Sokan voltak Szöul egyik legismertebb festészeti múzeumában, az emberek néhány képnél akár egymás hegyén-hátán is átgázoltak, csak hogy megnézhessék azt, mintha amint az óra egészet mutatna, lába kelne minden műalkotásnak. Pedig természetesen nem így volt. Minden festmény, függetlenül annak színvilágától, vagy éppen a rajztechnikától, helyükön csendben mondtak ezer szót, regéltek hosszasan.
Voltak olyanok, akik ezeknek hangot adva dolgoztak a múzeumban, egy ilyen volt Jung Hoseok is, a létesítmény egyik idegenvezetője, kinek minden műalkotás egy meséskönyv volt, olyan, amit sosem un meg és ugyanolyan lelkesedéssel mesél másoknak róla. Hoseok, mióta eszét tudja, a művészetnek élt, azon belül is a festészetnek - habár tehetsége nem volt hozzá. Ő csak csodálta a művészek alkotásait, és beszélt róluk, hallgatósága pedig emberek ezrei voltak. A férfi szerencsés volt, hiszen azt tehette, amit akart, olyan munkája volt, amit tiszta szívéből szeretett. Naponta kismilliószor járta körbe a múzeumot, és rengetegszer regélt egy-egy képről, és kezdte előről minden nap. Szeme csillogott, nem csak az erős világítások végett, csillogott a szeme az izgatottságtól, és a szerelemtől, amit néhány kép iránt érzett. Igen, Hoseok képes volt beleszerelmesedni a számára leginkább tetsző képekbe. Igazából nem az számított teljesen, mit ábrázol a kép, hanem a sok ecsetvonásba rejtett érzelem és történet, mindaz, amit az alkotó festékekbe fojtva ábrázolt a vásznon, szívét nyomó vagy épp fellegekbe emelő érzések, vagy csak egy kusza gondolat színei tettek műalkotássá.
Nem volt két egyforma festmény a világon, és ezt nem csak a vizuális bizonyíték tette egyértelművé, hanem a tény, hogy két egyforma művész sem született még a Földön.
Éppen erről regélt Hoseok, mikor bevezette a csoportot az Éden terembe, oda, ahol a négy fal mint termékeny föld fogta közre őket, ahol minden kép gyümölcsöket ábrazolt, egyet vagy sokat, tálban vagy a szabadban.
- Az érti igazán a művészetet, aki átlát a festéken - kezdett bele újabb gondolatába a férfi, kit 20-25 kíváncsi szempár gazdája állt körbe, így nézve hol az idegenvezetőre, hol a két ránézésre tökéletesen egyformának tűnő festményre.
- Kíváncsi vagyok, ti mit láttok ezen a két képen.
A férfi elmosolyodott szelíden, hallgatósága már-már furcsán nézett rá. Hiszen, számukra evidens volt a látvány, két kép egy fél és egy egész almáról. Ezt tudatta vele egy bátrabb fiú, aki felmert szólalni.
- Így van, egy fél és egy egész alma. - bólintott Hoseok - Első ránézésre teljesen egyformák, huszadik ránézésre is. Ám, van valami, ami hatalmas erővel bír, így teljesen különbözővé téve a két képet. És nem, nem az, hogy két külön ember festette - néhányan felkuncogtak, majd Hoseok folytatta - Ahogy az előbb mondtam, át kell látni a festéken, hogy értsük a művészetet. Fogadok, nem vettétek figyelembe, hogy a bal képen a fél alma az egésznek van döntve, míg a másikon a két gyümölcs nem érintkezik egymással, habár az előbb nem erre céloztam - néhányan közelebb hajolva vették szemügyre a képet, páran elismerően hümmögtek - Gondoljátok, van ennek jelentősége?
- Ha így van feltéve a kérdés, akkor biztosan - válaszolt egy másik fiú, mire mindenki nevetni kezdett, beleért Hoseokot is.
- Nagyszerű meglátás, látod, te már kapisgálod, mire akarok kilyukadni - bólogatott az idegenvezető - Így van, nem hiába tettem fel ezt a kérdést, hiszen van jelentősége, ez teszi különbözővé a képeket. Nem elhanyagolható tény, hogy a két kép két egymástól eltérő korban készült, ám érdekesség, hogy az egész almák édesanyákat ábrázolnak, amit akár visszavezethetünk a bibliai Ádám és Évára. Ám, amíg a jobb képen a félbevágott alma az anyjától elszakított fiút jelképezi, addig a bal kép festője a magányra, viszonzatlan szerelemre asszociált a fél almával. Akkor lehetne egész, ha a szív is párját lelné. A képen a két alma tulajdonképpen egy személyt ábrázol, egy magányos anyát. Fél, mert párja nincsen, egész, mert van, kit szíve szeret, a gyermekét. - Hoseok végigpillantott a hallgatóin, voltak, akikről az értetlenség apró jele jól leolvasható volt arcukról, ez a férfit kuncogásra késztette - Ezt mai szóval úgy mondják, egyik szemem sír, másik nevet.
Erre már több értelmet sugárzó arckifejezéssel találta szemben magát.
- Menjünk is tovább - indult el a terem kijárata felé, hogy a múzeum utolsó, az emberek által leginkább keresett helyiségébe lépjenek.
Hosszú folyosó végén magasodott a díszes ajtó, melyen egykor csillogó arany motívumok gyönyörködtették az ember szemét, mára már kopottak voltak, itt-ott töredezettek, élettelenek. Az előtte húzódó méregvörös szőnyeg itt ért véget, az ajtó másik oldalán terült szét, mint a vér, mely gazdájából szökött el. Pont olyan színe volt, nem véletlenül.
- Elérkeztünk az utolsó terembe, a Hálószobába. - mondta Hoseok, ekkor már különös, letargikus hangszínnel. Az eddig jó kedvű, egyfolytában mosolygós idegenvezetőt most hirtelen mintha egy szürke, zord aura vett volna körül, ami átszállt a csoportjára is, ám ezt akkor még nem igazán értették.
