23 éves vagyok, az ég szerelmére! Miért ne legyen magánéletem? Felnövünk egyszer mindketten, nem csünghet folyton a nyakamban, én pedig nem lehetek mindig ott, hogy támasza legyek. Taehyungnak meg kell tanulnia önállónak lennie, nekem pedig elterelni róla a figyelmem. Ezért van az, hogy mostanában egyre többet járok el otthonról, barátnőm is lett, kiszélesedett az ismeretségi köröm, élem az életem, ahogyan már jó ideje akartam.
Mégis hibásnak érzem magam.
Még csak épp ébredezett a város, mikor én már utcáit szeltem, hogy a megszokott úton ezúttal gyalog menjek haza és megszabaduljak minden nyomasztó érzéstől, ami a hétvége folyamán egy másodpercre nem hagyott nyugodni. Jennienek is feltűnt, hogy nem úgy állok a dolgokhoz, ahogyan eddig és nem hülye, hogy érezze, hazudtam, mikor azt mondtam, baj az egy csepp sincs. Még mosolyogtam is hozzá! De felesleges volt, esküszöm, a nőknek radarjuk van az ilyenhez, kiszagolják a bajt, habár eredetét nem tudják. Ezért kérdik napjában hússzor, mi bánt. De mit is mondhatnék neki? Hogy beszéljek arról, amit nem ismerek? Hiszen sosem nyomasztott még semmi ennyire, mint ez a valami, aminek okozója lehetett olyan, akit nem ismerek, vagy épp nagyon is jól. Miféle ördögi játszma ez...
Számat harapdálva fordítottam el családi házuk bejárati ajtajának zárában a kulcsot és beléptem. Nagyot szusszantva kezdtem el lehámozni magamról kabátomat és cipőmet, majd becsoszogtam a konyhába, hogy megigyam a szokásos reggeli kávémat, amit Jennieéknél inkább kihagytam, minél hamarabb haza akartam érni. Zajt csak én csaptam, ami bár nem volt hangos, a ház nagy csendjében egészen nagy hangzavart keltett. Próbáltam a lehető legészrevétlenebbül mozogni és cselekedni a házban, ami tőlem hihetetlenül messze állt, de igyekeztem, hiszen semmi pénzért nem akarom Taet felébreszteni. Biztosan alszik még, hiszen korán van, és amúgy sem látjuk dél előtt ébren ha hétvége van, vagy éppen szünnap az iskolában. Bár nem mintha emlékeznék rá, hogy említette anyáéknak, hogy a mai napon nem kell bemennie... De nem szóltam neki, egy nap hiányzás nem a világvége, majd írok neki igazolást apa nevében, ami bár nem szép dolog, de megtettem már párszor. Ő nem akart menni, én meg láttam, hogy tényleg nem akar menni, úgyhogy szerető nagytestvérként segítettem neki. A szüleink nem mindig díjazták, sőt, sosem örültek az ötletnek, mindig szidás volt a vége, de túléltük. Ha Taehyung ezt szerette volna, hát legyen. Szorgalmas volt, utána minden hiányosságot bepótolt, nem is ezért aggódtak anyáék, hanem "sok lesz a hiányzás, aztán ismételheted az évet a hülyeségetek miatt"... Tae nem buggyant, én sem, ha látnánk, hogy a hiányzott órák száma kezd túl sok lenni, nem tennénk ezt. Szülők... Túlzottan aggódnak néha.
Amíg főtt a kávém hirtelen ötlettől vezérelve indultam meg öcsém szobája felé, hogy belessek.
Halkan próbáltam kinyitni az ajtót, de persze, hogy lecsúszott a kezem a kilincsről ezzel hangzavart generálva, ám Tae nem ébredt fel, még csak meg sem moccant erre. Mélyen aludhat.
Aprót bólintottam, miszerint nem keltettem fel, viszont amint vissza kiegyenesedve lassan kezdtem visszahúzni az ajtót, a padlón megcsillant valami, ami úgy ragadta meg tekintetem, mint egy éhes fenevad.
