Jimin szemszöge: FruzsiRkasi
Taehyung szemszöge: Hyo
Taehyung szemszöge
Már rég mindenki hazament a parkból, minek egyik rózsaszín szirmokkal hintett kavicsos útján lépkedtem csendben, fejemet lehajtva. A park és annak megannyi cseresznyefája mindig elámított, gyönyörű volt, mikor eljött az ideje, hogy minden sakura virágát bontsa. Az idők végezetéig itt tudtam volna maradni, de mivel az időnek egyszer vége, minden másnak is; az életnek is. Én mindig látom mikor virágzanak a fák, látom, ahogy a rózsaszín kis csodák idővel elsötétülnek, élettelenül hullanak alább és előbb-utóbb eltűnnek a Föld felszínéről. Csak úgy, mint minden más, mit éltet valami, olyan, ami növeszti, mozgatja; élteti.
Mindig is túlreagálom a dolgokat - ezt mondják az emberek, akik kicsit is ismernek. Azt mondják, a bolhából is elefántot csinálok, hogy minden, mi másnak egy elenyésző negatív momentum, az nekem egy olyan veszteség, tragédia, amin csak az időmet és józan eszem vesztegetem. Gyerek vagyok - ezt is hozzáteszik -, nem fogok én sosem felnőni, komolyodni nem leszek képes - hangoznak a szavak a fejemben most is. Mondják ezt barátok és rokonok, ki dorgálóan, ki pedig viccesen, de mégsem vagyok annyira agyalágyult, hogy ne érezzem a mögöttes tartalmat az ilyenkor felöltött átlátszó vigyorog mögött. És én mindig vállat rántok. Változik az évszak, változnak a trendek, változik minden, én is, de mégsem vagyok ennek híve. Nem vagyok már az a kisfiú, aki régen, változtam annak ellenére, hogy akartam. Nem kis cincogó hangon szólok, hangom mélyült, változott, mert ez a természetes és senkit nem érdekelt a véleményem. Változtam olyanokban, ami nem rajtam múlt, ezért nem engedek az emberek nevelő szavainak, mikor éppen a személyiségem, világnézetemet akarják megváltoztatni. Igenis, szomorú vagyok, mikor egy napos időt elront egy zápor, lehangol, ha valaki más bukását látom, és szívem szakad, ha olyat veszítek el, aki másnak negyed annyit sem jelentett.
Hajamat arcomból kiseperve eddig zsebembe rejtett jobb kezemmel emeltem fejem a kavicsos utat szegélyező sakurákra, mik lassan haladtak el mellettem, ahogy én lépkedtem előre, egyelőre céltalanul. Mindegyiket alaposan szemügyre vettem sétám közben, hiszen egyik sem volt egyforma, még ha úgy is tűnt első, de talán huszadik ránézésre is, ezeket látom idén tavasszal és többé soha. Mert bár virágzanak a fák minden évben, egyik szirmuk és viráguk sem bújik elő újra, csak egyszer van alkalma az embernek az emlékébe vésni. Mert az ő útjuk a Földön rövid, mégis szerepük és feladatuk van, amiért élnek, és mint eddig sosem, most sem hagytak cserben. Esteledett, a Nap sugarai már csak nagy erőfeszítések árán kukkantottak rám a horizontól, de ezek a fák még ilyen félhomályban is gyönyörűek voltak. Mintha saját fényükben pompáznának, a tény mellett, hogy lombjuk színe már így is különleges látványt nyújtott a többi fa zöld megjelenése mellett. Habár ebben a parkban a rózsaszín uralkodott a sakurák végett tavassszal, a varázsuk így sem csappant. Nagyot szippantva a friss esteledő levegőből álltam meg az út közepén és néztem körbe magam körül, minden, mi körülvett, a fák voltak, sehol egy emberi lélek. Más esetben biztosan mosoly húzódna ajkaimra, hiszen szeretek itt lenni, pláne egyedül, ám engem most a bánat hozott ide, ami a szívemet nyomja, az a bánat, ami társául fogadta a csalódottságot, fájdalmat, szomorúságot - minden olyan érzelmet, ami az embert sújtja, mikor veszteség éri. Hittem a végtelenségben, de tudtam, olyan nincs. Az elmúlás, halál, az a biztos, más nem. És én ez ellen tenni nem tudtam, ha megszakadtam, akkor sem, hiszen egy természetfeletti erő ellen akartam felállni és megváltoztatni, de hát ki vagyok én, mi az ember ehhez. Semmi. Mert bár sokan hiszik magukat a világ közepének, a legfelsőbb rendű teremtménynek, bizony, mi is csak egy mulandó faj vagyunk, olyan, ami minden élőlény felett áll, de felettünk is állnak olyanok, amiket nem látunk, de léteznek, amiket nem érinthetünk, azok mégis úgy mozgatnak minket, ahogy azt kell vagy akarják. Ha tudnánk, mik ezek a láthatatlan láncok, mi lennénk mindennek a tetején. Sokan örülnének ennek, én pedig csak annyit szeretnék, hogy ami egyszer a Földre született, ne hagyja el soha. Hiszen mi értelme az életnek, ha egyszer úgy is véget ér, és sokszor úgy, hogy nem is tudjuk azt, mikor ér el minket a halál? Annyira nincs értelme! Minek tanuljak, minek dolgozzak, hiszen a tanulatlan, a munkanélküli is úgy végzi majd, mint én, szíve nem dobban többet, pora a földbe foszlik. Minek szeressek, ha mind itt hagy, és minek szeressenek, ha egyszer én is itt hagyok mindenkit? Ennek ellenére, egyet tudok. Szeretek, talán tulságosan is. Annak tudatában, hogy mindennek így vagy úgy, előbb vagy utóbb, vége szakad, szeretek. Legyen az családtag, vagy csak annak nevezett, jó barát vagy kedves ismerős, szeretek olyanokat is, akik nem tudják, szereti-e őket egyàltalán bárki is. Nem idióta vagyok én, csak olyan, aki azt az átmeneti állapotot, amit ebben a világban töltünk, szebbé tegye mindenkinek a környezetében. Mert ha a világnak hatalmas szüksége van egy valamire, akkor az a szeretet. Én pedig ennek tudatában mutatom ki érzelmeimet, hiszen önző sosem voltam, hát miért kivételezzek bárkivel is. Vannak gonosz emberek, és miért azok? Mindenkinek megvan a saját oka, de a szeretetnek és törődésnek hiánya egy közülük.