Az ajtó zárva volt, mikor még odaértek, a férfi pedig egy munkatársával való gyors párbeszéd után kinyitotta azt. Cselekedetéből látszódott, súlyos, vastag ajtó választotta el a látogatókat és a hálószobát.
Amint az egykor ízlésesen díszített ajtó kitárult annyira, hogy a csoport beférjen, halk klasszikus zene ütötte meg azok füleit. Éppen valami kurta zene szólt, olyan, amire még a mai kor embere is szívesen táncolna, vagy legalább ütemére mozogna, mégis nyomasztó, lehangoló hangulattal ruházta fel a nagy szobát, miben a zene nélküli csend ijesztő lenne és hátborzongató - még jobban, mint most, a zenével.
A csoport belépett, az ajtó bezárult, Hoseok pedig olyan helyre állt, ahol mindenki jól látja.
Sürgetően körülnézett, majd aprót sóhajtva nézett végig a jelenlévőkön és kimérten csengő hangon megszólalt - Tehát megérkeztünk az utolsó helyiségben, a Hálószobába - tudatta velük - Talán tudjátok, és említettem is a távvezetés elején, hogy ez a múzeum eredetileg a Park-dinasztia császári palotája volt, ami mára már, mint ahogy ti is láthatjátok, festészeti múzeum lett, egy helyet kivéve, ami még mindig teljes valójában fogadja a látogatókat. Nos, ez az a terem, amit inkább szobának hívnék, annak ellenére, hogy hatalmas - újra körbenézett, majd folytatta - Nem véletlenül maradt ez a szoba az akkori elképzelések alapján és nem lepték el más művészek festményei. Ez, ahogy a neve is mutatja, hálószoba volt, mégpedig a Park-dinasztia utolsó családjának legkisebb gyermekéé, Park Jiminé, aki meghatározó okokból és korai halála miatt nem léphetett apja nyomdokaiba. Parkék voltak azon kevés császári családok egyike, ahol a harmadik, legfiatalabb gyermek, legyen az fiú vagy lány örökli a császárságot, nem pedig a már megszokott, elsőszülött fiú. Annak ellenére, hogy Jimin trónörökös volt, más miatt lett ismert a neve, ami legalábbis a tánc művészettörténelmet illeti. Talán meglepő lehet ez, Jimin nem a festészet iránt érdeklődött, hanem a tánc iránt, tehát valójában a múzeum fő tematikájának nincs köze a herceghez. Éppen ezért maradt az ő szobája így, ahogyan most, a padlóján állva látjuk. Minden itt lévő tárgytól kezdve bútorzatig eredeti, csupán restauráláson mentek keresztül, ha az éppen szükséges volt.
Csak a halk, ekkor már valami lassabb klasszikus zene és Hoseok hangja töltötte be a néma csendet, mely szintén nem volt hangos, mégis visszhangzott, mintha valaki ismételné a férfi szavait.
- A szoba egy trónörököshöz méltó volt, mint láthatjátok, arany, kristály díszek, ízlésesen összeválogatott színek, minden reprezentálja az egykor itt lakó fiút. Jimin mindig is félénk, szerény ember volt, mind a 23 évében hű volt a tisztasághoz, amiben a lelke fürdött. - Hoseok elmosolyodott, ahogy az említett fiúról beszélt, lágyan lépkedett körbe a tágas szobán, a csoport pedig kíváncsian, csendben és figyelmesen követte őt. Meg-megálltak egy-két tárgynál, megnézték azt, egymás közt véleményüket hallatták, tudták, mindent a szemnek, semmit a kéznek.
- Az egész szobában egyetlen festmény van, az is a herceg halála utáni évszázadban készült, ez volt az első és mára már egyetlen kép, ami őt ábrázolja, ennek pedig nyomós oka van. - nagy, fehér ágyneműs ágy előtt megállva nézett a csoport egy emberként a festményre, melyre Hoseok utalt. - A kép egy, valószínűleg a táncért rajongó festő keze munkája, kinek kiléte tisztázatlan, sohasem derült ki pontosan, ki festette a képet, hiszen a szignóját nem hagyta rajta és emlékét senki ne tartotta fent, ami ezt a képet illeti. Jimin halála után több száz évig balszerencse érte azt, aki a fiút akarta ábrázolni, legyen az egy egyszerű skicc vagy egy igényes festmény, mint ez is, az ágyon. Abban a korban az emberek igencsak hiszékenyek voltak, a pletykát itták, mint a vizet, az igazságot meg kerülték, mint a pestises embert - hümmögött egyet Hoseok keresztbe téve karjait, szemeit pedig le nem vette a képről monológja alatt sem. A férfit mindig megbabonázta a festmény, mintha az ábrázolt fiú lelkébe látna, habár annak tükrét kendő takarta - Ezért rengeteg mende-monda ment szájról-szájra a császárságban, sőt, még a szomszédságban is tudtak róla. Na, de mielőtt belemegyünk ebbe, hallott-e már valaki valamit Jiminről? - nézett körbe gyorsan tenyerét összecsapva, de választ nem kapott - Akkor engedjétek meg, hadd mondjak én pár szót róla a már elhangzottak mellett. Jimin ősszel született, az októberi hónap 13-ik napján, és mint napjainkban nyugaton, akkoriban itt is, Ázsiában is a balszerencsével párosították ezt a napot. Ezért volt az, hogy Jimin születése egyszerre hozott boldogságot a császárságnak és annak népének és aggodalmat, már-már félelmet.
- Ez olyan, mint az az almás kép - szólt közbe halkan egy lány, mire Hoseok serényen bólogatni kezdett.