- Mi a... - lépkedtem az üres kis üvegecske felé, ami pár fehér gyógyszerrel körülölelve hevert a padlón üresen.
- Mi a szar - mormoltam homlokráncolva, amint lehajolva érte kezemben fogva vizslattam. - Mi történt itt?
A tudat belém, mint a villám, úgy csapott, végigfutott gerincemen és megdermesztett, nem mertem sehova nézni, csak előre, a falra meredtem, levegőt sem vettem.
Nem.
Ugye nem?
A mozdulatlanságomat felváltotta a remegés, minden egyes porcikám eszeveszettül remegni kezdett, szívem őrült módon vert, tán ki is tudna ugrani, én mégis lassan fordítottam fejem ágyon fekvő testvérem felé, majd néztem le rá.
És Taehyung csak nézett. Nem engem, a messziségbe meredt üres tekintete, míg szeretett plüssmaciját ölelte. Nem látott már semmit, nem tudta, hogy ott vagyok, Taehyung most először nem ugrott a nyakamba, mikor meglátott, nem ajándékozott meg édes mosolyával, Taehyung nem örült nekem többé.
Egyetlen cselekedet, aminek hangja a szobát betölti, a szapora lélegzetvételem. Fejemet lehajtva ülök öcsém ágya szélén, ki már nem bújik hozzám, mint ahogy eddig mindig tette, nem noszogat, hogy cirógassam, csak hagyja, hogy üljek. Nyugodt, nem izeg-mozog, nem mesél a hétvégéjéről, nem kérdez enyém felől, csak hagyja, hogy üljek. Tekintetem üres, de messze nem annyira, mint Taehyungé. A kezemben lévő papírt pásztázom, fehérségét a kék színű tinta töri meg, mi nevemet ábrázolja öcsém kézírásával. Kettéhajtott lap, vékony, könnyed, mégis tudom, ólomsúlyú sorokat tartalmaz, nekem. Taehyung mindig is tehetséges volt írás szempontjából, sosem fogja már megtudni, eddig sem gondolta, hogy sokszor néztem bele az ágya alatt eldugott keménykötésű füzetébe, mibe mindenféle rövid történeteket írt, amik szinte már szemem szúrták, de én vak voltam, ostoba, csak a sorokat olvastam, nem a sorok között.
Talán egy ilyen levél ez is? Egy történetet rejt vagy öcsém utolsó gondolatait írta rá? Rettenetesen rettegtem kinyitni, hiszen tudtam, szembesíteni fog önmagammal, hogy látásom utána tisztább lesz, mint valaha.
Remegő kezekkel nyitottam szét lassan a papírlapot és kezdtem olvasni.
Drága bátyám!
Ma is úgy keltem, mint eddig bármelyik napon ebben az évben, tele reménnyel emeltem pilláimat az ablakon besütő fényre, és hamar ki is nyíltak, tudván, hogy láthatlak. Már csak arra gondolok, hogy büszkén mosolyogsz rám, ezzel felfedve tökéletes fogsorod, ami talán már a kettőnk titkává vált, hisz úgy csak nekem mosolyogsz. Ezzel is csak azt éred el bennem, hogy egyre jobban csak csodállak. Tudom, talán sokat jártatom a számat, de tudnod kell, hogy voltak dolgok, amiket még neked sem mertem elmondani. Folyton csak féltem, hogy talán kinevetnél, vagy nem is törődnél velem, ha rád zúdítanám minden gondom, ami bántja lelkemet. Nem tudom, melyik fájna jobban, hallani, hogy az egyetlen ember, aki mellett magam vagyok, aki mindig megvédett és kiállt értem, ugyanúgy nevet rajtam, mint azok, akik miatt álomba sírnám magam, ha nem lennél itt nekem, vagy látni megcsillanni a szemedben a semmit.