És hogy mindazt, amit adok, visszakapok-e... Nem. Legalábbis nem mindig. De hát, az emberi természet is olyan, amit nem tudunk teljes mértékben megváltoztatni - ezt nem tudja sok mindenki. Ezért nem éreztem még azt, hogy ezen tulajdonságomon, a vàgyon, hogy másokon segítsek, változtassak. Úgy értem, ezen sem. Csak megtanulom, ki éri meg azt a rengeteg erőfeszítést, ami ezzel jár, és ki nem. Így a világ is színesebb lesz számomra, hiszen egyre jobb emberismerő leszek, és mérlegelni is tudok, hogy ha Taehyungnak van kilenc almája, hány barátja kap belőle, azt figyelembe véve, hogy sokan szeretnének belőle kapni. Nos, matematikában sosem voltam jó, de valahogy így gondolkozok.
Minden rossznak tűnő szituációban vannak mentsvárak, fények a sötét alagutak végén, ha az emberek nem szeretnek, hát keresek máshol törődést, és ha kapok, felőlem lehet a mosolyom és boldogságom forrása kicsi vagy nagy, hangos vagy néma. Én egy kicsi némaságban kaptam ezt meg, de az életével együtt a boldogságom is elment. Mert bár boldogságot találhatok másban is, sem a szívemből letört darabot, sem kicsi életét nem hozza vissza senki.
Ezért vagyok én szomorú, hiszen kiért legyek boldog? A gondolatokra, az újabb kuszaságokra és tiszta képekre, mik a már előbb gyülekezett foszlányok mellé elhomályosult elmémben kavarogtak, sós könnyek gyülekeztek szemembe, miknek következtében látásom is homályos lett, mint gondolataim, a könnycseppek később pedig küszködés nélkül törtek elő fogságukból és vagy éppen arcomon végig rohanva vagy szememből hullva értek a szirmokkal teli földre, ahol szertehullva tüntek el vagy a kavicsok közé vagy maradtak apró gyémántként a rózsaszín bölcsőben. Szívem súlyos volt, fájt, ki akart szabadulni mellkasomból vagy csak darabokra törni, ezt nem tudtam, csak azt, bárcsak lenne valaki, akinek elsírhatnám bánatom, csak két fül, olyan, ami meghallgat, ha nem is segít, figyel rám és hangtalanul bólogat.
Jimin szemszöge
Szemhélyaim csak lassan nyitódtak ki, álmosan dörgöltem szemeim, melyekkel kénytelen voltam hunyorítani a kellemes, kora esti tavaszi fényben. Jól tudtam, ideje lenne felkelnem a bársonyos szirmok közül, hisz ha nem iparkodok elveszítem a munkám. Bár igaz, nem szerettem így nevezni ezt az egészet. Szerettem az embereknek segíteni, szerettem meghallgatni a panaszaikat, bánatuk okait, szerettem őket jobb kedvre deríteni, szerettem mosolyukat, ami néha ugyan megviselt vagy fáradt volt, de ott volt, igazi volt és mindez miattam.
Néha még mindig elkápráztatott az emberek világa, hiába jártam már itt párszor. A méretbeli különbségek bár olykor félelmetesek voltak, nem tudtam tovább elmélkedni rajtuk. Egy pár cipő hangos kopogása haladt el fülem mellett, így figyelmem arra az emberre terelődött, aki miatt most itt vagyok.
Nem messze tőlem, lehajtott fejjel foglalta el az egyik padot, a cseresznyefák alatt. Egy-egy szirmot a lágy szellő aranybarna hajkoronájába fújt, azonban őt jobban lefoglalták gondolatai. Ölében kezeivel babrált szüntelen, halk szuszogását még nekem is nehezemre esett hallani.
-Rendben. - csaptam össze tenyerem - Ideje megtudni, miért vagy szomorú. - egy perccel később már a padon ültem, közel hozzá. Talán akkora lehettem, mint az ökle, így hát két kézzel böktem meg combját. Ez nem vált be, ugyanis kicsiny jelét sem mutatta, hogy észrevett volna.
-Mi fene. - csettintettem ujjammal. Túlságosan is gondolkozott valamin. Felnézve arcára láttam szemeit, amelyek sötétek, szomorúsággal teltek voltak. Na meg pirosak, szemei alatt pedig lila karikák éktelenkedtek. A jelek alváshiányra utaltak. Talán meghalt valakije...
-Hé! - szólítottam meg, ismét sikertelenül - Haló! Nézz ide! Na! - böktem meg még egyszer, ezúttal erősebben. Végre, visszahoztam képzeleteiből létrejött világából. Fejét kérdőn felszegve nézett körül.
-Rossz irány! Itt vagyok lent! - szavaimnak engedelmeskedve, tekintetünk végre valahára találkozott. Arca először kérdőn, majd döbbenten, utána pedig elrettenve figyelt engem.
-T-te meg ki... -
-Jimin a nevem és én egy sakuratündér vagyok. Nagyon örülök a találkozásnak, Taehyung. - hogy félelmét elűzzem, ajkaim lágy mosolyra húztam, bár ez nem igen volt rá hatással.
- Ilyen könnyen megőrülhet az ember? - bámult egyenesen rám kikerekedett szemekkel.
- Nem őrültél meg. Tényleg itt vagyok, te idéztél meg. Innen tudom a neved és azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
- Én? Megidézni téged?! Mégis hogyan idéztem meg egy manót?!
- Igen, te. A könnyied, amelyek a cseresznyevirág szirmaira hullotak, segítséget kértek, így jöttem én, hogy meghallgassalak és hogy segítsek neked. És kérlek, ne keverj össze a manókkal. Attól még, hogy nincsenek szárnyaim, tündér vagyok. Manók nem léteznek. Vagyis, eddig még nem találkoztam egyel sem. - vontam meg vállam.
- Beszélek egy pici valamivel, igen, egészen biztosan megőrültem... mégis hogyan tudnál nekem segíteni? - rázta meg fejét lemondóan.
- Tényleg nem őrültél meg. Valóban itt vagyok és valóban segíteni akarok neked. Mindössze annyi a dolgod, hogy mesélj. Mondd el nekem, miért vagy szomorú, mi történt veled? - egy perc erejéig csend férkőzött közénk. Ahogy a nap lassan lement, kellemes esti fények vették át a főszerepet, a hűs szellő tökéletesen passzolt az éjszakai, enyhe időjáráshoz. A sakurák, ahogy a szellő belekapott gyönyörű, rózsaszín koronájukba, lágy, nyugodt balladákat kezdtek el játszani. Szívesen voltam itt.
- Miért bíznék meg benned? Elvégre, most még a szememnek sem hiszek és attól tartok, valami ember megböki a vállam és megkérdezi miért beszélek magam mellé! - hallottam meg Taehyung mély, szomorkás hangját.