- Így van! A boldogság almája nem lehetett egész, hiszen félelmet keltett, viszont az egészséges trónörökös a császárság számára egészet jelentett. - majd Hoseok folytatta ahol abbahagyta - Jósasszonyok tömkelege kopogtatott a császári család palotájának ajtaján, volt amelyik a jövőt akarta tudatni a szülőkkel, volt, aki pedig varázsigével akarta megtisztítani az újszülött lelkét, kinek akkori és egész életében legnagyobb bűne világrajötte volt. Felbolydult a császárság élete Jimin születésével, ez egyszer biztos. Ahogy pedig teltek az évek, a fiú nőtt, a bajok jöttek. Lassan az egész népet befolyásolta a feltevés, miszerint a császárságban a baj gyakrabban jön, mint a kereskedők karavánja, mindennek oka pedig a 13.-án világrajött trónörökös, ki mindeközben az ég világon semmiről nem tudott. A szülei imádták, bár tartottak tőle, mégis azon voltak, megkíméljék fiukat a nép gyülöletétől. Jimin pedig elfogadta, hogy életének nagy részét a császári palotában éli, nem kérdezte miértjét, hiszen azt hitte, ez így van rendjén. Mondanom sem kell, ez megint csak pletykára és aggodalomra adott okot mindenkinek, miért rejtegetik ennyire a fiút az emberek elől - forgatta szemét Hoseok - Jimin, pedig hogy a kőfalak között töltött napjait színessé, élvezetessé tegye, elfoglaltság után nézett. Akkoriban hatalmas népszerűségnek örvendtek a pengetős hangszerek, majd az íjászat lett a tömeg kedvence, Jimin viszont egyikben sem jeleskedett. Aztán egyszer csak lába mozdult egy dallamra, onnan nem volt visszaút - az idegenvezető halványan elmosolyodott, mintha emlékében élne a kép és tovább pásztázta a festményt, mintha könyv lenne és sorait olvasná - Onnantól kezdve Jimin a táncnak élt. Minden, ebben a szobában játszott zene az, amire egykor ő itt táncolt, ezen a padlón - dobbantott egyet a földre nézve - A herceg eggyé vált a művészet ezen ágával és ez akkor sem változott, mikor szemeit már kendő takarta élete végéig.
Zihálva feküdt le szobájának vörös szőnyegén a kimerült fiú, ki már akkor táncolni kezdett, mikor a Nap még nézője volt, most viszont már az is alszik, csak Jimin nem. Hosszú pillái orcáján szétterülve vetettek halvány árnyékot arcának selymes bőrére, minek élettel teli pirosságát a pislákoló gyertya lángjának erős fénye világított meg. A zene is elhallgatott, mikor a fiú szobájának ajtaján sürgető kopogás hallatszott.
- Szabad - szólt ki erőt véve magán, olyannyira kifárasztotta magát, hogy erre is rá kellett készülni. De Jimin boldog volt. Boldog, hiszen azt csinálhatta, amit szeret.
- Jó estét, öcsém - hallatta hangját legidősebb bátyja, Jihyun, kinek arcán vigyor húzódott, olyan, amit akkor még Jimin nem látott zárt szemei végett, ám az ő ajkait testvérének hangja hallatán kedves mosoly díszítette.
- Miért keresel engem, bátyám, azt hittem a Nappal együtt ti is alszotok már - fordította az említett felé arcát, ki pár lépéssel már a fiú feje mellett állva nyújtotta jobbját, hogy felsegítse állóhelyzetbe. Jimin elfogadta a segítő kezet.
- Hamarosan szülinapod - mondta.
- Így van, pár nap és végre én is teljes jogú lakosa leszek a császárságnak - kuncogott Jimin, hiszen ő sosem lesz lakos, ő az uralkodó lesz.
- Így legyen, Jimin. Aztán nehogy a nép legyen a veszted - vigyorodott el ismét az idősebb, Jimin pedig, ártatlan volt, mint a ma született bárány, így édes nevetése ismét felcsendült - Nagy nap lesz a tiéd, így milyen testvér lennék, ha nem adnám meg neked azt, amit a legjobban szeretnél. Már csak az a kérdés, mit óhajtasz te ajándékodként, amit utána sosem felejtesz?
Jimin erősen gondolkozni kezdett.
- Olyat válassz öcsém, mit később nem bánsz meg.
- Tudod, mit szeretnék én? - mutatta fel mutatóujját a fiatalabb csillogó szemekkel - 22.-ik születésnapomon a világot szeretném látni!
- Ki ne akarna egy egész nép felett uralkodni - tette fel a kérdést Hoseok, de inkább volt ez irónia, mintsem kérdés, mire választ vár - Jiminnel ellentétben két idősebb testvére úgy vágyott a trónra, mint száraz virág a friss vízre. Ám az örökösödés törvénye olyan, amit soha egyik dinasztia sem szegett meg, ezért volt az, hogy a legfiatalabb nem ruházhatta át másra privilégiumát, ha megfelelt a feltételeknek, amik engedték, hogy a császári cím az övé legyen. Egyik ilyen kitétel az, hogy a trónörökös testileg-lelkileg egészséges legyen. Jimin 22 koráig megfelelt ennek a pontnak.
Harsogtak a dudák, rikkantottak a fiatalok, muzsika zengett az udvaron, hol nemes és paraszt egyaránt ropta, mindenki ünnepelt a díszes lampionok fénye alatt, koccantak a söröskorsók, barátságok születtek, áldáson hangzottak, a császárság egy nagy családként ünnepelte a trónörökös születésnapját. Ekkor senkit nem érdekelt a dátumra aggatott legenda, nem foglalkoztak a rosszal, hiszen csupa jóban volt részük, születést ünnepeltek, mi 22 éve változást hozott a népnek.
Mindenki ott volt a hatalmas császári udvaron, aki számított és aki nem. Ott volt az uralkodó császár is, kivéve az ünnepelt és annak legidősebb testvére.
- Jihyun, miért jöttünk a szobámba? - kérdeze Jimin gyermeki izgatottsággal hangjában, abban reménykedett, fivére végre eleget tesz ígéretének, és megmutatja Jiminnek a világot.