Olyan érzés szorította össze vaskezével hevesen dobogó szívemet, mi talán sosem okozott még ekkora fájdalmat. Sokkolt voltam, az elmém sötét, köddel takart, nem tudtam, mi is történik igazán velem, fel akartam kelni ebből a szörnyű álomból, habár nem én hajtottam pihenőre a fejem, olyanra, miből pilláim fel nem nyilnak többet, hogy a rút valóságban keltsen, mégis, annak ellenére, hogy a pokolban éreztem magam érzelmek nélkül, ez az alig beleolvasott levél már visszahozta azokat az érzéseket, amik legjobban fájtak. Kérdésekkel vegyültek és értetlenséggel, mindig is jó eszem volt, de ezek a tiszta sorok homályos jelentéssel bírtak, többet titkolt, mint mondot volna, mégis kezdett világosodni egy sötét világ, olyan, amit én nem vettem észre ezidáig soha. Más esetben az a mosoly ülne arcomon, mit Tae úgy szeret, hiszen csodált és ezt sosem rejtette véka alá, felnézett rám, és ez büszkeséggel töltött el, és erővel, hogy minden, amit csináltam, folytassam és úgy, ahogy mindvégig. Volt értelme minden cselekedetemnek. Ám lesújt a levél, még jobban, százszor, ezerszer jobban, a testvérem titkot őrzött, olyat, amit még nekem is félt elmondani, és nyitott szemeim ismét megbocsájthatatlan vakságukról adnak tanubizonyságot, olyan virágocska szirmaitvöntöztem, minek szára már régen élettelenül ernyedt, míg végül szirmai is vele együtt hullottak alább.
Mindenesetre ezúttal már muszáj vagyok elmondani neked, hiszen talán ez az utolsó esélyem arra, hogy teljesen megérthess. Élek az utolsó lehetőséggel, mert nem tudnám elképzelni, hogy minden szó nélkül távozzak el. Nem, nem mások miatt, csak is miattad, és ez is csak is neked szól, viszont kicsit rólam is. Nam én félek, nem tudod, mennyire félek a haláltól, hogy a sötétségben már sosem látom szemeidet csillanni, és a némaság minden veled megélt emlékemet is bekebelezi, de van egyetlen egy valami, amitől talán sokkal jobban félek: élni.
Emlékek rohamozzák meg agyamat, olyanok, mik édesek, mintha csak álmok lennének, de ezúttal édes álmok, szívmelengetőek. Taehyung mindig is félt, nem sok mindentől, de attól a pár dologtól igazán. Ilyen volt a sötétség, amitől rettegett, mindig eljött, sosem bántotta, ő mégis takaróját szorongatva várta a reggelt azután, hogy túl nagyok voltunk ahhoz, hogy egy ágyba aludjunk és bújjon hozzám, mint védtelen kisállat, ami fél a veszedelmes vadállattól, hogy elszakítja tőlem, és nem láthat soha többé. Mindig nevettem csacsiságain, hiszen nem gondoltam, az a sötét vadássza őt, az a sötétség, ami csak körbefogja, mikor egy nagyobb erő magával viszi. Taehyung látta, amit én nem, gyermeki félelme ekkorra már tudatosan üldözte, vele együtt ez is felnőtt, nagyobb méreteket öltött, és mikor elég közel került hozzá, elragadta, kitépte karjaim közül, mikor azok nem szorították eléggé, elvitte és vissza már nem hozza.
"Kapcsolj lámpát, Namjoon!" cseng fülemben hangja, miközben ágyamba bevackolva magát öleli szorosan egyik párnámat, én pedig csak felkuncogok. "Ugyan Tae, nem vagy te már nagy ehhez?"
Taehyung, sosem lehettél volna elég érett ahhoz, hogy a halállal megküzdj, most már tudom, csak az okát nem, miért kellett most menned.
Emlékszel arra az apró törékeny fiúra, aki utánad futkosott az első iskolanapja után, hogy legyél vele? Az a fiú már akkor érezte, hogy mennyire nem való ide.
Ugyanezt a fiút nemrég megalázták az iskolában, nem mintha ez új lett volna neki, és általában nem is törődött vele, viszont ez alkalommal mikor hazaért, nem voltál itt. Nem voltál itt és nem feledtetted el egyetlen pillantásoddal az összes rosszat, amit ez a fiú átélt. Talált megoldást, bántotta magát, vágásokkal próbálta a hiányod általi tátongó űrt kitölteni. Ő megértett, ő nem szólt, csak csendben merült egyre inkább a feledésbe. A te feledésedbe.