- Megértelek, elvégre az ember nem mindennap láthat ilyet. De... nem te akartál valakit, aki meghallgat?
- De! Embert! És most itt vagy te! Mégis mit gondoltál, majd serényen bólogatva leülök veled csevegni? Olyan pici vagy, magadtól fel se tudsz ülni a padra! - szavait hallva, felegyenesedtem, s ahogyan erőmből telt, dobbantottam egyet.
- Hát pedig addig én el nem megyek, amíg ki nem bököd, hogy mi a baj. Még ha akarnék sem, ugyanis kötelességem segíteni annak, aki megidézett. Ha tényelg ennyire zavar a méretem és az, hogy tündér vagyok, fogd gyorsra a mondanivalód. Aztán elválnak útjaink, elfelejtjük egymást. Addig amíg értetlenkedtél és ítélkeztél felettem, már nagyjából a felénél tartanánk.
- Kioszt egy tündér! Igazad van, ítélkezés helyett meg kellett volna keresnem a kandikamerát, valakik már biztosan jót röhögnek rajtam! - homlokát tenyerébe támasztotta, majd rámnézett. Szemei búsan csillogtak az éjben. - Ha tudni akarod, mi a bajom, elvesztettem valakit, aki fontos volt, de mivel kétlem, hogy vissza tudnád hozni, nem is tartom szükségesnek, hogy részletezzem. - tehát jó volt a feltételezésem. Sosem könnyű a halálról beszélni. Hát még akkor átélni. Hiába mondják az emberek, hogy együttéreznek, ez csak akkor válik igazzá, mikor ők is túlesnek mindezen.
- Sajnálom... Igaz, nem tudom visszahozni, de nincs is rá szükség. Tudod miért?
- Miért? Meg tudsz győzni arról, hogy így a jó?
-Mert mindenki, akit szerettél, akire számíthattál, sosem hagy el. A lényeddé válik és vigyázni fog rád, történjék bármi. A szeretet fonala szent, ezt nem tudja senki sem elpusztítani. Úgy gondolom, azért így a jó, mert igaz, hogy nincs itt. De jó emlékeket hagyott maga után. S most, hogy elment, könnyebb neki. Nem gondolod?
- Hát már miért lenne könnyebb neki? Hiszen mindene megvolt akkor is, mikor még velünk volt... - remegett meg hangja.
-Biztos vagy benne?
-Nos - hezitált - azt hiszem.
- Akkor biztos úgy van, ahogy mondtad. Mégis, mennie kellett. Azért lehet könnyebb, mert nem látja az élet rohanását. Nem látja, miként múlnak el a dolgok. Nem szomorú, mert sosincs egyedül. Vagy lehet valaki várt rá. Valaki olyan, akinek szüksége volt szeretetre és jó emlékekre, mint neked, a családodnak vagy bárki másnak. Mindenki megérdemli a szeretetet és a figyelmet.
- Sosem volt neki fontos, mi folyik a világban, minden, amit tőlem kapott, kedves szótól akár csak egy kis friss vízig, elég volt neki, mert nem voltak nagyok az igényei, ő csak élte a saját kis életét. És most azt mondod, nem volt elég az, amit tőlem kapott? Annyira kusza ez az egész... Most minden értelmetlennek tűnik, szeretek, de minek, hiszen máshol minden jobb... - tekintete az eget kémlelte, min megannyi csillag ragyogott. Néhányan úgy tartják, egy-egy csillag egy-egy ember lelkét szimbolizálja. A hullócsillag olyan, mint az ember. Egy ideig látjuk, él, majd elég egy hirtelen mozdulat és már el is tűnt. De azt sosem szabad elfelejteni: mint a csillag, úgy az ember sem szűnik meg létezni, csupán keresi tovább a helyét.
-Nem ezt akartam mondani, ne haragudj. Biztos vagyok benne, hogy szeretett veled lenni. És ha még nem is tudta elmondani, boldog volt. Mint ahogy már mondtam, ha elveszítünk valakit, a lelkének egy része lényünkké válik, mégis üresnek érezzük magunkat. Mintha hiányozna valami. Ez természetes, hisz megszoktátok egymás mellett az életet. Megszoktátok, hogy ott vagytok egymásnak. Az embernek kell az a bizonyos idő, hogy meggyászolja mindezt. Ilyenkor felszínre törnek az érzelmek, a keserűség, az üresség. Úgy érzik, egy csomó dolog értelmetlen. És ez így van rendjén, csak az a fő, hogy ki tudj láballni ebből a gyászból. Az élet megy tovább. Szörnyű bele gondolni, de így igaz. Az elmúlt pillanatokat, boldog perceket nem tudjuk visszahozni. De helyette ott van a holnap. Az esélyek tömkelege, hogy felidézhessük, sőt újra átéljük ezeket. Meg kell tanulnod elfogadni az elmúlást, fel kell fedezned a jó oldalát. Emiatt jó és szép az élet.
- Nem tudom... úgy értem, tudom, hogy igazad van, mégis azt érzem, ennek nem lesz vége. Sosem veszítettem el még igazán senkit, szóval nehéz ez, akkor is, ha csak a kisállatomról van szó.
-Egyszer mindennek vége szakad. Erre kitűnő példa a cseresznyevirág. Nem soká eltűnik a rózsaszín sziromeső, helyét zöld levelek veszik át. De nem száradnak el teljesen, csupán pihennek, időre van szükségük, hogy majd jövő ilyenkor ugyan ilyen gyönyörűen beszínezzék az egyhangú, nagyvárosi életet. Ha eljön az ideje, tudni fogod, mikor jött el a vége, emiatt ne aggódj. - küldtem egy bíztató mosolyt Taehyung felé.
- Igen, de ahogy mondtad, a sakurák újra virágot bontanak majd, azonban ez csak rájuk igaz. És mi lesz veled mikor már nem virágzanak a fák? Eltűnsz te is?
-Mivel én a sakuravirágokból születtem, így tavasz végén hosszú álomba merülök, s majd csak akkor ébredek fel, mikor új tavasz köszönt be a Földön.
- Ez... szomorú. Látod, te sem tartasz örökké! Mégis... szeretnék hinni a szavaidnak. Mert bár még mindig kételkedek abban, hogy igazi vagy, nem csak képzelődöm, talán igazat beszélsz. - fordulóponthoz érkeztünk. Tudtam, innentől már nyugodt hangon folytatódhat beszélgetésünk, újdonsült ember barátom pedig kiszakadt a gyászból.