- Nem felejtettem ám el, mit kértél születésnapodra - mosolygott álszenten, mire a fiatalabb tapsikolni kezdett, egészen addig, míg a semmiből előkerülő hóhér meg nem jelent szobájának ajtajában.
- Ő... Mit keres itt? - pillantott fel testvérére félve.
- Megmutatom neked a világot, Jimin - búgott mély hangja - Az igazságot mutatom meg neked, azt, amit te nem látsz. Vak vagy, Jimin, de ezután tisztán látsz majd.
Jimin gerincén a borzongás bátyja szavai hallatán végigszaladgált, nem is egyszer, félni kezdett, rettegni.
- M-meg akarsz... ölni? - kérdezte remegő ajkakkal hátrébb lépkedve, Jihyun a kérdés hallatán felnevetett.
- Dehogy, eszem ágában nincs. Csak teljesítem a kívánságod, drága öcsém. Világot akartál látni, tessék.
Az idősebb jelet adva a hóhérnak, az megindult a trónörökös felé, ki azonnal menekülni próbált.
Hiába kerülte ki a hatalmas embert és bátyját is, alig választotta el őt pár centi az ajtótól, amögül kiugorva ragadta meg két katona a karjánál fogva. A fiú most szabadulni próbált, kiáltozott, segítségért szólott, ám egy árvalélek sem jött, hiszen mindenki őt ünnepelte.
- Jihyun, kérlek, segíts - kérlelte sírva. Naív volt, rettentően, nem hitte el, ez mind hatalom vágytól bolond bátyja műve, ezért kérte annak segítségét.
De a segítség nem jött.
Jimint nem volt nehéz irányítani, habár vergődött, energiája egy részét szívszorító sírása vette el, így a fiú csakhamar szobájának közepén találta magát, a hóhér egyik térdével a hasában, ezzel megakadályozva, hogy ficánkoljon.
- Jihyun - szólt még utolsót bátyjának ekkor már reményvesztetten, míg a hóhér tűhegyes lándzsája dolgát el nem végezte.
Ezúttal már döbbent volt a csend, ami a szobában uralkodott, egy pillanatra a levegő is mintha megfagyott volna. Hoseok tekintete más volt a jelenlévőkéhez képest. Az övé fájdalomtól és csalódottságtól csillogott.
Hagyta, hogy a csoport feldolgozza valamelyest az elhangzottakat, majd nagy levegőt véve folytatta.
- Csodával határos módon Jimin túlélte, habár jóval azután találtak rá, hogy ez megtörtént - szegte le fejét. - Az akkori köztudatba, de még a szülei tudtára is úgy került az eset, hogy ezt maga Jimin tette, ezzel nem csak testifogyatékosságot szerezve, de mentálisan is betegnek nyílvánították, minek következtében a császári korona soha nem kerülhetett a fejére.
- És mi lett vele utána? - kérdezte valaki hátulról kimért hangon.
Hoseok visszapillantott a festményre, vele együtt a látogatók is.
- Utána nem hogy kevesebbet, soha többet nem hagyta el a szobáját, ezzel egyidőben pedig újabb históriák reppentek fel. Természetesen amellett, hogy a fiút teljesen elmebetegnek nézték ezután. A középső testvér kapta a koronát, Jimin pedig tovább élt szenvedélyének, a táncnak. Többet nem hagyatkozhatott látására, egyé vált a zenével, azzal látta már csak a külvilágot. Jimin teljesen zárkózott lett, mint ahogy említettem, nem hagyta már el többet szobája ajtaját, habár édesanyja nagyon szerette volna. Sorsába törődve élt még több, mint egy évet, úgy, hogy testérére egy percig sem haragudott.
A hallgatóság itta Hoseok szavait, mert habár a történtek borzalmasak, igazságtalanok és gyomorforgatóak voltak, ott volt a herceg lelke, ártatlan valója, ami mintha mégis remény lenne, hogy van még emberiség, létező jelenség.
- Jimint a halál 23 éves korában érte, hogy mi volt a kiváltó ok, az olyasvalami, amit pontosan senki nem tud. Vannak, akik azt mondják, lelki nyomora végzett vele, de a legtöbbet emlegetett változat, hogy végül öngyilkos lett, hiszen nem tudta teljesíteni feladatát; császára legyen a népnek.
Ismét csend következett ezután, aminek hangot csak a klasszikus zene adott.
- Az ok, amiért Jimint nem festette le senki, a ráruházott balszerencse. Halála után nem sokkal családja is meghalt, mindenki máshogy, a középső fiú például egy felvonulás közben esett le a trónról és a riadalom közben egy katona lova összetaposta, a legidősebb testvér rákban halt. Ezt is, évekkel azután, hogy Jimin már csak emlék volt, rá fogták, hogy miatta van, aki siratja, megemlékszik róla, mind követi. Legendák voltak róla rengeteg, például, hogy esős éjszakákon hallani lehet a sírását, ha valaki a nevét kiabálja, vagy például, megjelenik, ha vihar közben elindul egyik kedvenc zenéje. Hogy ki miben hisz, rábízom - pillantott végig Hoseok az őt figyelőkön - A festő később élt, mint Jimin, az alak, akit a festmény ábrázol, az elmondottak alapján kapta ezt a külsőt, az alkotó szentül állította, Park Jimin egy gyönyörű fiatal férfi volt. A kép címe, Vörös Könnyek pedig Jimin anyjához intézett, utolsó szavaiból kiragadt két szó. Sok minden bizonytalan és pontatlan a fiúval kapcsolatban, sokan utálták őt és megvetették, de utolsó szavai élénken élnek mindazok közt, akik hisznek benne.
- Mit mondott? - kapta a kérdést Hoseok.
- Ott van - mutatott az ajtó felett helyet kapott mondatra, mire mindenki odanézett.