Bal kezem annyira ökölbe szorult, hogy bár körmeim nem voltak hosszúak, mégis mély nyomot hagynak majd tenyerem bőrén.
Eszembejutott a telefonhívás, amiben Jennie átinvitált a hétvégére, a cetli, amin öcsémmel tudattam, átmegyek, a cigi, annak füstje, az égről lerohanó csillag. A csillag segített, az elmém kitisztult. Vakított a tudás, amire a levélnek köszönhetően tettem szert, és fájdalmat okozott, ez is, megint, még jobban.
Eszembe jutott Taehyung utolsó szava, mikor átlépte osztálytermének küszöbét, az iskola első napján: "Büszke leszel rám, Namjoon?"
Az voltam, és az vagyok. Az az elsős kisfiú akkor ott lépett a számára kijelölt útra, arra az útra, ami kietlen volt, vagy éppen tüskékkel tarkított, akadályokkal teli vagy éppen túl sivár, de Taehyung nem lépett le róla, nem kérte a segítséget, küzdött, hogy jutalmát megkaphassa, a belépést arra a helyre, aminél szebb nincs, ahol nélkülem is boldog lesz. Büszke vagyok testvéremre, hiszen harcolt, hogy megkapja, amit megérdemelt. Ez mégsem enyhít a szomorúságon, ami körülvesz, nem enyhít ezen az érzésen, sem a többi százon, ami bennem kavarog.
Gyáva voltam, vagy öcsém emlékét olyan szépnek akarom megtartani, mint eddig láttam őt, amint hátán cipelte sorsa láthatatlan súlyát, nem mertem ránézni, hiszen ő nem nézne vissza rám. Nem mertem karját megnézni, hiszen minden vágásban, abból odaszáradt vörös nedvben a reményt látnám, ami szépen lassan elhagyta, vegyülve a én képemmel, jelenségemmel, amibe Taehyung kapaszkodott félve, majd engedte el, abban a hitben, így a jó nekem. Bűnösnek éreztem magam, hiszen ebben az én kezem is benne volt. Annyira haragszom magamra és utálom magam, azok, akik megalázták, szégyenbe hozták és pokollá tették földi napjait, azok mocskos képe ezekben a pillanatokban eltörpültek, mert bár hirtelen állt össze a fejemben a szándék, így vagy úgy, de kamatostul kapják vissza összes aljasságukat testvéremmel szemben, először saját magamat láttam a legnagyobb bűnösnek, aki úgyszint' megérdemli, hogy bűnhődjön. És kell nagyobb ítélet annál, ami most van? Hogy elvesztettem azt, akit annyira imádtam?
És most nem azt mondom, hogy ez a fiú miattad akart szembenézni újból és utoljára a teremtővel, csupán egy volt azok szerencsétlenek közül, akik képtelenek voltak az életre.
Mérgesen és feldúltam szusszant hangosan Taehyung a következő emlékképben, majd durcás arca jelenik meg szemeim előtt, amint a ceruzát az asztalra hajítva teszi keresztbe karjait maga előtt.
"Ez se megy, olyan szerencsétlen vagyok!"
"Ne mondj ilyeneket, öcsém! Tae, azon, hogy kimész a vonalból, csak gyakorlással tudsz változtatni! Nézd csak, még nekem se megy mindig!" kuncogtam, amint megmutattam neki, én mit hoztam össze, tudtam, testvéremnek fontos, hogy lássa, én sem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek első perctől kezdve hisz.
Mindig mindent olyan tragikusan fogott fel, és mint a félelme a sötéttől, lassan ez is egy üldöző lett számára. Taehyung nem volt elmebajos, ránőttek a félelmek, ránehezedett az élet. És hogy miért pont rá? Hiába keresnék rá választ, tudom, erre nincs ésszerű magyarázat.