- Tévedsz. Attól még, hogy az életem nagy részében nem vagyok jelen a Földön, nagyon is létezem, élek, emlékeket gyűjtök, mint bárki más. Rád is emlékezni fogok! Minden esetre, örülök, hogy kezdesz nyitni felém. Van még esetleg valami, amit szeretnél elmondani? Lehet bármi! Mindig jobb kimondani azt, amit gondolunk, mintsem hogy magunkba tartsuk.
- Rám is fogsz emlékezni? Ez... aranyos, és nem csak azért, mert én már a nevedet is elfelejtettem. És ami azt illeti, ha őszinte akarok lenni, tetszik a pulcsid, bár az ujjamra tudnám felvenni csak. - vigyorodott el, mit viszonoztam, de még abban a pillanatban, hangszíne ismét komoly lett - Nem tudom, szeretném-e megosztani ezt veled, vagy bárki mással, de félek.
- Jimin vagyok és köszönöm. Te vagy az első, aki megdícsérte a ruhám. - néztem végig egyszerű, kissé kinyúlt ruháimon - De mondd csak, mitől félsz?
- Oh, igen, Jimin... Az igazságtól félek. Hallva téged, talán azoknak van igaza, akik azt mondják, túl naiv vagyok, gyerekes és ideje lenne felnőnöm. Eddig mindig elmentek ezek a fülem mellett, de ahogy hallgattalak téged, talán a többi ember, úgy értem, az emberek is helyesen beszélnek.
- Ez a te életed Taehyung. Úgy éld, ahogy te szeretnéd. Ha úgy gondolod, hogy tényleg igazuk van, mielőtt bármit is csinálnál gondolkozz el az állításukon. Tedd fel magadnak a kérdést: "Valóban naiv, gyerekes lennék?" Az ember még saját magát sem ismeri teljes egészében, így hát honnan tudhatnák ők, hogy milyen vagy? Szerintem nem baj, ha az ember kissé naiv vagy gyerekes. Ez is jelzi, hogy az a kicsi gyerek, aki voltál, még mindig ott van benned. Ettől vagy egyedi, ezért ne hagyd, hogy csak azok miatt az emberek miatt kivesszen belőled ez a jó tulajdonság. Viszont vigyázz is, mert sajnos vannak emberek, akik ezt kihasználják. De elnézve téged, nem lesz baj. Jól fogsz dönteni, csak hinned kell magadban. - helyezem apró kezem az övéire. Igyekeztem minden bátorságomat átadni neki.
- Hogyan tud az életről ennyi mindent egy tündér? Hidd el, kisember, nem könnyíted meg a dolgom, hogy elhigyjelek - nevetett fel kissé keserűen - De teljességgel elhiszem a szavaidat.
- Az évek során sok mindent megfigyelünk. Így van ez az emberekkel is. Rajtad kívül volt már pár emberhez szerencsém. - néhányuk arca fellebegett lelki szemeim előtt - Látod, mégis csak hiszel bennem. Ezek után semmi baj nincs, ha engem elfelejtessz, de a szavaim remélem azért hagynak benned nyomot.
- Nem hiszem, hogy valaha elfogom felejteni, hogy egy pici tündér nyitotta fel a szemem. Bárcsak meg tudnám neked ezt hálálni! - simította meg ujjbegyével hajam.
-Ami azt illeti, meg tudod!
-Igen? - csillantak fel szemei - Hogyan? - kapott fel tenyerébe óvatosan, majd addig emelt, míg szemünk azonos magasságban nem volt.
- Csak annyit kérek tőled, hogy szeress. Szeresd a környezeted, Taehyung. Hagyd hogy emberek lépjenek be és ki az életedből. Hagyd, hogy megismerhesd önmagad. Ne változtasson meg az emberek véleménye, maradj hű magadhoz. Légy boldog és próbálj a jó dolgokra gondolni, még ha néhány értelmetlennek is tűnik. Mikor kiérsz ebből a parkból, remélem mosollyal az arcodon teszed. S ne feledd, jövő ilyenkor van rá esély, hogy újra találkozzunk. De remélem, erre nem kerül sor, mert nem akarok szomorúnak látni egy életvidám embert. Ennyit kérek tőled.
- Rendben, Jimin, legyen így, ezt fogom tenni. És mivel nem vagyok a szavak embere, mindezért csak annyit tudok mondani, köszönöm. - végre valahára, ajkait lágy mosolyra húzta.
- Én ezért vagyok, nem kell megköszönnöd. Tudod, ilyenkor érzem igazán, hogy szeretem ezt a munkát és érdemes is csinálnom. - nevettem el magam.
- Örülök neki, ha ebben az én bajom is segített - csatlakozott hozzám.
-Nézd csak, hajnalodik. - bizony hajnalodott. Észre sem vettük, mennyire eltelt az idő. Közeledett a búcsú ideje, nemsoká újra hosszú álom vár rám, majd egy újabb ember, kin segítenem kell. Taehyung is egy volt a sok közül, mégis... talán ő más volt. Különlegesebb. Tényleg örültem, hogy megismerkedtünk.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben néztem vele végig a gyönyörű, újból világosságot hozó hajnalt, majd szótlanul elnyelt a bársonyos, nyugodt sötétség.
Taehyung szemszöge
Csendben néztem immáron egyedül, hogy a Nap végleg kibontogatja nyíló sugarait, hogy minden ismét felpezsdüljön élettel. A padon, min időközben helyet foglaltam, még mindig karjaimmal öleltem térdeimet mellkasomhoz, ezúttal már Jimin nélkül, elment, mégsem voltam szomorú, tudtam így van rendjén - mosolyogtam, halványan, de őszintén. Nem látom, de tudom, itt van. Nem látom már a csillagokat, de tudom ott vannak, és ott vannak mindazok is, akik már nem ülhetnek mellettünk, nem foghatják kezünket és mi sem ölelhetjük át őket. Nem csak a park világosodott meg a Nap által, én is a kis tündér által, más árnyalatot vettek a dolgok, kitisztult a fejem, eltűntek a rossz gondolatok. Lepillantottam térdemre, amin Jimin ült, szinte még látom magam előtt azt a nagyon pici de annál édesebb mosolyt, ami arcán díszelgett, ettől pedig még jobb kedvem lesz.
Nem felejtek ezentúl, csak elengedek.
Hiszen a sakurák is elengedik szirmaikat, hogy újak bukkanjanak mikor eljön az ideje, a lelkifájdalom nehéz köve is leesik majd a szívről, hogy újabb, szebb érzelmek virága nyílhasson majd annak helyén.