A férfi már kívülről tudta, rengetegszer mondta és hitt Jiminben - szemeit lehunyva idézte:
"Anyám, látom az igazi világot, sötét és zord, látom azt, nem te mutattad meg nekem, hanem azok az élénk vörös könnyek."
Voltak olyanok, akik ezeknek hangot adva dolgoztak a múzeumban, egy ilyen volt Jung Hoseok is, a létesítmény egyik idegenvezetője, kinek minden műalkotás egy meséskönyv volt, olyan, amit sosem un meg és ugyanolyan lelkesedéssel mesél másoknak róla. Hoseok, mióta eszét tudja, a művészetnek élt, azon belül is a festészetnek - habár tehetsége nem volt hozzá. Ő csak csodálta a művészek alkotásait, és beszélt róluk, hallgatósága pedig emberek ezrei voltak. A férfi szerencsés volt, hiszen azt tehette, amit akart, olyan munkája volt, amit tiszta szívéből szeretett. Naponta kismilliószor járta körbe a múzeumot, és rengetegszer regélt egy-egy képről, és kezdte előről minden nap. Szeme csillogott, nem csak az erős világítások végett, csillogott a szeme az izgatottságtól, és a szerelemtől, amit néhány kép iránt érzett. Igen, Hoseok képes volt beleszerelmesedni a számára leginkább tetsző képekbe. Igazából nem az számított teljesen, mit ábrázol a kép, hanem a sok ecsetvonásba rejtett érzelem és történet, mindaz, amit az alkotó festékekbe fojtva ábrázolt a vásznon, szívét nyomó vagy épp fellegekbe emelő érzések, vagy csak egy kusza gondolat színei tettek műalkotássá.
Nem volt két egyforma festmény a világon, és ezt nem csak a vizuális bizonyíték tette egyértelművé, hanem a tény, hogy két egyforma művész sem született még a Földön.
Éppen erről regélt Hoseok, mikor bevezette a csoportot az Éden terembe, oda, ahol a négy fal mint termékeny föld fogta közre őket, ahol minden kép gyümölcsöket ábrazolt, egyet vagy sokat, tálban vagy a szabadban.
- Az érti igazán a művészetet, aki átlát a festéken - kezdett bele újabb gondolatába a férfi, kit 20-25 kíváncsi szempár gazdája állt körbe, így nézve hol az idegenvezetőre, hol a két ránézésre tökéletesen egyformának tűnő festményre.
- Kíváncsi vagyok, ti mit láttok ezen a két képen.
A férfi elmosolyodott szelíden, hallgatósága már-már furcsán nézett rá. Hiszen, számukra evidens volt a látvány, két kép egy fél és egy egész almáról. Ezt tudatta vele egy bátrabb fiú, aki felmert szólalni.
- Így van, egy fél és egy egész alma. - bólintott Hoseok - Első ránézésre teljesen egyformák, huszadik ránézésre is. Ám, van valami, ami hatalmas erővel bír, így teljesen különbözővé téve a két képet. És nem, nem az, hogy két külön ember festette - néhányan felkuncogtak, majd Hoseok folytatta - Ahogy az előbb mondtam, át kell látni a festéken, hogy értsük a művészetet. Fogadok, nem vettétek figyelembe, hogy a bal képen a fél alma az egésznek van döntve, míg a másikon a két gyümölcs nem érintkezik egymással, habár az előbb nem erre céloztam - néhányan közelebb hajolva vették szemügyre a képet, páran elismerően hümmögtek - Gondoljátok, van ennek jelentősége?
- Ha így van feltéve a kérdés, akkor biztosan - válaszolt egy másik fiú, mire mindenki nevetni kezdett, beleért Hoseokot is.
- Nagyszerű meglátás, látod, te már kapisgálod, mire akarok kilyukadni - bólogatott az idegenvezető - Így van, nem hiába tettem fel ezt a kérdést, hiszen van jelentősége, ez teszi különbözővé a képeket. Nem elhanyagolható tény, hogy a két kép két egymástól eltérő korban készült, ám érdekesség, hogy az egész almák édesanyákat ábrázolnak, amit akár visszavezethetünk a bibliai Ádám és Évára. Ám, amíg a jobb képen a félbevágott alma az anyjától elszakított fiút jelképezi, addig a bal kép festője a magányra, viszonzatlan szerelemre asszociált a fél almával. Akkor lehetne egész, ha a szív is párját lelné. A képen a két alma tulajdonképpen egy személyt ábrázol, egy magányos anyát. Fél, mert párja nincsen, egész, mert van, kit szíve szeret, a gyermekét. - Hoseok végigpillantott a hallgatóin, voltak, akikről az értetlenség apró jele jól leolvasható volt arcukról, ez a férfit kuncogásra késztette - Ezt mai szóval úgy mondják, egyik szemem sír, másik nevet.
Erre már több értelmet sugárzó arckifejezéssel találta szemben magát.
- Menjünk is tovább - indult el a terem kijárata felé, hogy a múzeum utolsó, az emberek által leginkább keresett helyiségébe lépjenek.
Hosszú folyosó végén magasodott a díszes ajtó, melyen egykor csillogó arany motívumok gyönyörködtették az ember szemét, mára már kopottak voltak, itt-ott töredezettek, élettelenek. Az előtte húzódó méregvörös szőnyeg itt ért véget, az ajtó másik oldalán terült szét, mint a vér, mely gazdájából szökött el. Pont olyan színe volt, nem véletlenül.
- Elérkeztünk az utolsó terembe, a Hálószobába. - mondta Hoseok, ekkor már különös, letargikus hangszínnel. Az eddig jó kedvű, egyfolytában mosolygós idegenvezetőt most hirtelen mintha egy szürke, zord aura vett volna körül, ami átszállt a csoportjára is, ám ezt akkor még nem igazán értették.
Az ajtó zárva volt, mikor még odaértek, a férfi pedig egy munkatársával való gyors párbeszéd után kinyitotta azt. Cselekedetéből látszódott, súlyos, vastag ajtó választotta el a látogatókat és a hálószobát.