Tudod, ő nagyon szerette hallgatni a szavaid, még akkor is, mikor azok csupán édes semmiségek voltak, és szüntelenül csak arra gondolt, hogy egyszer talán ő is lehetne olyan, mint te, hogy végre kiérdemelte a veled töltött időt. És ahogy egyre csak teltek a nélküled eltöltött napjai, lett egyre csak biztosabb magában, miszerint talán sosem lesz az.
Ő csak annyit szeretne mondani, hogy ő emlékszik, mindenre pontosan emlékszik, és ha egyetlen kívánsága lehetne, azt kívánná, hogy ahová most készül menni oda is magával vihesse az összest, aminek te is részese vagy. És bár egy ideje a csodákba vetett hite megcsorbulni látszott, miattad mégis újra hitt.
El akarja neked mondani, hogy ne haragudj rá, mert fél. Ajkai megremegnek, ahogy most kiereszt egy sóhajtást, akarja, hogy tudd, hogy neki is nehéz, piszkosul nehéz, de mindezek ellenére tudja, hogy maradnia még nehezebb lenne, és bánná, ha nem tenné meg ezt a lépést magáért.
"Értsd meg, nem vagyunk összekötve. Neked is van életed, és nekem is, én felnőttem és felnősz majd te is, Tae, minden, ami most azt hiszed, rendjén van, később màr csak gyermeki emlék lesz, hidd el, én már csak tudom. Bízol bennem, nem igaz?" Mindig bízott bennem, és ha most hallaná szavaimat, egészen biztosan halványan mosolyogva törölné le súlyos könnyeimet, melyek most is arcom bőrét nedvesítik rohanásuk közben, kezeivel fogná közre arcomat és mikor azt mondanám, sajnálom, visszaszívok mindent, ő bólogatna és alig hallhatóan bocsátana meg nekem, hiszen magammal foglalkoztam, nem vele, el akartam kicsit tolni, hogy szárnyaimat, mik már letörtek, akkor kinyissam.
Habár sosem engedtem meg magamnak, hogy Taehyung sírni lásson, most megteszem, mert bár itt van, ujjaival fel nem szárítja azokat.
Önzőnek született, mert az élet első pillanataitól képes lett volna eldobni azt, egyszerűen úgy látta meg ennek a világnak a peremét, hogy nélküled képtelen volt az életre. Azon gondolkozik most is, hogy talán úgy adja oda neked ezt a levelet, hogy még tüdejéből szakadatlanul áramlik a levegő, hogy a szemedbe is mondja, mi bántja, sőt üldözi már lassan a sötétségbe. Ezt akarja ő is és szinte látja most is szemei előtt arcod, ahogy ezt olvasod, de nem tudja, a két lehetséges kifejezés közül melyiket látná, ha előtte állnál, fél attól, hogy szemed meg sem rebbenne meg, ha előtted állna még egy pofont is lekevernél, amiért valóban ilyen ostobaságok fordulnak át agyán nap, mint nap.
Igen, kezem emeltem volna a fiúra, igen, ostobaságokat írt! De amint felemelném végtagom, magam mellé ejteném, amint szám szitkozó szavakra nyílna, hangtalanul záródna, méreggel telt fejemet pedig lehorgasztanám.
A pofont én érdemelném.
Viszont attól még jobban retteg, hogy könnyekkel áztatott szemeid hatására mégis maradna, maradna úgy, hogy minden pillanattal így is elveszt magából egy darabot, ezért nem hátrál meg.
És már a mondanivalójából is kifogyott, hiszen mi mást mondhatna így utoljára, mint hogy ő mindennél jobban szeret, és reméli, hogy ha most nem is, de egyszer őszintén megérted majd azt, amit most tenni készül.
Nélküled egyedül van.
Drága és egyetlen, édes bátyámnak, aki nálam sokkal jobbat érdemelt volna!
- Viszlát, Taehyung.
🥀🥀🥀
Köszönjük az olvasást!
Ha úgy gondolod, szívesen dolgoznál velem egy novellán, keress meg a továbbiakért itt privát üzenetben, vagy kakaotalkon; jiminsjam69 !
További szép napot 🤗
Megjegyzések
Megjegyzés küldése