🥀🥀🥀
Ha úgy gondolod, szívesen dolgoznál velem egy novellán, keress meg a továbbiakért itt privát üzenetben, vagy kakaotalkon: jiminsjam69 ! További szép napot 🤗
Taehyung szemszöge: Hyo
Taehyung szemszöge
Már rég mindenki hazament a parkból, minek egyik rózsaszín szirmokkal hintett kavicsos útján lépkedtem csendben, fejemet lehajtva. A park és annak megannyi cseresznyefája mindig elámított, gyönyörű volt, mikor eljött az ideje, hogy minden sakura virágát bontsa. Az idők végezetéig itt tudtam volna maradni, de mivel az időnek egyszer vége, minden másnak is; az életnek is. Én mindig látom mikor virágzanak a fák, látom, ahogy a rózsaszín kis csodák idővel elsötétülnek, élettelenül hullanak alább és előbb-utóbb eltűnnek a Föld felszínéről. Csak úgy, mint minden más, mit éltet valami, olyan, ami növeszti, mozgatja; élteti.
Mindig is túlreagálom a dolgokat - ezt mondják az emberek, akik kicsit is ismernek. Azt mondják, a bolhából is elefántot csinálok, hogy minden, mi másnak egy elenyésző negatív momentum, az nekem egy olyan veszteség, tragédia, amin csak az időmet és józan eszem vesztegetem. Gyerek vagyok - ezt is hozzáteszik -, nem fogok én sosem felnőni, komolyodni nem leszek képes - hangoznak a szavak a fejemben most is. Mondják ezt barátok és rokonok, ki dorgálóan, ki pedig viccesen, de mégsem vagyok annyira agyalágyult, hogy ne érezzem a mögöttes tartalmat az ilyenkor felöltött átlátszó vigyorog mögött. És én mindig vállat rántok. Változik az évszak, változnak a trendek, változik minden, én is, de mégsem vagyok ennek híve. Nem vagyok már az a kisfiú, aki régen, változtam annak ellenére, hogy akartam. Nem kis cincogó hangon szólok, hangom mélyült, változott, mert ez a természetes és senkit nem érdekelt a véleményem. Változtam olyanokban, ami nem rajtam múlt, ezért nem engedek az emberek nevelő szavainak, mikor éppen a személyiségem, világnézetemet akarják megváltoztatni. Igenis, szomorú vagyok, mikor egy napos időt elront egy zápor, lehangol, ha valaki más bukását látom, és szívem szakad, ha olyat veszítek el, aki másnak negyed annyit sem jelentett.
Hajamat arcomból kiseperve eddig zsebembe rejtett jobb kezemmel emeltem fejem a kavicsos utat szegélyező sakurákra, mik lassan haladtak el mellettem, ahogy én lépkedtem előre, egyelőre céltalanul. Mindegyiket alaposan szemügyre vettem sétám közben, hiszen egyik sem volt egyforma, még ha úgy is tűnt első, de talán huszadik ránézésre is, ezeket látom idén tavasszal és többé soha. Mert bár virágzanak a fák minden évben, egyik szirmuk és viráguk sem bújik elő újra, csak egyszer van alkalma az embernek az emlékébe vésni. Mert az ő útjuk a Földön rövid, mégis szerepük és feladatuk van, amiért élnek, és mint eddig sosem, most sem hagytak cserben. Esteledett, a Nap sugarai már csak nagy erőfeszítések árán kukkantottak rám a horizontól, de ezek a fák még ilyen félhomályban is gyönyörűek voltak. Mintha saját fényükben pompáznának, a tény mellett, hogy lombjuk színe már így is különleges látványt nyújtott a többi fa zöld megjelenése mellett. Habár ebben a parkban a rózsaszín uralkodott a sakurák végett tavassszal, a varázsuk így sem csappant. Nagyot szippantva a friss esteledő levegőből álltam meg az út közepén és néztem körbe magam körül, minden, mi körülvett, a fák voltak, sehol egy emberi lélek. Más esetben biztosan mosoly húzódna ajkaimra, hiszen szeretek itt lenni, pláne egyedül, ám engem most a bánat hozott ide, ami a szívemet nyomja, az a bánat, ami társául fogadta a csalódottságot, fájdalmat, szomorúságot - minden olyan érzelmet, ami az embert sújtja, mikor veszteség éri. Hittem a végtelenségben, de tudtam, olyan nincs. Az elmúlás, halál, az a biztos, más nem. És én ez ellen tenni nem tudtam, ha megszakadtam, akkor sem, hiszen egy természetfeletti erő ellen akartam felállni és megváltoztatni, de hát ki vagyok én, mi az ember ehhez. Semmi. Mert bár sokan hiszik magukat a világ közepének, a legfelsőbb rendű teremtménynek, bizony, mi is csak egy mulandó faj vagyunk, olyan, ami minden élőlény felett áll, de felettünk is állnak olyanok, amiket nem látunk, de léteznek, amiket nem érinthetünk, azok mégis úgy mozgatnak minket, ahogy azt kell vagy akarják. Ha tudnánk, mik ezek a láthatatlan láncok, mi lennénk mindennek a tetején. Sokan örülnének ennek, én pedig csak annyit szeretnék, hogy ami egyszer a Földre született, ne hagyja el soha. Hiszen mi értelme az életnek, ha egyszer úgy is véget ér, és sokszor úgy, hogy nem is tudjuk azt, mikor ér el minket a halál? Annyira nincs értelme! Minek tanuljak, minek dolgozzak, hiszen a tanulatlan, a munkanélküli is úgy végzi majd, mint én, szíve nem dobban többet, pora a földbe foszlik. Minek szeressek, ha mind itt hagy, és minek szeressenek, ha egyszer én is itt hagyok mindenkit? Ennek ellenére, egyet tudok. Szeretek, talán tulságosan is. Annak tudatában, hogy mindennek így vagy úgy, előbb vagy utóbb, vége szakad, szeretek. Legyen az családtag, vagy csak annak nevezett, jó barát vagy kedves ismerős, szeretek olyanokat is, akik nem tudják, szereti-e őket egyàltalán bárki is. Nem idióta vagyok én, csak olyan, aki azt az átmeneti állapotot, amit ebben a világban töltünk, szebbé tegye mindenkinek a környezetében. Mert ha a világnak hatalmas szüksége van egy valamire, akkor az a szeretet. Én pedig ennek tudatában mutatom ki érzelmeimet, hiszen önző sosem voltam, hát miért kivételezzek bárkivel is. Vannak gonosz emberek, és miért azok? Mindenkinek megvan a saját oka, de a szeretetnek és törődésnek hiánya egy közülük.