Amint az egykor ízlésesen díszített ajtó kitárult annyira, hogy a csoport beférjen, halk klasszikus zene ütötte meg azok füleit. Éppen valami kurta zene szólt, olyan, amire még a mai kor embere is szívesen táncolna, vagy legalább ütemére mozogna, mégis nyomasztó, lehangoló hangulattal ruházta fel a nagy szobát, miben a zene nélküli csend ijesztő lenne és hátborzongató - még jobban, mint most, a zenével.
A csoport belépett, az ajtó bezárult, Hoseok pedig olyan helyre állt, ahol mindenki jól látja.
Sürgetően körülnézett, majd aprót sóhajtva nézett végig a jelenlévőkön és kimérten csengő hangon megszólalt - Tehát megérkeztünk az utolsó helyiségben, a Hálószobába - tudatta velük - Talán tudjátok, és említettem is a távvezetés elején, hogy ez a múzeum eredetileg a Park-dinasztia császári palotája volt, ami mára már, mint ahogy ti is láthatjátok, festészeti múzeum lett, egy helyet kivéve, ami még mindig teljes valójában fogadja a látogatókat. Nos, ez az a terem, amit inkább szobának hívnék, annak ellenére, hogy hatalmas - újra körbenézett, majd folytatta - Nem véletlenül maradt ez a szoba az akkori elképzelések alapján és nem lepték el más művészek festményei. Ez, ahogy a neve is mutatja, hálószoba volt, mégpedig a Park-dinasztia utolsó családjának legkisebb gyermekéé, Park Jiminé, aki meghatározó okokból és korai halála miatt nem léphetett apja nyomdokaiba. Parkék voltak azon kevés császári családok egyike, ahol a harmadik, legfiatalabb gyermek, legyen az fiú vagy lány örökli a császárságot, nem pedig a már megszokott, elsőszülött fiú. Annak ellenére, hogy Jimin trónörökös volt, más miatt lett ismert a neve, ami legalábbis a tánc művészettörténelmet illeti. Talán meglepő lehet ez, Jimin nem a festészet iránt érdeklődött, hanem a tánc iránt, tehát valójában a múzeum fő tematikájának nincs köze a herceghez. Éppen ezért maradt az ő szobája így, ahogyan most, a padlóján állva látjuk. Minden itt lévő tárgytól kezdve bútorzatig eredeti, csupán restauráláson mentek keresztül, ha az éppen szükséges volt.
Csak a halk, ekkor már valami lassabb klasszikus zene és Hoseok hangja töltötte be a néma csendet, mely szintén nem volt hangos, mégis visszhangzott, mintha valaki ismételné a férfi szavait.
- A szoba egy trónörököshöz méltó volt, mint láthatjátok, arany, kristály díszek, ízlésesen összeválogatott színek, minden reprezentálja az egykor itt lakó fiút. Jimin mindig is félénk, szerény ember volt, mind a 23 évében hű volt a tisztasághoz, amiben a lelke fürdött. - Hoseok elmosolyodott, ahogy az említett fiúról beszélt, lágyan lépkedett körbe a tágas szobán, a csoport pedig kíváncsian, csendben és figyelmesen követte őt. Meg-megálltak egy-két tárgynál, megnézték azt, egymás közt véleményüket hallatták, tudták, mindent a szemnek, semmit a kéznek.
- Az egész szobában egyetlen festmény van, az is a herceg halála utáni évszázadban készült, ez volt az első és mára már egyetlen kép, ami őt ábrázolja, ennek pedig nyomós oka van. - nagy, fehér ágyneműs ágy előtt megállva nézett a csoport egy emberként a festményre, melyre Hoseok utalt. - A kép egy, valószínűleg a táncért rajongó festő keze munkája, kinek kiléte tisztázatlan, sohasem derült ki pontosan, ki festette a képet, hiszen a szignóját nem hagyta rajta és emlékét senki ne tartotta fent, ami ezt a képet illeti. Jimin halála után több száz évig balszerencse érte azt, aki a fiút akarta ábrázolni, legyen az egy egyszerű skicc vagy egy igényes festmény, mint ez is, az ágyon. Abban a korban az emberek igencsak hiszékenyek voltak, a pletykát itták, mint a vizet, az igazságot meg kerülték, mint a pestises embert - hümmögött egyet Hoseok keresztbe téve karjait, szemeit pedig le nem vette a képről monológja alatt sem. A férfit mindig megbabonázta a festmény, mintha az ábrázolt fiú lelkébe látna, habár annak tükrét kendő takarta - Ezért rengeteg mende-monda ment szájról-szájra a császárságban, sőt, még a szomszédságban is tudtak róla. Na, de mielőtt belemegyünk ebbe, hallott-e már valaki valamit Jiminről? - nézett körbe gyorsan tenyerét összecsapva, de választ nem kapott - Akkor engedjétek meg, hadd mondjak én pár szót róla a már elhangzottak mellett. Jimin ősszel született, az októberi hónap 13-ik napján, és mint napjainkban nyugaton, akkoriban itt is, Ázsiában is a balszerencsével párosították ezt a napot. Ezért volt az, hogy Jimin születése egyszerre hozott boldogságot a császárságnak és annak népének és aggodalmat, már-már félelmet.
- Ez olyan, mint az az almás kép - szólt közbe halkan egy lány, mire Hoseok serényen bólogatni kezdett.
- Így van! A boldogság almája nem lehetett egész, hiszen félelmet keltett, viszont az egészséges trónörökös a császárság számára egészet jelentett. - majd Hoseok folytatta ahol abbahagyta - Jósasszonyok tömkelege kopogtatott a császári család palotájának ajtaján, volt amelyik a jövőt akarta tudatni a szülőkkel, volt, aki pedig varázsigével akarta megtisztítani az újszülött lelkét, kinek akkori és egész életében legnagyobb bűne világrajötte volt. Felbolydult a császárság élete Jimin születésével, ez egyszer biztos. Ahogy pedig teltek az évek, a fiú nőtt, a bajok jöttek. Lassan az egész népet befolyásolta a feltevés, miszerint a császárságban a baj gyakrabban jön, mint a kereskedők karavánja, mindennek oka pedig a 13.-án világrajött trónörökös, ki mindeközben az ég világon semmiről nem tudott. A szülei imádták, bár tartottak tőle, mégis azon voltak, megkíméljék fiukat a nép gyülöletétől. Jimin pedig elfogadta, hogy életének nagy részét a császári palotában éli, nem kérdezte miértjét, hiszen azt hitte, ez így van rendjén. Mondanom sem kell, ez megint csak pletykára és aggodalomra adott okot mindenkinek, miért rejtegetik ennyire a fiút az emberek elől - forgatta szemét Hoseok - Jimin, pedig hogy a kőfalak között töltött napjait színessé, élvezetessé tegye, elfoglaltság után nézett. Akkoriban hatalmas népszerűségnek örvendtek a pengetős hangszerek, majd az íjászat lett a tömeg kedvence, Jimin viszont egyikben sem jeleskedett. Aztán egyszer csak lába mozdult egy dallamra, onnan nem volt visszaút - az idegenvezető halványan elmosolyodott, mintha emlékében élne a kép és tovább pásztázta a festményt, mintha könyv lenne és sorait olvasná - Onnantól kezdve Jimin a táncnak élt. Minden, ebben a szobában játszott zene az, amire egykor ő itt táncolt, ezen a padlón - dobbantott egyet a földre nézve - A herceg eggyé vált a művészet ezen ágával és ez akkor sem változott, mikor szemeit már kendő takarta élete végéig.
Zihálva feküdt le szobájának vörös szőnyegén a kimerült fiú, ki már akkor táncolni kezdett, mikor a Nap még nézője volt, most viszont már az is alszik, csak Jimin nem. Hosszú pillái orcáján szétterülve vetettek halvány árnyékot arcának selymes bőrére, minek élettel teli pirosságát a pislákoló gyertya lángjának erős fénye világított meg. A zene is elhallgatott, mikor a fiú szobájának ajtaján sürgető kopogás hallatszott.
- Szabad - szólt ki erőt véve magán, olyannyira kifárasztotta magát, hogy erre is rá kellett készülni. De Jimin boldog volt. Boldog, hiszen azt csinálhatta, amit szeret.
- Jó estét, öcsém - hallatta hangját legidősebb bátyja, Jihyun, kinek arcán vigyor húzódott, olyan, amit akkor még Jimin nem látott zárt szemei végett, ám az ő ajkait testvérének hangja hallatán kedves mosoly díszítette.
- Miért keresel engem, bátyám, azt hittem a Nappal együtt ti is alszotok már - fordította az említett felé arcát, ki pár lépéssel már a fiú feje mellett állva nyújtotta jobbját, hogy felsegítse állóhelyzetbe. Jimin elfogadta a segítő kezet.
- Hamarosan szülinapod - mondta.
- Így van, pár nap és végre én is teljes jogú lakosa leszek a császárságnak - kuncogott Jimin, hiszen ő sosem lesz lakos, ő az uralkodó lesz.
- Így legyen, Jimin. Aztán nehogy a nép legyen a veszted - vigyorodott el ismét az idősebb, Jimin pedig, ártatlan volt, mint a ma született bárány, így édes nevetése ismét felcsendült - Nagy nap lesz a tiéd, így milyen testvér lennék, ha nem adnám meg neked azt, amit a legjobban szeretnél. Már csak az a kérdés, mit óhajtasz te ajándékodként, amit utána sosem felejtesz?
Jimin erősen gondolkozni kezdett.
- Olyat válassz öcsém, mit később nem bánsz meg.
- Tudod, mit szeretnék én? - mutatta fel mutatóujját a fiatalabb csillogó szemekkel - 22.-ik születésnapomon a világot szeretném látni!
- Ki ne akarna egy egész nép felett uralkodni - tette fel a kérdést Hoseok, de inkább volt ez irónia, mintsem kérdés, mire választ vár - Jiminnel ellentétben két idősebb testvére úgy vágyott a trónra, mint száraz virág a friss vízre. Ám az örökösödés törvénye olyan, amit soha egyik dinasztia sem szegett meg, ezért volt az, hogy a legfiatalabb nem ruházhatta át másra privilégiumát, ha megfelelt a feltételeknek, amik engedték, hogy a császári cím az övé legyen. Egyik ilyen kitétel az, hogy a trónörökös testileg-lelkileg egészséges legyen. Jimin 22 koráig megfelelt ennek a pontnak.
Harsogtak a dudák, rikkantottak a fiatalok, muzsika zengett az udvaron, hol nemes és paraszt egyaránt ropta, mindenki ünnepelt a díszes lampionok fénye alatt, koccantak a söröskorsók, barátságok születtek, áldáson hangzottak, a császárság egy nagy családként ünnepelte a trónörökös születésnapját. Ekkor senkit nem érdekelt a dátumra aggatott legenda, nem foglalkoztak a rosszal, hiszen csupa jóban volt részük, születést ünnepeltek, mi 22 éve változást hozott a népnek.
Mindenki ott volt a hatalmas császári udvaron, aki számított és aki nem. Ott volt az uralkodó császár is, kivéve az ünnepelt és annak legidősebb testvére.
- Jihyun, miért jöttünk a szobámba? - kérdeze Jimin gyermeki izgatottsággal hangjában, abban reménykedett, fivére végre eleget tesz ígéretének, és megmutatja Jiminnek a világot.
- Nem felejtettem ám el, mit kértél születésnapodra - mosolygott álszenten, mire a fiatalabb tapsikolni kezdett, egészen addig, míg a semmiből előkerülő hóhér meg nem jelent szobájának ajtajában.