És hogy mindazt, amit adok, visszakapok-e... Nem. Legalábbis nem mindig. De hát, az emberi természet is olyan, amit nem tudunk teljes mértékben megváltoztatni - ezt nem tudja sok mindenki. Ezért nem éreztem még azt, hogy ezen tulajdonságomon, a vàgyon, hogy másokon segítsek, változtassak. Úgy értem, ezen sem. Csak megtanulom, ki éri meg azt a rengeteg erőfeszítést, ami ezzel jár, és ki nem. Így a világ is színesebb lesz számomra, hiszen egyre jobb emberismerő leszek, és mérlegelni is tudok, hogy ha Taehyungnak van kilenc almája, hány barátja kap belőle, azt figyelembe véve, hogy sokan szeretnének belőle kapni. Nos, matematikában sosem voltam jó, de valahogy így gondolkozok.
Minden rossznak tűnő szituációban vannak mentsvárak, fények a sötét alagutak végén, ha az emberek nem szeretnek, hát keresek máshol törődést, és ha kapok, felőlem lehet a mosolyom és boldogságom forrása kicsi vagy nagy, hangos vagy néma. Én egy kicsi némaságban kaptam ezt meg, de az életével együtt a boldogságom is elment. Mert bár boldogságot találhatok másban is, sem a szívemből letört darabot, sem kicsi életét nem hozza vissza senki.
Ezért vagyok én szomorú, hiszen kiért legyek boldog? A gondolatokra, az újabb kuszaságokra és tiszta képekre, mik a már előbb gyülekezett foszlányok mellé elhomályosult elmémben kavarogtak, sós könnyek gyülekeztek szemembe, miknek következtében látásom is homályos lett, mint gondolataim, a könnycseppek később pedig küszködés nélkül törtek elő fogságukból és vagy éppen arcomon végig rohanva vagy szememből hullva értek a szirmokkal teli földre, ahol szertehullva tüntek el vagy a kavicsok közé vagy maradtak apró gyémántként a rózsaszín bölcsőben. Szívem súlyos volt, fájt, ki akart szabadulni mellkasomból vagy csak darabokra törni, ezt nem tudtam, csak azt, bárcsak lenne valaki, akinek elsírhatnám bánatom, csak két fül, olyan, ami meghallgat, ha nem is segít, figyel rám és hangtalanul bólogat.
Jimin szemszöge
Szemhélyaim csak lassan nyitódtak ki, álmosan dörgöltem szemeim, melyekkel kénytelen voltam hunyorítani a kellemes, kora esti tavaszi fényben. Jól tudtam, ideje lenne felkelnem a bársonyos szirmok közül, hisz ha nem iparkodok elveszítem a munkám. Bár igaz, nem szerettem így nevezni ezt az egészet. Szerettem az embereknek segíteni, szerettem meghallgatni a panaszaikat, bánatuk okait, szerettem őket jobb kedvre deríteni, szerettem mosolyukat, ami néha ugyan megviselt vagy fáradt volt, de ott volt, igazi volt és mindez miattam.
Néha még mindig elkápráztatott az emberek világa, hiába jártam már itt párszor. A méretbeli különbségek bár olykor félelmetesek voltak, nem tudtam tovább elmélkedni rajtuk. Egy pár cipő hangos kopogása haladt el fülem mellett, így figyelmem arra az emberre terelődött, aki miatt most itt vagyok.
Nem messze tőlem, lehajtott fejjel foglalta el az egyik padot, a cseresznyefák alatt. Egy-egy szirmot a lágy szellő aranybarna hajkoronájába fújt, azonban őt jobban lefoglalták gondolatai. Ölében kezeivel babrált szüntelen, halk szuszogását még nekem is nehezemre esett hallani.
-Rendben. - csaptam össze tenyerem - Ideje megtudni, miért vagy szomorú. - egy perccel később már a padon ültem, közel hozzá. Talán akkora lehettem, mint az ökle, így hát két kézzel böktem meg combját. Ez nem vált be, ugyanis kicsiny jelét sem mutatta, hogy észrevett volna.
-Mi fene. - csettintettem ujjammal. Túlságosan is gondolkozott valamin. Felnézve arcára láttam szemeit, amelyek sötétek, szomorúsággal teltek voltak. Na meg pirosak, szemei alatt pedig lila karikák éktelenkedtek. A jelek alváshiányra utaltak. Talán meghalt valakije...
-Hé! - szólítottam meg, ismét sikertelenül - Haló! Nézz ide! Na! - böktem meg még egyszer, ezúttal erősebben. Végre, visszahoztam képzeleteiből létrejött világából. Fejét kérdőn felszegve nézett körül.
-Rossz irány! Itt vagyok lent! - szavaimnak engedelmeskedve, tekintetünk végre valahára találkozott. Arca először kérdőn, majd döbbenten, utána pedig elrettenve figyelt engem.
-T-te meg ki... -
-Jimin a nevem és én egy sakuratündér vagyok. Nagyon örülök a találkozásnak, Taehyung. - hogy félelmét elűzzem, ajkaim lágy mosolyra húztam, bár ez nem igen volt rá hatással.
- Ilyen könnyen megőrülhet az ember? - bámult egyenesen rám kikerekedett szemekkel.
- Nem őrültél meg. Tényleg itt vagyok, te idéztél meg. Innen tudom a neved és azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
- Én? Megidézni téged?! Mégis hogyan idéztem meg egy manót?!
- Igen, te. A könnyied, amelyek a cseresznyevirág szirmaira hullotak, segítséget kértek, így jöttem én, hogy meghallgassalak és hogy segítsek neked. És kérlek, ne keverj össze a manókkal. Attól még, hogy nincsenek szárnyaim, tündér vagyok. Manók nem léteznek. Vagyis, eddig még nem találkoztam egyel sem. - vontam meg vállam.
- Beszélek egy pici valamivel, igen, egészen biztosan megőrültem... mégis hogyan tudnál nekem segíteni? - rázta meg fejét lemondóan.
- Tényleg nem őrültél meg. Valóban itt vagyok és valóban segíteni akarok neked. Mindössze annyi a dolgod, hogy mesélj. Mondd el nekem, miért vagy szomorú, mi történt veled? - egy perc erejéig csend férkőzött közénk. Ahogy a nap lassan lement, kellemes esti fények vették át a főszerepet, a hűs szellő tökéletesen passzolt az éjszakai, enyhe időjáráshoz. A sakurák, ahogy a szellő belekapott gyönyörű, rózsaszín koronájukba, lágy, nyugodt balladákat kezdtek el játszani. Szívesen voltam itt.
- Miért bíznék meg benned? Elvégre, most még a szememnek sem hiszek és attól tartok, valami ember megböki a vállam és megkérdezi miért beszélek magam mellé! - hallottam meg Taehyung mély, szomorkás hangját.
- Megértelek, elvégre az ember nem mindennap láthat ilyet. De... nem te akartál valakit, aki meghallgat?
- De! Embert! És most itt vagy te! Mégis mit gondoltál, majd serényen bólogatva leülök veled csevegni? Olyan pici vagy, magadtól fel se tudsz ülni a padra! - szavait hallva, felegyenesedtem, s ahogyan erőmből telt, dobbantottam egyet.
- Hát pedig addig én el nem megyek, amíg ki nem bököd, hogy mi a baj. Még ha akarnék sem, ugyanis kötelességem segíteni annak, aki megidézett. Ha tényelg ennyire zavar a méretem és az, hogy tündér vagyok, fogd gyorsra a mondanivalód. Aztán elválnak útjaink, elfelejtjük egymást. Addig amíg értetlenkedtél és ítélkeztél felettem, már nagyjából a felénél tartanánk.
- Kioszt egy tündér! Igazad van, ítélkezés helyett meg kellett volna keresnem a kandikamerát, valakik már biztosan jót röhögnek rajtam! - homlokát tenyerébe támasztotta, majd rámnézett. Szemei búsan csillogtak az éjben. - Ha tudni akarod, mi a bajom, elvesztettem valakit, aki fontos volt, de mivel kétlem, hogy vissza tudnád hozni, nem is tartom szükségesnek, hogy részletezzem. - tehát jó volt a feltételezésem. Sosem könnyű a halálról beszélni. Hát még akkor átélni. Hiába mondják az emberek, hogy együttéreznek, ez csak akkor válik igazzá, mikor ők is túlesnek mindezen.
- Sajnálom... Igaz, nem tudom visszahozni, de nincs is rá szükség. Tudod miért?
- Miért? Meg tudsz győzni arról, hogy így a jó?
-Mert mindenki, akit szerettél, akire számíthattál, sosem hagy el. A lényeddé válik és vigyázni fog rád, történjék bármi. A szeretet fonala szent, ezt nem tudja senki sem elpusztítani. Úgy gondolom, azért így a jó, mert igaz, hogy nincs itt. De jó emlékeket hagyott maga után. S most, hogy elment, könnyebb neki. Nem gondolod?
- Hát már miért lenne könnyebb neki? Hiszen mindene megvolt akkor is, mikor még velünk volt... - remegett meg hangja.
-Biztos vagy benne?
-Nos - hezitált - azt hiszem.
- Akkor biztos úgy van, ahogy mondtad. Mégis, mennie kellett. Azért lehet könnyebb, mert nem látja az élet rohanását. Nem látja, miként múlnak el a dolgok. Nem szomorú, mert sosincs egyedül. Vagy lehet valaki várt rá. Valaki olyan, akinek szüksége volt szeretetre és jó emlékekre, mint neked, a családodnak vagy bárki másnak. Mindenki megérdemli a szeretetet és a figyelmet.
- Sosem volt neki fontos, mi folyik a világban, minden, amit tőlem kapott, kedves szótól akár csak egy kis friss vízig, elég volt neki, mert nem voltak nagyok az igényei, ő csak élte a saját kis életét. És most azt mondod, nem volt elég az, amit tőlem kapott? Annyira kusza ez az egész... Most minden értelmetlennek tűnik, szeretek, de minek, hiszen máshol minden jobb... - tekintete az eget kémlelte, min megannyi csillag ragyogott. Néhányan úgy tartják, egy-egy csillag egy-egy ember lelkét szimbolizálja. A hullócsillag olyan, mint az ember. Egy ideig látjuk, él, majd elég egy hirtelen mozdulat és már el is tűnt. De azt sosem szabad elfelejteni: mint a csillag, úgy az ember sem szűnik meg létezni, csupán keresi tovább a helyét.
-Nem ezt akartam mondani, ne haragudj. Biztos vagyok benne, hogy szeretett veled lenni. És ha még nem is tudta elmondani, boldog volt. Mint ahogy már mondtam, ha elveszítünk valakit, a lelkének egy része lényünkké válik, mégis üresnek érezzük magunkat. Mintha hiányozna valami. Ez természetes, hisz megszoktátok egymás mellett az életet. Megszoktátok, hogy ott vagytok egymásnak. Az embernek kell az a bizonyos idő, hogy meggyászolja mindezt. Ilyenkor felszínre törnek az érzelmek, a keserűség, az üresség. Úgy érzik, egy csomó dolog értelmetlen. És ez így van rendjén, csak az a fő, hogy ki tudj láballni ebből a gyászból. Az élet megy tovább. Szörnyű bele gondolni, de így igaz. Az elmúlt pillanatokat, boldog perceket nem tudjuk visszahozni. De helyette ott van a holnap. Az esélyek tömkelege, hogy felidézhessük, sőt újra átéljük ezeket. Meg kell tanulnod elfogadni az elmúlást, fel kell fedezned a jó oldalát. Emiatt jó és szép az élet.
- Nem tudom... úgy értem, tudom, hogy igazad van, mégis azt érzem, ennek nem lesz vége. Sosem veszítettem el még igazán senkit, szóval nehéz ez, akkor is, ha csak a kisállatomról van szó.
-Egyszer mindennek vége szakad. Erre kitűnő példa a cseresznyevirág. Nem soká eltűnik a rózsaszín sziromeső, helyét zöld levelek veszik át. De nem száradnak el teljesen, csupán pihennek, időre van szükségük, hogy majd jövő ilyenkor ugyan ilyen gyönyörűen beszínezzék az egyhangú, nagyvárosi életet. Ha eljön az ideje, tudni fogod, mikor jött el a vége, emiatt ne aggódj. - küldtem egy bíztató mosolyt Taehyung felé.
- Igen, de ahogy mondtad, a sakurák újra virágot bontanak majd, azonban ez csak rájuk igaz. És mi lesz veled mikor már nem virágzanak a fák? Eltűnsz te is?
-Mivel én a sakuravirágokból születtem, így tavasz végén hosszú álomba merülök, s majd csak akkor ébredek fel, mikor új tavasz köszönt be a Földön.
- Ez... szomorú. Látod, te sem tartasz örökké! Mégis... szeretnék hinni a szavaidnak. Mert bár még mindig kételkedek abban, hogy igazi vagy, nem csak képzelődöm, talán igazat beszélsz. - fordulóponthoz érkeztünk. Tudtam, innentől már nyugodt hangon folytatódhat beszélgetésünk, újdonsült ember barátom pedig kiszakadt a gyászból.
- Tévedsz. Attól még, hogy az életem nagy részében nem vagyok jelen a Földön, nagyon is létezem, élek, emlékeket gyűjtök, mint bárki más. Rád is emlékezni fogok! Minden esetre, örülök, hogy kezdesz nyitni felém. Van még esetleg valami, amit szeretnél elmondani? Lehet bármi! Mindig jobb kimondani azt, amit gondolunk, mintsem hogy magunkba tartsuk.
- Rám is fogsz emlékezni? Ez... aranyos, és nem csak azért, mert én már a nevedet is elfelejtettem. És ami azt illeti, ha őszinte akarok lenni, tetszik a pulcsid, bár az ujjamra tudnám felvenni csak. - vigyorodott el, mit viszonoztam, de még abban a pillanatban, hangszíne ismét komoly lett - Nem tudom, szeretném-e megosztani ezt veled, vagy bárki mással, de félek.
- Jimin vagyok és köszönöm. Te vagy az első, aki megdícsérte a ruhám. - néztem végig egyszerű, kissé kinyúlt ruháimon - De mondd csak, mitől félsz?
- Oh, igen, Jimin... Az igazságtól félek. Hallva téged, talán azoknak van igaza, akik azt mondják, túl naiv vagyok, gyerekes és ideje lenne felnőnöm. Eddig mindig elmentek ezek a fülem mellett, de ahogy hallgattalak téged, talán a többi ember, úgy értem, az emberek is helyesen beszélnek.
- Ez a te életed Taehyung. Úgy éld, ahogy te szeretnéd. Ha úgy gondolod, hogy tényleg igazuk van, mielőtt bármit is csinálnál gondolkozz el az állításukon. Tedd fel magadnak a kérdést: "Valóban naiv, gyerekes lennék?" Az ember még saját magát sem ismeri teljes egészében, így hát honnan tudhatnák ők, hogy milyen vagy? Szerintem nem baj, ha az ember kissé naiv vagy gyerekes. Ez is jelzi, hogy az a kicsi gyerek, aki voltál, még mindig ott van benned. Ettől vagy egyedi, ezért ne hagyd, hogy csak azok miatt az emberek miatt kivesszen belőled ez a jó tulajdonság. Viszont vigyázz is, mert sajnos vannak emberek, akik ezt kihasználják. De elnézve téged, nem lesz baj. Jól fogsz dönteni, csak hinned kell magadban. - helyezem apró kezem az övéire. Igyekeztem minden bátorságomat átadni neki.
- Hogyan tud az életről ennyi mindent egy tündér? Hidd el, kisember, nem könnyíted meg a dolgom, hogy elhigyjelek - nevetett fel kissé keserűen - De teljességgel elhiszem a szavaidat.
- Az évek során sok mindent megfigyelünk. Így van ez az emberekkel is. Rajtad kívül volt már pár emberhez szerencsém. - néhányuk arca fellebegett lelki szemeim előtt - Látod, mégis csak hiszel bennem. Ezek után semmi baj nincs, ha engem elfelejtessz, de a szavaim remélem azért hagynak benned nyomot.
- Nem hiszem, hogy valaha elfogom felejteni, hogy egy pici tündér nyitotta fel a szemem. Bárcsak meg tudnám neked ezt hálálni! - simította meg ujjbegyével hajam.
-Ami azt illeti, meg tudod!
-Igen? - csillantak fel szemei - Hogyan? - kapott fel tenyerébe óvatosan, majd addig emelt, míg szemünk azonos magasságban nem volt.
- Csak annyit kérek tőled, hogy szeress. Szeresd a környezeted, Taehyung. Hagyd hogy emberek lépjenek be és ki az életedből. Hagyd, hogy megismerhesd önmagad. Ne változtasson meg az emberek véleménye, maradj hű magadhoz. Légy boldog és próbálj a jó dolgokra gondolni, még ha néhány értelmetlennek is tűnik. Mikor kiérsz ebből a parkból, remélem mosollyal az arcodon teszed. S ne feledd, jövő ilyenkor van rá esély, hogy újra találkozzunk. De remélem, erre nem kerül sor, mert nem akarok szomorúnak látni egy életvidám embert. Ennyit kérek tőled.
- Rendben, Jimin, legyen így, ezt fogom tenni. És mivel nem vagyok a szavak embere, mindezért csak annyit tudok mondani, köszönöm. - végre valahára, ajkait lágy mosolyra húzta.
- Én ezért vagyok, nem kell megköszönnöd. Tudod, ilyenkor érzem igazán, hogy szeretem ezt a munkát és érdemes is csinálnom. - nevettem el magam.
- Örülök neki, ha ebben az én bajom is segített - csatlakozott hozzám.
-Nézd csak, hajnalodik. - bizony hajnalodott. Észre sem vettük, mennyire eltelt az idő. Közeledett a búcsú ideje, nemsoká újra hosszú álom vár rám, majd egy újabb ember, kin segítenem kell. Taehyung is egy volt a sok közül, mégis... talán ő más volt. Különlegesebb. Tényleg örültem, hogy megismerkedtünk.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben néztem vele végig a gyönyörű, újból világosságot hozó hajnalt, majd szótlanul elnyelt a bársonyos, nyugodt sötétség.
Taehyung szemszöge
Csendben néztem immáron egyedül, hogy a Nap végleg kibontogatja nyíló sugarait, hogy minden ismét felpezsdüljön élettel. A padon, min időközben helyet foglaltam, még mindig karjaimmal öleltem térdeimet mellkasomhoz, ezúttal már Jimin nélkül, elment, mégsem voltam szomorú, tudtam így van rendjén - mosolyogtam, halványan, de őszintén. Nem látom, de tudom, itt van. Nem látom már a csillagokat, de tudom ott vannak, és ott vannak mindazok is, akik már nem ülhetnek mellettünk, nem foghatják kezünket és mi sem ölelhetjük át őket. Nem csak a park világosodott meg a Nap által, én is a kis tündér által, más árnyalatot vettek a dolgok, kitisztult a fejem, eltűntek a rossz gondolatok. Lepillantottam térdemre, amin Jimin ült, szinte még látom magam előtt azt a nagyon pici de annál édesebb mosolyt, ami arcán díszelgett, ettől pedig még jobb kedvem lesz.
Nem felejtek ezentúl, csak elengedek.
Hiszen a sakurák is elengedik szirmaikat, hogy újak bukkanjanak mikor eljön az ideje, a lelkifájdalom nehéz köve is leesik majd a szívről, hogy újabb, szebb érzelmek virága nyílhasson majd annak helyén.
🥀🥀🥀
Ha úgy gondolod, szívesen dolgoznál velem egy novellán, keress meg a továbbiakért itt privát üzenetben, vagy kakaotalkon: jiminsjam69 ! További szép napot 🤗
Megjegyzések
Megjegyzés küldése