- Ő... Mit keres itt? - pillantott fel testvérére félve.
- Megmutatom neked a világot, Jimin - búgott mély hangja - Az igazságot mutatom meg neked, azt, amit te nem látsz. Vak vagy, Jimin, de ezután tisztán látsz majd.
Jimin gerincén a borzongás bátyja szavai hallatán végigszaladgált, nem is egyszer, félni kezdett, rettegni.
- M-meg akarsz... ölni? - kérdezte remegő ajkakkal hátrébb lépkedve, Jihyun a kérdés hallatán felnevetett.
- Dehogy, eszem ágában nincs. Csak teljesítem a kívánságod, drága öcsém. Világot akartál látni, tessék.
Az idősebb jelet adva a hóhérnak, az megindult a trónörökös felé, ki azonnal menekülni próbált.
Hiába kerülte ki a hatalmas embert és bátyját is, alig választotta el őt pár centi az ajtótól, amögül kiugorva ragadta meg két katona a karjánál fogva. A fiú most szabadulni próbált, kiáltozott, segítségért szólott, ám egy árvalélek sem jött, hiszen mindenki őt ünnepelte.
- Jihyun, kérlek, segíts - kérlelte sírva. Naív volt, rettentően, nem hitte el, ez mind hatalom vágytól bolond bátyja műve, ezért kérte annak segítségét.
De a segítség nem jött.
Jimint nem volt nehéz irányítani, habár vergődött, energiája egy részét szívszorító sírása vette el, így a fiú csakhamar szobájának közepén találta magát, a hóhér egyik térdével a hasában, ezzel megakadályozva, hogy ficánkoljon.
- Jihyun - szólt még utolsót bátyjának ekkor már reményvesztetten, míg a hóhér tűhegyes lándzsája dolgát el nem végezte.
Ezúttal már döbbent volt a csend, ami a szobában uralkodott, egy pillanatra a levegő is mintha megfagyott volna. Hoseok tekintete más volt a jelenlévőkéhez képest. Az övé fájdalomtól és csalódottságtól csillogott.
Hagyta, hogy a csoport feldolgozza valamelyest az elhangzottakat, majd nagy levegőt véve folytatta.
- Csodával határos módon Jimin túlélte, habár jóval azután találtak rá, hogy ez megtörtént - szegte le fejét. - Az akkori köztudatba, de még a szülei tudtára is úgy került az eset, hogy ezt maga Jimin tette, ezzel nem csak testifogyatékosságot szerezve, de mentálisan is betegnek nyílvánították, minek következtében a császári korona soha nem kerülhetett a fejére.
- És mi lett vele utána? - kérdezte valaki hátulról kimért hangon.
Hoseok visszapillantott a festményre, vele együtt a látogatók is.
- Utána nem hogy kevesebbet, soha többet nem hagyta el a szobáját, ezzel egyidőben pedig újabb históriák reppentek fel. Természetesen amellett, hogy a fiút teljesen elmebetegnek nézték ezután. A középső testvér kapta a koronát, Jimin pedig tovább élt szenvedélyének, a táncnak. Többet nem hagyatkozhatott látására, egyé vált a zenével, azzal látta már csak a külvilágot. Jimin teljesen zárkózott lett, mint ahogy említettem, nem hagyta már el többet szobája ajtaját, habár édesanyja nagyon szerette volna. Sorsába törődve élt még több, mint egy évet, úgy, hogy testérére egy percig sem haragudott.
A hallgatóság itta Hoseok szavait, mert habár a történtek borzalmasak, igazságtalanok és gyomorforgatóak voltak, ott volt a herceg lelke, ártatlan valója, ami mintha mégis remény lenne, hogy van még emberiség, létező jelenség.
- Jimint a halál 23 éves korában érte, hogy mi volt a kiváltó ok, az olyasvalami, amit pontosan senki nem tud. Vannak, akik azt mondják, lelki nyomora végzett vele, de a legtöbbet emlegetett változat, hogy végül öngyilkos lett, hiszen nem tudta teljesíteni feladatát; császára legyen a népnek.
Ismét csend következett ezután, aminek hangot csak a klasszikus zene adott.
- Az ok, amiért Jimint nem festette le senki, a ráruházott balszerencse. Halála után nem sokkal családja is meghalt, mindenki máshogy, a középső fiú például egy felvonulás közben esett le a trónról és a riadalom közben egy katona lova összetaposta, a legidősebb testvér rákban halt. Ezt is, évekkel azután, hogy Jimin már csak emlék volt, rá fogták, hogy miatta van, aki siratja, megemlékszik róla, mind követi. Legendák voltak róla rengeteg, például, hogy esős éjszakákon hallani lehet a sírását, ha valaki a nevét kiabálja, vagy például, megjelenik, ha vihar közben elindul egyik kedvenc zenéje. Hogy ki miben hisz, rábízom - pillantott végig Hoseok az őt figyelőkön - A festő később élt, mint Jimin, az alak, akit a festmény ábrázol, az elmondottak alapján kapta ezt a külsőt, az alkotó szentül állította, Park Jimin egy gyönyörű fiatal férfi volt. A kép címe, Vörös Könnyek pedig Jimin anyjához intézett, utolsó szavaiból kiragadt két szó. Sok minden bizonytalan és pontatlan a fiúval kapcsolatban, sokan utálták őt és megvetették, de utolsó szavai élénken élnek mindazok közt, akik hisznek benne.
- Mit mondott? - kapta a kérdést Hoseok.
- Ott van - mutatott az ajtó felett helyet kapott mondatra, mire mindenki odanézett.
A férfi már kívülről tudta, rengetegszer mondta és hitt Jiminben - szemeit lehunyva idézte:
"Anyám, látom az igazi világot, sötét és zord, látom azt, nem te mutattad meg nekem, hanem azok az élénk vörös könnyek."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése