Taehyung POV
Nem sok idő múltán, a számomra még mindig ismeretlen alak elhagyta a szobát, s csak hosszú idő után érzem azt, végre újból tudok lélegezni, végre eltűnt az a nyomasztó aura. Egy ideig csak vizslattam a körülöttem lévő tárgyakat, el-el játszadozva kusza gondolatokkal. De azután lassan már minden kezdett unalmassá válni, a gondolataim is, amik egyébként hülyeségek sorozata volt, sorra hagyott el, s helyüket a már régóta ismert, kesernyés ízű magány vette át. Olykor szerettem egy kicsit elszigetelődni a világtól, és magamba zuhanni, így legalább rendet tudtam rakni lelkemben. Most viszont csak idegesített, nem hagyott pihenni. Egyre csak ki akartam szabadulni a félhomályból, vissza Szöul napban úszkáló utcáira, ahol semmiképp sincs esélyem találkozni még egyszer ezzel az alakkal. És ha már itt tartunk... Vajon mit akarhat tőlem? Miért kezel úgy, mint egy tárgyat?
-Jaj, Taehyung, már megint, mi a francba sodortad magad... - suttogtam ajkaim közül.
Elegem lett az egy helyben ülésből, így gyorsan két lábra pattantam, és mire észbe kaptam, lábaim már bejárták csaknem az egész szobát. Oda- és vissza járkáltam, egyik kezemmel fogtam a másikat, amit az államnak támasztottam. Keresni kezdtem. Válaszok, tervek, eszközök után. Tudtam, mit akartam; szabadságot. Tudtam, minél előbb el kell tűnnöm innen, és lehetőleg úgy, hogy ne vegyen senki észre. Vagy ha ez mégsem menne- ami szinte biztos - eszközökhöz kell folyamodnom, ugyanis be kell látnom, a puszta kéz és láb ide már nem elég.
Hosszú másodpercek, percek teltek el, amíg tökéletesítettem tervemet. Nem volt ez olyan "hú de nagyon jó" szinten, de szerintem még éppen a kivitelezhető kategóriába tartozott.
Nagy, ugyanakkor nesztelen léptekkel léptem az ajtó elé. "Tudod- gondoltam- ahogy bejutottál ide, ugyanúgy fogsz is kijutni innen." Szemeimet lassan lehunytam, hogy összeszedjem minden erőmet, ami megmaradt, mind lelkileg, mind fizikailag. Egy mély, s halk sóhaj tört fel tüdőmből, melyet készségesen engedtem ki, várva, hátha könnyebb lesz. De nem, sajnos nem lett az...
Először is, a legjobban az döbbentett meg, hogy rám sem zárták az ajtót. Kérdőn felhúzott szemöldökkel próbáltam meg kinyitni a rossz állapotban lévő, nyikorgó ajtót. Ez a folyamat kisebb-nagyobb sikerekkel sikerült is. Fejemet óvatosan dugtam ki, hogy megszemlélhessem a terepet, ahol ismét csak nem találkoztam senkivel. "Túl könnyű. Itt valami nem stimmel." - suttogta a kis hang a fejemben. Jobb oldalról egy fallal találtam szemben magam, no meg egy közepes méretű, sötétített üvegű ablakkal. Megbizonyosodva, hogy egy áldott lélek sincs a közelben, kicsi, s nesztelen léptekkel indultam el a fal mentén. A folyosón, ahol éppen voltam, azt az ajtót, amit kinyitottam, azon kívül még vagy kettő volt, szinte már beleolvadtak a sötét, zord falakba. Inkább nem kockáztattam meg kinyitni őket, hiába éledt fel kíváncsiságom, helyette fő célomra próbáltak koncentrálni. A legelső dolog, amit tudnom kell, mégis hol és milyen messze vagyok a bejárattól, illetve van-e másik kijárat is. Elérkeztem az első sarokhoz, majd először balra indultam el, de jobb oldalról hangokat hallottam. Nem voltak hangosak, de ebben a kietlen, ijesztő csendben tökéletesen ki lehetett őket hallani. Ahogy közeledtem, úgy értettem egyre jobban, miről is van szó.
"Hallottad, hogyan nyírta ki Jimin Kyungot?"
"Viccelsz? Hogyne hallottam volna. Mindenki erről beszél. Kissé nagy a pofája annak a díszpincsinek. Csak is a főnöknek köszönheti mindazt, ami van neki. Egyébként csak egy szánalmas kis senkiházi, akit kihasználnak." Jimin? Főnök? Kyung? Várjunk... én ezt a nevet hallottam már valahol. Aha! - kaptam fel fejem - A kávézó! Az a törpe, és a széles vállú is róla beszélgettek. De hisz akkor...
És ekkor összeállt minden. A kerti törpe, ezek szerint Jimin, és gyilkos. Talán erre szokás mondani, hogy "Kicsi a bors, de erős?"
Erősen csóválni kezdtem fejem remélve, minél előbb távoznak az efféle nemű, hülye gondolataim.
-Ki van ott?! - hirtelen rezzentem össze a mély, rekedtes hangra. Ami pedig különösen rám hozta a frászt, hogy a hang nem az előbbi két férfitől származott. Ráadásul mögülem jött. Tessék! Már megint! Ekkora szerencsétlen sem létezik még a világban, mint Kim Taehyung. Időm sem volt gondolkodni, vagy egérutat keresni, ugyanis egy kéz ragadta meg a bal felkarom. Reflexeimnek köszönhetően egyből sikerült eltalálnom egyik lábammal a gyenge pontját, amitől szinte azonnal, fájdalmas nyüszítések közepette rogyott térdre. Mivel szemeim már hozzászoktak a sötéthez, tekintetem egyből megakadt övén, melyre egy fegyvertok volt felszerelve. Fogalmam sincs, mi vitt rá, de teketóriázás nélkül csatoltam ki a tartót, s szedtem ki belőle a fegyvert. Meg sem lepődtem, hogy mikor felhúztam, már használatra készen is volt. Persze az addigi kettő, akiket pár pillanattal hamarabb kihallgattam felfigyeltek kisebb küzdelmemre, és már hallottam cipőiknek hangos kopogását a padlón.
-Állj! - szegeztem irányukba a fegyvert. Hiába, túl halk voltam, hogy meghalljanak, így még egyszer felkiáltottam - ÁLLJ! - mire észbe kaptak, és meglátták a fegyvert, nagyjából 3-4 méterre lehettek tőlem. Mindkettő faszi vagy egy fejjel nagyobb volt nálam, és egy testrészük sem látszott ki a tetkóik alól. Sötét, hideg tekintetük igyekezett belém lyukat fúrni. Megijedtem és lefagytam. Nem tudtam, hogyan tovább. Csak álltunk ott, én a fegyvert markolva, ők pedig várakozóan.
-N-ne gyertek közelebb! - hangom elhalóan hatott a levegőben, mire az előttem álló két fickó röhögni nem kezdett. Valahol fájt, és dühített egyben, hogy nem vesznek komolyan. Elegem van... Mindenhol és mindenkitől ezt kapom. Elég... elég... - ELÉG! - hangomat elnyomja a még a falakat is megrázó fegyver elsülése. Szemeimet szorosan összeszorítva markolom egyre csak a fegyver nyelét, nem merem megnézni, mit műveltem. Pedig tudtam, előbb utóbb szembesülnöm kell vele. Ekkor szemeim előtt képek jelentek meg. Először egy ház, majd egy szoba és két ember. Egy férfi és egy nő. Veszekedtek, majd a férfi egy pisztolyt fogott a nőre. De ez... Ekkor a férfi felém fordul, s hideg, átható tekintetét enyémbe fúrja. Ijesztő volt. Ahányszor pillantottam egyet, azzal egyetemben egyre több heg került a férfi arcára, míg a végén ördögien elmosolyodott, és felém kezdett el indulni.
Nem tudtam szóhoz jutni, csak annyit érzékeltem a külvilágból, hogy remegek, mint a nyárfalevél, s kezeimből a vér folyamatosan eltűnt, oly görcsösen markoltam a pisztolyt. Gondolataim csapdájából egy éles, dühös hang szakított ki.
-Mit csináltál?!
Yoongi POV
Nem vagyok már pályakezdő a szakmában, ha lehet így nevezni, de a hirtelen elém táruló látványnak sikerült igencsak meglepnie. Holtan, golyóval a fejében feküdt az egyik gorillám a márványköves padlón, előtte pedig riadt tekintettel a kis szaros, kezei úgy szorították a pisztolyt, hogy ujjai fehérebbek voltak, mint a lassan kihülésnek induló tetem. Egy percig nem sajnáltam a lábtörlőt, nyűg volt a vállalom, de ha így haladunk, a végén minden ütőkártyám elfogy, ha nem én, majd a taknyos elintézi? Na azt már nem. Előbb fogok én végezni vele, egyetlen egy újabb húzásába kerül.
Kissé nyitott szám fülig érő mocskos vigyorra húzódott, rálépve a halott mamlasz hasára léptem közelebb a megrémült fiúhoz, aki egyértelműen nem fogta még fel, hogy megölt egy embert, állt, mint egy bábu, még pislogni sem mert. Ezt már szeretem.
- No, te kis rossz fiú - csóváltam a fejem - Hát mit csinálsz itt? Nem a szobádban lenne a he-
- N-ne gyere közelebb! - lépett egyet hátrébb, fejemhez emelve az ekkor már üres pisztolyt. Isten ments, hogy szertefoszlassam álmait, szorongassa hát a hasztalan fegyvert, érezze magát kibaszott nagy biztonságban.
- Jaj, annyira megijedtem, színt váltott a hajam! - emeltem fel kezeimet riadtságot tettetve - Ennyire belejöttél a lövöldözésbe? Ugye, milyen jó móka! Büszke vagyok rád - nevettem, mint egy mocskos hiéna. Vörös tincseimbe túrtam és közeledő lépések hangját hallva, hátrafordultam.
- Mi a szent szar van itt? - kérdezte Jimin, nyomában Namjoonnal, látszólag mindkettőjüket meglepte a jelenet. Ismét átlépve a majmon, Jimin nyakába karoltam és közéjük álltam. A nyakán lógó kis csengő hangja zene volt füleimnek.
- Hát nem megható? Máris otthon érzi magát, játszik! - letöröltem egy láthatatlan könnycseppet az arcomról. Hirtelen mindenki csendbe lett, a két újonnan érkező próbálta felfogni a helyzetet, egyedül én élveztem ezt az egészet.
- Engedjetek el! - cincogott a fegyvert azóta is törhetetlenül szorongató fiú. Jiminnel elég volt egymásra nézni, hogy hatalmas hahotázásba kezdjünk. Kis naiv gyerek.
- Namjoon, megtennéd, hogy ezt eltünteted innen? - mutogattam fintorogva a hullára, mire neki felcsillantak a szemei és már tette is a dolgát.
- Látod, kis taknyos, meggyilkoltad az első emberedet. Ez rekord, senki nem tette még az első napon. Még Jimin sem - néztem az említettre, kinek nyakát még mindig átkaroltam. Arcán egyszerre jelent meg jellegzetes vigyora, amit úgy imádok, mocskos és titokzatos, ugyanakkor szemei ölésre készek voltak, kár, hogy ez nem lehetséges. Mennyivel könnyebb lenne, ránézek valakire és máris egy gonddal kevesebb.
Tán féltékeny a kismadaram? Talán nem ok nélkül.
- Azt akarod, hogy engedjelek el. Hm - ekkor már akadálymentesen léptem a nyüzigéhez elengedve Jimint, aki, amint odaértem, mellkasomhoz nyomta a pisztolyt.
- Megteszem még egyszer! - fenyegetett remegő hangon, de ahelyett, hogy megijesztett volna, csak röhögni támadt kedvem, de ebben a pillanatban nem tettem.
- Lássuk.
Annyira elveszett, annyira riadt volt tekintete, szemei akár egy kiskutyának, aminek nincs semmire szüksége, csak biztonságra, ám, mily sajnálatos, itt nem létezik olyan.
Megpróbálta meghúzni a ravaszt, de én gyorsabb voltam. Mielőtt még lett volna ideje reagálni, balommal kikaptam kezéből a pisztolyt, jobb kezemmel pedig nyakánál fogva szorítottam a falhoz.
- Vagy mutassam én? - szűrtem fogaim közül. Lábai közé lépve megakadályoztam, hogy azokkal szabadulni próbáljon, netán térde ékességemmel találkozzon, kezei miatt sem kellett aggódnom, nyakát szorongató ujjaimat próbálta lazítani. Szeretem, ha valaki nyakláncot hord, főleg, ha én fonódok nyaka köré.
- Megpróbáltál lelőni, kis szarházi - hajoltam közelebb - Mégis ki a brantnak képzelsz te engem? Kezdesz kurvára idegesíteni.
Szemei már így is nagyra nőttek, remegett, mint a nyárfa levél, nehézkesen vette a levegőt és mindez megerősödött, mikor halántéka érintkezett a hideg pisztoly csövével. Még a végén idő előtt meghal szívrohamban.
Én negyed annyit nem haboztam meghúzni a ravaszt, kezemben hangosan kattant a pisztoly, még a háttérben csendesen de annál kíváncsibban figyelő Jimin torkán is megakadt a levegő egy pillanatra. A fiú is elfelejtette, hogy levegő nélkül meghal, ha már a töltény ezúttal nem repült át a csinos kis fején.
Összeszorított szemeit lassan nyitotta ki, hogy megbizonyosodjon, nem egy angyal áll előtte a mennyországban, hanem maga az ördög a valóságban.
- Ezzel tartottál rettegésben, te kibaszott ijesztő gyilkos - forgattam szemeimet, majd ismét közel hajoltam, hogy minden egyes szavamat hallja és megjegyezze - Utolsó esélyedet játszottad el. Esküszöm kitépem a szíved, ha még egyszer megpróbálsz tenni ellenem valamit. - könnyei patakokban kezdték felszántani vörös arcát, éreztem, ha elengedem, összeesik, mint egy hasztalan rongydarab - Érthető voltam? - rohadtul utálom, ha nem kapok választ kérdéseimre, így rászorítottam nyakára, feljebb tolva őt ezzel a fal mentén, ekkor már lábujjhegyen pipiskedett előttem - Azt kérdeztem, érthető voltam?! - kérdeztem ekkor már kiabálva. Ezután már serényen bólogatott, így belül elégedve, külsőleg rezzenéstelen arccal löktem le egyszerű mozdulattal a földre. Nem volt nehéz, minden energiája elszállt, azon csodálkozom, hogy a lelke nem szökött még el. Mellédobva a pisztolyt fordultam sarkon, túl sokat foglalkoztam vele, sokkal fontosabb dolgaim voltak most. Nem felejtem el és hagyom szó nélkül, hogy nem elég, hogy megpróbált elszökni, de még egy emberemet is kiiktatta, annak ellenére, hogy annak se volt sok haszna. De megtette. Megtette anélkül, hogy én megengedtem volna. Lassan, fokozatosan fogom megbüntetni. Észre sem fogja venni, de a végletekig húzom a határt.
- Vidd vissza a helyére - löktem oda Jiminnek, még mielőtt le nem fordultam volna a folyosóra.
Taehyung POV
Az őrült fiú kegyetlen, feszültséggel telt mély hangja még mindig visszhangzott fejemben, nem hagyott szabadulni. Szemeim előtt még mindig láttam bosszúságtól csillogó szemeit, ívelt, formás szemöldökeit, amelyeket baljóslatúan húzott össze. Bátran állíthatom, sohasem találkoztam még ilyen alakkal ezelőtt. Tudtam, ez alkalommal alaposan kihúztam a gyufát, és korábbi tettemért biztosan meg fogom kapni a kellő büntetést. Mind tőle, mind saját magamtól, mind Istentől.
Tüdőm azonnal levegőért könyörgött, miután elengedett erős szorításából. Keze helyén bőröm égni kezdett, torkomat marta a frissnek nem mondható, de éltető oxigén. Végtagjaimba még mindig nem tért vissza az élet, minden erőmet felemésztettem, mikor meghúztam a ravaszt. Így, mint akár egy rongybaba, köhögőrohamok közepette rogytam le a földre, miközben hátam nekiütközött a hideg falnak. Abban a pillanatban elvesztem, s egy pillanatra nem is létezett számomra a külvilág. Nem értettem magam, nem ismertem magam. A vörös hajú fiú hangja mellett, kérdések ezrei lepték el agyam, amik mindenhol, s minden módon megpróbáltak még jobban megölni. Gondolataim démonokká változtak, üldözni kezdtek az elmúlt negyed óra minden rossz pillanatával. Hiába kerestem görcsösen a kiutat, nem akadtam nyomára. Csupán a menekülés maradt számomra.
Reményeim martalékát egy viszonylag kicsi, de mégis erős kéz mentette meg azzal, hogy megragadta vállamat.
-Te is hallottad Yoongit. Na, kezdd el vonszolni magad. - mire feleszméltem, már rég felrángatott a koszos földről, s erőszakosan kezdett el maga után húzni. Vállamban fájdalom kezdett szétterjedni szoros fogása alatt, mégsem szóltam inkább egy szót sem. Megérdemeltem volna, hogy ott helyben én is meghaljak. A belső kis hang egyre csak azt hangoztatta, undorító, aljas, tisztátalan vagyok.... Igaza volt. Kezemhez immár vér tapadt, hiába nem volt szándékos. Pedig annak az embernek biztos, hogy volt családja, voltak szerettei. Én pedig, egy kis senkiházi, rohadék megfosztotta őket egy számukra fontos embertől. Pokolra jutsz, Taehyung. - gondoltam.
Perceken belül visszaértünk abba a szobába, ahol felébredtem. Az alacsony, fekete hajú fiú cseppet sem finoman ültetett le az ágyra, majd visszasétált az ajtóhoz. Kissé megörültem, azt hittem el fog menni, és azután nyugodtan küzdhetek magammal. De örömöm korainak bizonyult. Ugyanis még mielőtt kiment volna, megállt az ajtó előtt, a csendet pedig egy halk kattanás hangja törte meg. Mi van?! Most bezárt? - rémültem meg. Lassan fordult ismét szembe velem, szemei hidegen mértek végig, majd kimért léptekkel kezdett el közelíteni felém. Uram, add, hogy ne nyírjon ki. - kiáltottam magamban.
-Ki vagy te, és hogy kerültél ide? - szólalt meg nyugodt hangon, amitől kirázott a hideg. Fejemet lehajtva gondolkodtam, miképpen válaszolhatnék neki.
-Nos, igazából... - tudtam, ha igazat mondok, itt helyben leszedheti a fejem - Szóval, az úgy volt, hogy... - ám ekkor a szavamba vágott.
-Már a kávézóban is megakadt rajtad a szemem. Akkor még nem hittem volna, hogy itt látlak újra, kis puha pöcs. És mielőtt folytatnád a mesedélutánt, tudd, rühellem ha hazudnak nekem. Tehát? - hangjából a gúny még épp, hogy le nem csöppent a földre, én pedig megpróbáltam összeszedni magam. Kár, hogy nem volt rá több időm.
-Követtelek téged, meg azt a másik srácot. Hallottam, amit a kávézóban beszéltetek. Azt hittem, észre fogtok venni, de nem így lett. - szokásomhoz híven, most is elbasztam mindent. Mint mindig, ha szorult helyzetben vagyok, az igazság másodpercek alatt árul el engem. Emiatt csak is a korábbi neveltetésem volt a hibás.
Eléggé meglepődtem, mikor az előttem álló szimplán a semmiből felkacagott, majd hallottam, ahogyan homlokára csap.
-Ezt nem hiszem el. Egy olyan kis nyomorék, mint te, csak úgy bejön ide? Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy kandi kamera és engem most nagyon hülyének néznek. - lekezelő hangszíne, az ahogyan a képembe röhögött elindított bennem valamit. Azt hiszem, kezdtem egyre idegesebb lenni, kezdett egyre elegem lenni abból, hogy itt mindenki engem néz hülyének, engem tartanak a puha pöcsnek. Pedig pont ezért csináltam mindent... Hogy még véletlenül se tudjanak így hívni!
-Szerintem nem csak annak néznek, hanem még el is hiszik! Hisz a te hibád, hogy bejöttem és a te hibád, hogy mindez megtörtént. - immár nem féltem szemeibe nézni. Csupán annyi volt a bökkenő, hogy a kerti törpe tekintetéből mindent ki lehetett olvasni, csak épp a szeretetet nem.
-Na álljunk itt meg! Vegyél vissza a képedből virágszálam, különben gyökerestől kiírtalak. Bejöttél ide, de tudod is, hova? Kettőnk közül te kerülsz ki idiótaként, mert végtelenül naiv vagy. Mit gondoltál, játszóházban kötsz ki? - húzta fel kérdőn szemöldökét.
-Játszóház? Hm... Nem. Igazából nem tudtam, mire számítsak. Csak tudod, a bejárat szép volt kívülről. Na de a belső... végül is, ilyesminek képzeltem el. - vontam meg vállam reménykedve, hátha eltérünk a főtémától. Pontosan tudtam, miért is léptem át ennek a Pokolnak a küszöbét, de semmi kedvem nem volt pont neki magyarázkodni. Nem volt kedvem elmagyarázni, mit miért tettem és amúgy is. Egy kis kerti törpe nem árthat nekem.
-Mekkora szerencséd van, hogy nem Suga vagyok. Már rég kinyírtalak volna, bár még így is bármikor megtehetem. Csak rád kell, hogy nézzek, és már tudom, milyen nagypofájú kis mitugrász vagy, aki nem képes felfogni, mibe keveredett. De tudod-e én ki vagyok? - még éppen láthattam, hogyan rándul meg egy izom szája szélén. Tudtam, ha felidegesítem, nincs visszaút, de jelen pillanatban még ez sem érdekelt.
-Suga? Az valami cukorka fajta? És hogy te ki vagy... Talán egy kerti törpe, aki elszökött az egyik éjszaka egy kertből? - nem volt nehéz átlátni rajta. Szavaim hallatán igencsak felidegesítette magát. Pupillája megnőtt, keze ökölbe szorult. Most táncoltam csak igazán borotvaélen.
-Na idefigyelj, te kis puha pöcs. Most mondom el először és utoljára. Ha nem akarsz megdögleni, jobban teszed, ha megjegyzed. Egy, te így velem nem beszélsz, a béka segge alatt vagy, és nincs hatalmad ahhoz, hogy bepofázz nekem. Kettő, én és a főnök mostantól Isteneknek számítunk neked, és te vagy a mi kis lábtörlőnk. Minden szavunkra köteles vagy ugrani, akárcsak egy kutya, különben a hajadból csinálok felmosót és azzal foglak feltörölni. És ha még egyszer kerti törpének mersz nevezni... Akkor aztán lesz játszóház. Te leszel az új Ken baba és a lábadat kicserélem a kezeddel! Megértetted? - monológja végére szinte már üvöltött. Csoda, hogy nem süketültem meg tőle. Ezek alapján rá kellett jöjjek, tőle még ha akarnék se tudnék félni, hiába minden erőfeszítése. De azért a jövőben figyelni fogok a vele való kapcsolatomra, és igyekezni fogok minél távolabb tartani magamtól.
-Azt hiszed attól, hogy itt pattogsz, mint egy gumilabda és ugyan úgy próbálsz viselkedni, mint ez a cukorka valaki, félek tőled? Hah! Magasabb vagyok nálad! Ha pedig az idegességed nem akar alábbhagyni, ott a nyugtató. - fontam karomat keresztbe magam előtt.
-Nagyon meg fogod bánni, hogy feleseltél. Azt hiszed, azért mert beugattál, fasza gyerek vagy? Hallottad már a nevem? Ha nem, majd megmondom kicsi gyerek, mert az lesz az utolsó, amit hallasz, mielőtt a seggeden keresztül ki nem fordítalak! Azt hiszed, csak a szám jár? Mindenki tudja, hogy megteszem. Esetleg bizonyítsak? Hidd el, leszarom a magasságod, ha olyan veszélyes vagy, mint egy muslica. Jobb lenne ha felfognád; itt nem vagy több egy befurakodott élősködőnél. - hajolt közelebb. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de ahogy egyre csak arcát bámultam, ami nagyon hasonlított egy mochi-ra, muszáj volt nevetnem. Tudtam, hogy komolyan beszél és tudtam, már rég aggódnom kellene az életemért, de ilyen keserves helyzetben már egyáltalán nem érdekelt. Sőt! Ha megölne, hamarabb szabadulnék. Amúgy sem tűnne fel senkinek sem, hogy eltűntem.
-Hallod, lehet hamarabb kellett volna veled összefutnom, olyan vicces az arcod. Ó és még valami! - váltottam komoly hangnemre - Sose becsülj alá, mert megeshet, hogy a végén mégis te húzod a rövidebbet Morgókám. - látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin. Ennek következtében homlokán ráncok jelentek meg, de aztán... Egy komótos, öntelt vigyor terült el arcán, s nem értettem, miért. Majd mikor észrevettem, miért nyúlt, az ütő is megállt bennem. Minden nagyképűségem, bátorságom elszállt, újból remegni kezdtem. A fekete hajú fegyverének a csöve immár erősen szemezett velem. Hát, legalább nem lesz fájdalmas a vége. - gondoltam.
-Megeshet, de te azt már nem éled meg, bogárkám. - mutatóujja egyre közeledett a ravaszhoz, én pedig behunytam a szemem. Még utoljára gondolatban elbúcsúztam mindenkitől, aki számított, ráadásként pedig még egy imát is elsuttogtam. Úgy éreztem, készen állok, noha ez korántsem volt így. Arcomból az összes vér kifutott, légzésem szaporább lett, ezzel egyetemben szívem dobbanása is megsokszorozódott.
Ám pont a döntő pillanatban kopogtak az ajtón. Először azt hittem, a fegyver sült el, ezért összerezzentem a hangra. Majd örömmel konstatáltam, hogy mégsem engem lőttek le. Tekintetem a kerti törpére siklott, ki idegesen, vöröslő fejjel fordult el, és trappolt az ajtóhoz. Idegesen tépte fel azt a szegény falapot, miután elfordította a kulcsot.
-Mi van? - sziszegte fogai közt. Egy ember állt az ajtóban, talpig feketében, ki most a nála alacsonyabbhoz hajolt, hogy súghasson valamit fülébe. Sajnos távol voltam tőlük, így semmit sem tudtam kiérteni, viszont a kisebbik arcvonásaiból ítélve, megmenekültem. A fekete hajó fiú hangosan sóhajtott fel, és válla fölött visszanézett rám.
-Ezúttal szerencséd volt, de legközelebb... darabokra lőlek. - mire pislantottam, már mindkettőnek hűlt helye volt. Beletelt egy percbe, míg fel tudtam fogni, mi is történt pontosan az elmúlt tíz percben.
Megkönnyebbülten dőltem hátra ágyamon, s próbáltam kiélvezni a csend által nyújtott nyugalmat.
Készülnöm kellett az újabb csatára magammal, és ezekkel az őrült emberekkel szemben.
Yoongi POV
Ha olyan lennék, mint amilyen nem vagyok, már rég égbe repült volna az összes előttem heverő papír, de ehelyett inkább az asztalon könyökölve temettem arcom kezeimbe. Gondterhelt sóhaj hagyta el számat, úgy éreztem, a sors kezdi megbosszulni minden bűnömet, először összeomlik a birodalmam, majd összeroppanok én is, és mindenki rajtam röhög majd a rács szebbik oldalán. A Suga név is csak legenda lesz, nem jelent többet egyet a halállal, könyörtelenséggel, rettegéssel, minden lánc, ami hatalmamat átfonja, darabjaira hullik és hangos csattanással koppan a vereség érdes padlóján. Nem! Ezt nem hagyhatom! Fogják emlegetni a nevem, ismerni fognak és még jobban félni tőlem! De mit tehetek, ha minden ellenem játszik. Az uralmam fájáról hullanak a levelek, ősz köszöntött be? Ki tudja, dermesztő tél, tán fullasztó nyár jön újra.
Megdörzsölve kialvatlan szemeimet vettem kézbe a legfelső papírlapot és államat morzsolgatva futottam végig az aktán. Talán hepp lett kísérteni a halált, egyre több kutya gondolja azt, hülyére vehet, szentül hiszi, eltussolhatja a tartozását, és csak remélik, nem találom meg őket. Ők nem tudják, Szöul utcái akár tenyerem vonalai, minden lyukba belátásom van, az összes patkányt egy csettintésre ki tudom irtani. Feltéve, ha van elég emberem, viszont az utóbbi időben a létszámhiány igencsak felütötte a fejét. Már rég túljutottam azon a stádiumon, hogy minden hatékonynak elhíresztelt egyeddel szövetkezzek, most már ők könyörögnek nekem, nem pedig én keresem fel őket. Most már az alvilág legaljával dolgozok, legaljasabb tagjaival, mind az én körletembe tartozik, akiben már szemernyi kegyelem nincs, se életük, megfosztanak hát másokat is tőle. Az amatőrök lettek az ebédem, a legjobbak lettek a lábtörlőim. Viszont semmi nem tart örökké, ezeknek se a tisztelet és megalázkodás, ebből kifolyólag az életük se, emberekre viszont szükségem van. Miért piszkoljam be én a kezem, ha másnak meg csak ennyi értelme van?
Hasztalan, lényegtelen, később visszatérek rá, már iktatva - ilyen megjegyzésekkel tologattam arrébb a kuncsaftok aktáit, olyasvalakit kerestem, ami a újonnan érkezett látogatónak első alkalomra megfelel. Hiszen, ez a probléma is felütötte a fejét. Embert már ölt, de nekem nem a pánik szülte gyilkos kell, hanem olyan, aki ebben leli örömét, kötelességnek érzi. Felesküszöm rá, hogy a szende bárányból vérszomjas farkast neveljek, ennek elkezdéséhez keresek egy ügyet, amivel elkezdhetem a vele való munkát.
Ezer meg egy megoldásra váró ügy és egy naiv gyerek, aki azt se tudja, mire vállalkozott, mikor beszökött ide. Gondoskodnom kell az őrökről, a biztonsági rendszerről, hiszen, annak ellenére, hogy a jelenlegi helyen sokat már nem töltünk - mert amint ismét tiszta a helyzet a birtokomon, visszamegyünk -, ügyelnem kell rá, hogy még egy ilyen ne történjen. Ha egy átlagos ember fogja magát és észrevétlenül bejut, bárki más is meg tudja tenni és a rendszerre nézve végzetes is lehet. Figyelembe véve azt is, hogy Namjoonnal kiirtattam az összes balfaszt és mások vigyáznak, akiknek nem ez lenne a feladatuk. Biztonság kell, ehhez pedig pénz, pénzhez pedig tejelő tehenek, de, amiért egyre jobban feszülnek az idegeim, mind mereszti a picsáját a ropogós zöldhasúakon, így kénytelen a cukros bácsi visszavenni a finomságot.
Mekkora híre lenne, ha kiderülne, az alvilág fejének, Sugának rendszerébe vírus került, méghozzá egy olyan kis baci, ami tisztában sincs a helyzetével. Hatalmas port kavarna, a presztizsem meg a föld alá süllyedne. Nyilván egy utolsó semmit sem érő díler sem szeretne veszíteni hírnevéből, én pláne nem. Megoldás kell, hatékony és mihamarabbi.
- Szépen megcsináltad, kismadár - szűrtem fogaim közül idegesen gyűrögetve a papír szélét, habár senki nem volt rajtam kívűl az irodámba.
Számról már a bőrt is kezdtem harapdálni, idegesen, szabálytalanul kopogtattam az időközben kézbe vett tollal a sötét fa íróasztalomon, mikor az ajtó minden előjel nélkül ismét kicsapódott.
- Jimin, esküszöm kipicsázlak, ha még egyszer így jössz be. - emeltem rá vörös frufrum alól tekintetem. A hirtelen itt termett fiú már otthonosan mozgott a helyiségben, zsebre tett kézzel lépkedett kifejezéstelen arccal asztalomhoz.
- Bocs főnök, de azt mondták, beszéded van velem. Jöttem, ahogy csak tudtam. - hangja érdektelen volt, de én nagyon jól tudtam, ez a viselkedés olyasvalamit takar, ami bántja vagy zavarja őt. Másokat be tud csapni, engem nem. Később kitérek rá és megtudom, mi a baja, de most volt fontosabb.
- Nagyon jól mondták. Szorul a kötél a nyakunkon, el kell kezdeni játszani. - kezeimmel lecsapva a falapra löktem fel magam ülőhelyzetemből.
- Hallgatlak. Mi lesz a taktikánk?
- Szeretem ezt a hozzáállást - keresztbe tett karokkal sétáltam az asztal elé, hogy annak döntve derekamat vegyem fel a szemkontaktust Jiminnel - Nos, pénz kell, minél hamarabb. Rengeteg ember tartozik, vannak, mint hal a vízben, nem is emiatt aggódom. A pénz kell, az ütőkártyák köre viszont nagyon leszűkült, nagy kiseprésre és begyűjtésre jelenleg nem lennénk képesek. Éppen ezért dominózunk, kicsiben kezdünk majd, a leggyengébb láncszemeket látogatjuk meg először, aztán szép sorjában döntjük le a többi bástyát, míg azt nem mondom, elég. Ehhez a legjobb az lenne, ha két csapatra oszlanánk.
Jimin bólintással jelezte, megértette, homlokát ráncolva fúrta tekintetét enyémbe ismét - Rendben. Tudod, nekem csak egy nevet kell mondanod és már megyek is. Van még valami dolgom?
- Még nem döntöttem kinél csengetünk először, de az biztos, a pénzért te mész. - mutattam felé mutató ujjam, mintha nem lenne így is elég egyértelmű, kiről beszélek - Az új kutyákat azzal egy időben én szerzem be a másik csapattal. Viszem magammal az új gyereket is, minél hamarabb el kell kezdenem vele a munkát, ha eredményt akarok. - ellökve magam az asztal sarkától visszacsoszogtam bőrszékemhez, helyet foglaltam és a dobozból kikapva egy cigit, ráérősen rágyújtottam nagyot beleszívva - és ami azt illeti, igen, lenne még dolgod. - fújtam ki a sűrű füstöt. Jimin szája apró görbületben végződött és bár nem volt gyors, nem kapkodott, mégis csak arra eszméltem fel, hogy puha érintését érzem karomon. Lassan szántották végig ujjai végtagomat, míg ő székem mögött állt közel hajolva hozzám, lehelete fülemet cirógatta - Suga, az egy puha pöcs. - nyert ügye van, mikor Sugának hív, és azt hiszem, ennek ő is tisztában van. Mint egy jól nevelt ribanc az álló karón, úgy foglalt helyet az ölemben. Tudta, hogy szemeim rászegeződtek és eszem ágában sincs elnézni, ajkait úgy nyalta meg, mint aki finomra éhezik. Imádom, mikor készséges szajha lesz belőle, habár tudom, ezúttal nem a farkamra vágyik, hanem arra, hogy megváltoztassam a véleményem - Ráadásul az is biztos, hogy nincs ki a négy kereke. Még a végén magát is kinyírja legközelebb. Gondold át. Én tudnék neked embereket szerezni - csusszant fel bal keze mellkasomon - Jobbakat, gonoszabbakat. - kacsintott édesen mosolyogva.
- Jiminie, mondj egy embert, aki itt normális. - felnevettem szabad kezem ujjaival cirógatva vastag, izmos combját - Egy cirkuszba a legkülönlegesebb figurák kellenek. Nekem, a porondmesternek pedig jó érzékem van ehhez, látok benne fantáziát. Benned is láttam, és tévedtem? Ugye. Most sem fogok.
- Efelől kétségeim sincsenek. De úgy gondolom, túl jelentéktelen az a kis mitugrász hozzád. Rám is rám bízhatod, én kiképezném. Megtanítanám az aljasság minden fortélyára és máris lenne még egy hű lábtörlőnk. - ráncolta homlokát. Arcát szugerálva mélyesztettem rövid körmeimet enyhén combjába, nem tetszett a stílusa, nem volt ínyemre, hogy nem zártuk le ezt a témát rögtön azután, hogy felvázoltam a helyzetet. Minek próbál meggyőzni?! Nem érdekel más véleménye, ha már döntöttem. És már döntöttem, a kölyök az enyém és én fogok azt csinálni vele, amit akarok. Ha Jimin nem képes megfogni elsőre, megértetem vele huszadszorra.
- Egészen biztos, hogy jó munkát végeznél, de őt magamnak akarom, én akarom olyanná formálni, amilyennek elképzelem. Viszont, a te feladatod lesz felügyelni. Figyeled minden mozdulatát, és jelentesz nekem.
Jin pov.
-Na és mondd csak, Jinnie. Mi volt Kyunggal? - már megint ez. Akárhányszor visszajövünk, Jimin elmegy megbaszatni magát, én pedig kénytelen vagyok eltűrni ezt a sok idiótát magam mellett. Minek néznek? Kontyosrádiónak? Tán hangoskönyvnek?
-Ha tudni akarjátok, kérdezzétek Jimint. Vagy legközelebb a faszotok a helyén lesz és jöttök velünk. Nem tartok mesedélutánt. - nem törődve a negatív kommentárokkal, felálltam, hogy egy új, nyugodt helyet keressek, ahol összeszedhetem gondolataimat. Hallottam arról a fiúról, akinek sikerült bejutnia mindenféle figyelemfelkeltés nélkül. Ha nem lenne ilyen féleszű, talán még fel is fogná, mekkora kupac szarba süllyedt. Viszont rohadt nagy mákja van, hogy még mindig él. Az eddigi rekord fél óra volt, ő pedig már órák óta itt van. Őszintén sajnálom, hisz innen már nincs kiút. Nem menekülhet Suga elől, megfertőződik, majd rothadásnak indul belülről míg csak a gyűlölet, a kegyetlenség marad. Így szokott ez menni.
Ahogy elhaladtam az egyik szoba előtt, benntről tisztán kihallatszódott Jimin ordibálása. Több, mint valószínű, az új fiút akarja rémisztgetni. Annak idején, velem is így kezdődött a "munkakapcsolata". Remélem ennek a srácnak azért több esze lesz, és nem hagyja, hogy ez a rohadék mondja meg, mit csináljon. Ugyanis én pontosan ezt tettem...
Mikor idekerültem, tisztában voltam vele, a baj már megtörtént, a Pokolban fogok elrohadni. Szégyellem, de féltem, össze voltam zavarodva, így azt tettem, amit parancsoltak. Szinte semmi sem változott azóta. Engedelmeskedek, mert élni akarok, Jimin már akkor is játszotta a nagyfiút. Kétszínű, parancsolgatóbb és beképzeltebb lett, amiért Yoongi kinevezte ágyasának. Ez amolyan nyílt titok volt a bandán belül. Hiába hiszi, hogy Yoongi emberei az övé is, a háta mögött örökösen kiröhögik. Bezzeg ha szembe kerülnek vele, játszák a hű blökiket. Sosem értettem ezeket a férgeket, de nem is akarom. Semmirekellő az összes, akik csak ölni, lopni tudnak. Nagy a szájuk, ám nem tudják, néha a falnak is füle van. Itt a legjobb taktika, ha csendben figyelsz, s az engedelmesség látszatát kelted. Ennek köszönhetően többet tudok, több információt kapok, mint bárki más. Jobbak a lehetőségeim, mint bárki másnak. A főnök az idő múlásával őrültebb, kapzsibb lett. Agyára ment a hatalomvágy.
Még mindig tisztán emlékszem arra az omminózus napra. Mikor hideg, élettelen, sötét szemeivel végigmért, mikor tulajdonává nyilvánított, s mikor önkényesen megpecsételte a jövőm.
Gyűlölöm ezt az egész bagázst, gyűlölöm, hogy így kell élnem. Ez a fiú... furcsa, egyben érdekes. Yoonginak tökéletes új játék jelölt és Jiminnek pedig új, halálos ellenség. Hát persze! Ellenség, mert ha Yoongit leköti valami új, Jimin elfelejtődik, nem fog különleges bánásmódot, figyelmet kapni. Ezért is akarja minden áron minél hamarabb elintézni a szemében lévő szálkát.
-Erre eddig miért is nem gondoltam.- súgtam magam elé, féloldalas mosollyal. Talán ezzel a szerencsétlennel meg tudnám fogni Jimint. Talán vissza adhatnám neki mindazt, mit ő adott nekem.
Bosszúvágy cikázott egész testemben. Végre visszafizethetnék mindent. Végre kiszakadhatnék innen, elmenekülhetnék. Csupán annyi a dolgom, hogy kialakítsak egy háromszöget, és mozgassam a friss húst.
Ekkor döntöttem el; segíteni fogok az új fiúnak. Mindent meg fogok tenni a szabadságomért.
Nem sok idő múltán, a számomra még mindig ismeretlen alak elhagyta a szobát, s csak hosszú idő után érzem azt, végre újból tudok lélegezni, végre eltűnt az a nyomasztó aura. Egy ideig csak vizslattam a körülöttem lévő tárgyakat, el-el játszadozva kusza gondolatokkal. De azután lassan már minden kezdett unalmassá válni, a gondolataim is, amik egyébként hülyeségek sorozata volt, sorra hagyott el, s helyüket a már régóta ismert, kesernyés ízű magány vette át. Olykor szerettem egy kicsit elszigetelődni a világtól, és magamba zuhanni, így legalább rendet tudtam rakni lelkemben. Most viszont csak idegesített, nem hagyott pihenni. Egyre csak ki akartam szabadulni a félhomályból, vissza Szöul napban úszkáló utcáira, ahol semmiképp sincs esélyem találkozni még egyszer ezzel az alakkal. És ha már itt tartunk... Vajon mit akarhat tőlem? Miért kezel úgy, mint egy tárgyat?
-Jaj, Taehyung, már megint, mi a francba sodortad magad... - suttogtam ajkaim közül.
Elegem lett az egy helyben ülésből, így gyorsan két lábra pattantam, és mire észbe kaptam, lábaim már bejárták csaknem az egész szobát. Oda- és vissza járkáltam, egyik kezemmel fogtam a másikat, amit az államnak támasztottam. Keresni kezdtem. Válaszok, tervek, eszközök után. Tudtam, mit akartam; szabadságot. Tudtam, minél előbb el kell tűnnöm innen, és lehetőleg úgy, hogy ne vegyen senki észre. Vagy ha ez mégsem menne- ami szinte biztos - eszközökhöz kell folyamodnom, ugyanis be kell látnom, a puszta kéz és láb ide már nem elég.
Hosszú másodpercek, percek teltek el, amíg tökéletesítettem tervemet. Nem volt ez olyan "hú de nagyon jó" szinten, de szerintem még éppen a kivitelezhető kategóriába tartozott.
Nagy, ugyanakkor nesztelen léptekkel léptem az ajtó elé. "Tudod- gondoltam- ahogy bejutottál ide, ugyanúgy fogsz is kijutni innen." Szemeimet lassan lehunytam, hogy összeszedjem minden erőmet, ami megmaradt, mind lelkileg, mind fizikailag. Egy mély, s halk sóhaj tört fel tüdőmből, melyet készségesen engedtem ki, várva, hátha könnyebb lesz. De nem, sajnos nem lett az...
Először is, a legjobban az döbbentett meg, hogy rám sem zárták az ajtót. Kérdőn felhúzott szemöldökkel próbáltam meg kinyitni a rossz állapotban lévő, nyikorgó ajtót. Ez a folyamat kisebb-nagyobb sikerekkel sikerült is. Fejemet óvatosan dugtam ki, hogy megszemlélhessem a terepet, ahol ismét csak nem találkoztam senkivel. "Túl könnyű. Itt valami nem stimmel." - suttogta a kis hang a fejemben. Jobb oldalról egy fallal találtam szemben magam, no meg egy közepes méretű, sötétített üvegű ablakkal. Megbizonyosodva, hogy egy áldott lélek sincs a közelben, kicsi, s nesztelen léptekkel indultam el a fal mentén. A folyosón, ahol éppen voltam, azt az ajtót, amit kinyitottam, azon kívül még vagy kettő volt, szinte már beleolvadtak a sötét, zord falakba. Inkább nem kockáztattam meg kinyitni őket, hiába éledt fel kíváncsiságom, helyette fő célomra próbáltak koncentrálni. A legelső dolog, amit tudnom kell, mégis hol és milyen messze vagyok a bejárattól, illetve van-e másik kijárat is. Elérkeztem az első sarokhoz, majd először balra indultam el, de jobb oldalról hangokat hallottam. Nem voltak hangosak, de ebben a kietlen, ijesztő csendben tökéletesen ki lehetett őket hallani. Ahogy közeledtem, úgy értettem egyre jobban, miről is van szó.
"Hallottad, hogyan nyírta ki Jimin Kyungot?"
"Viccelsz? Hogyne hallottam volna. Mindenki erről beszél. Kissé nagy a pofája annak a díszpincsinek. Csak is a főnöknek köszönheti mindazt, ami van neki. Egyébként csak egy szánalmas kis senkiházi, akit kihasználnak." Jimin? Főnök? Kyung? Várjunk... én ezt a nevet hallottam már valahol. Aha! - kaptam fel fejem - A kávézó! Az a törpe, és a széles vállú is róla beszélgettek. De hisz akkor...
És ekkor összeállt minden. A kerti törpe, ezek szerint Jimin, és gyilkos. Talán erre szokás mondani, hogy "Kicsi a bors, de erős?"
Erősen csóválni kezdtem fejem remélve, minél előbb távoznak az efféle nemű, hülye gondolataim.
-Ki van ott?! - hirtelen rezzentem össze a mély, rekedtes hangra. Ami pedig különösen rám hozta a frászt, hogy a hang nem az előbbi két férfitől származott. Ráadásul mögülem jött. Tessék! Már megint! Ekkora szerencsétlen sem létezik még a világban, mint Kim Taehyung. Időm sem volt gondolkodni, vagy egérutat keresni, ugyanis egy kéz ragadta meg a bal felkarom. Reflexeimnek köszönhetően egyből sikerült eltalálnom egyik lábammal a gyenge pontját, amitől szinte azonnal, fájdalmas nyüszítések közepette rogyott térdre. Mivel szemeim már hozzászoktak a sötéthez, tekintetem egyből megakadt övén, melyre egy fegyvertok volt felszerelve. Fogalmam sincs, mi vitt rá, de teketóriázás nélkül csatoltam ki a tartót, s szedtem ki belőle a fegyvert. Meg sem lepődtem, hogy mikor felhúztam, már használatra készen is volt. Persze az addigi kettő, akiket pár pillanattal hamarabb kihallgattam felfigyeltek kisebb küzdelmemre, és már hallottam cipőiknek hangos kopogását a padlón.
-Állj! - szegeztem irányukba a fegyvert. Hiába, túl halk voltam, hogy meghalljanak, így még egyszer felkiáltottam - ÁLLJ! - mire észbe kaptak, és meglátták a fegyvert, nagyjából 3-4 méterre lehettek tőlem. Mindkettő faszi vagy egy fejjel nagyobb volt nálam, és egy testrészük sem látszott ki a tetkóik alól. Sötét, hideg tekintetük igyekezett belém lyukat fúrni. Megijedtem és lefagytam. Nem tudtam, hogyan tovább. Csak álltunk ott, én a fegyvert markolva, ők pedig várakozóan.
-N-ne gyertek közelebb! - hangom elhalóan hatott a levegőben, mire az előttem álló két fickó röhögni nem kezdett. Valahol fájt, és dühített egyben, hogy nem vesznek komolyan. Elegem van... Mindenhol és mindenkitől ezt kapom. Elég... elég... - ELÉG! - hangomat elnyomja a még a falakat is megrázó fegyver elsülése. Szemeimet szorosan összeszorítva markolom egyre csak a fegyver nyelét, nem merem megnézni, mit műveltem. Pedig tudtam, előbb utóbb szembesülnöm kell vele. Ekkor szemeim előtt képek jelentek meg. Először egy ház, majd egy szoba és két ember. Egy férfi és egy nő. Veszekedtek, majd a férfi egy pisztolyt fogott a nőre. De ez... Ekkor a férfi felém fordul, s hideg, átható tekintetét enyémbe fúrja. Ijesztő volt. Ahányszor pillantottam egyet, azzal egyetemben egyre több heg került a férfi arcára, míg a végén ördögien elmosolyodott, és felém kezdett el indulni.
Nem tudtam szóhoz jutni, csak annyit érzékeltem a külvilágból, hogy remegek, mint a nyárfalevél, s kezeimből a vér folyamatosan eltűnt, oly görcsösen markoltam a pisztolyt. Gondolataim csapdájából egy éles, dühös hang szakított ki.
-Mit csináltál?!
Yoongi POV
Nem vagyok már pályakezdő a szakmában, ha lehet így nevezni, de a hirtelen elém táruló látványnak sikerült igencsak meglepnie. Holtan, golyóval a fejében feküdt az egyik gorillám a márványköves padlón, előtte pedig riadt tekintettel a kis szaros, kezei úgy szorították a pisztolyt, hogy ujjai fehérebbek voltak, mint a lassan kihülésnek induló tetem. Egy percig nem sajnáltam a lábtörlőt, nyűg volt a vállalom, de ha így haladunk, a végén minden ütőkártyám elfogy, ha nem én, majd a taknyos elintézi? Na azt már nem. Előbb fogok én végezni vele, egyetlen egy újabb húzásába kerül.
Kissé nyitott szám fülig érő mocskos vigyorra húzódott, rálépve a halott mamlasz hasára léptem közelebb a megrémült fiúhoz, aki egyértelműen nem fogta még fel, hogy megölt egy embert, állt, mint egy bábu, még pislogni sem mert. Ezt már szeretem.
- No, te kis rossz fiú - csóváltam a fejem - Hát mit csinálsz itt? Nem a szobádban lenne a he-
- N-ne gyere közelebb! - lépett egyet hátrébb, fejemhez emelve az ekkor már üres pisztolyt. Isten ments, hogy szertefoszlassam álmait, szorongassa hát a hasztalan fegyvert, érezze magát kibaszott nagy biztonságban.
- Jaj, annyira megijedtem, színt váltott a hajam! - emeltem fel kezeimet riadtságot tettetve - Ennyire belejöttél a lövöldözésbe? Ugye, milyen jó móka! Büszke vagyok rád - nevettem, mint egy mocskos hiéna. Vörös tincseimbe túrtam és közeledő lépések hangját hallva, hátrafordultam.
- Mi a szent szar van itt? - kérdezte Jimin, nyomában Namjoonnal, látszólag mindkettőjüket meglepte a jelenet. Ismét átlépve a majmon, Jimin nyakába karoltam és közéjük álltam. A nyakán lógó kis csengő hangja zene volt füleimnek.
- Hát nem megható? Máris otthon érzi magát, játszik! - letöröltem egy láthatatlan könnycseppet az arcomról. Hirtelen mindenki csendbe lett, a két újonnan érkező próbálta felfogni a helyzetet, egyedül én élveztem ezt az egészet.
- Engedjetek el! - cincogott a fegyvert azóta is törhetetlenül szorongató fiú. Jiminnel elég volt egymásra nézni, hogy hatalmas hahotázásba kezdjünk. Kis naiv gyerek.
- Namjoon, megtennéd, hogy ezt eltünteted innen? - mutogattam fintorogva a hullára, mire neki felcsillantak a szemei és már tette is a dolgát.
- Látod, kis taknyos, meggyilkoltad az első emberedet. Ez rekord, senki nem tette még az első napon. Még Jimin sem - néztem az említettre, kinek nyakát még mindig átkaroltam. Arcán egyszerre jelent meg jellegzetes vigyora, amit úgy imádok, mocskos és titokzatos, ugyanakkor szemei ölésre készek voltak, kár, hogy ez nem lehetséges. Mennyivel könnyebb lenne, ránézek valakire és máris egy gonddal kevesebb.
Tán féltékeny a kismadaram? Talán nem ok nélkül.
- Azt akarod, hogy engedjelek el. Hm - ekkor már akadálymentesen léptem a nyüzigéhez elengedve Jimint, aki, amint odaértem, mellkasomhoz nyomta a pisztolyt.
- Megteszem még egyszer! - fenyegetett remegő hangon, de ahelyett, hogy megijesztett volna, csak röhögni támadt kedvem, de ebben a pillanatban nem tettem.
- Lássuk.
Annyira elveszett, annyira riadt volt tekintete, szemei akár egy kiskutyának, aminek nincs semmire szüksége, csak biztonságra, ám, mily sajnálatos, itt nem létezik olyan.
Megpróbálta meghúzni a ravaszt, de én gyorsabb voltam. Mielőtt még lett volna ideje reagálni, balommal kikaptam kezéből a pisztolyt, jobb kezemmel pedig nyakánál fogva szorítottam a falhoz.
- Vagy mutassam én? - szűrtem fogaim közül. Lábai közé lépve megakadályoztam, hogy azokkal szabadulni próbáljon, netán térde ékességemmel találkozzon, kezei miatt sem kellett aggódnom, nyakát szorongató ujjaimat próbálta lazítani. Szeretem, ha valaki nyakláncot hord, főleg, ha én fonódok nyaka köré.
- Megpróbáltál lelőni, kis szarházi - hajoltam közelebb - Mégis ki a brantnak képzelsz te engem? Kezdesz kurvára idegesíteni.
Szemei már így is nagyra nőttek, remegett, mint a nyárfa levél, nehézkesen vette a levegőt és mindez megerősödött, mikor halántéka érintkezett a hideg pisztoly csövével. Még a végén idő előtt meghal szívrohamban.
Én negyed annyit nem haboztam meghúzni a ravaszt, kezemben hangosan kattant a pisztoly, még a háttérben csendesen de annál kíváncsibban figyelő Jimin torkán is megakadt a levegő egy pillanatra. A fiú is elfelejtette, hogy levegő nélkül meghal, ha már a töltény ezúttal nem repült át a csinos kis fején.
Összeszorított szemeit lassan nyitotta ki, hogy megbizonyosodjon, nem egy angyal áll előtte a mennyországban, hanem maga az ördög a valóságban.
- Ezzel tartottál rettegésben, te kibaszott ijesztő gyilkos - forgattam szemeimet, majd ismét közel hajoltam, hogy minden egyes szavamat hallja és megjegyezze - Utolsó esélyedet játszottad el. Esküszöm kitépem a szíved, ha még egyszer megpróbálsz tenni ellenem valamit. - könnyei patakokban kezdték felszántani vörös arcát, éreztem, ha elengedem, összeesik, mint egy hasztalan rongydarab - Érthető voltam? - rohadtul utálom, ha nem kapok választ kérdéseimre, így rászorítottam nyakára, feljebb tolva őt ezzel a fal mentén, ekkor már lábujjhegyen pipiskedett előttem - Azt kérdeztem, érthető voltam?! - kérdeztem ekkor már kiabálva. Ezután már serényen bólogatott, így belül elégedve, külsőleg rezzenéstelen arccal löktem le egyszerű mozdulattal a földre. Nem volt nehéz, minden energiája elszállt, azon csodálkozom, hogy a lelke nem szökött még el. Mellédobva a pisztolyt fordultam sarkon, túl sokat foglalkoztam vele, sokkal fontosabb dolgaim voltak most. Nem felejtem el és hagyom szó nélkül, hogy nem elég, hogy megpróbált elszökni, de még egy emberemet is kiiktatta, annak ellenére, hogy annak se volt sok haszna. De megtette. Megtette anélkül, hogy én megengedtem volna. Lassan, fokozatosan fogom megbüntetni. Észre sem fogja venni, de a végletekig húzom a határt.
- Vidd vissza a helyére - löktem oda Jiminnek, még mielőtt le nem fordultam volna a folyosóra.
Taehyung POV
Az őrült fiú kegyetlen, feszültséggel telt mély hangja még mindig visszhangzott fejemben, nem hagyott szabadulni. Szemeim előtt még mindig láttam bosszúságtól csillogó szemeit, ívelt, formás szemöldökeit, amelyeket baljóslatúan húzott össze. Bátran állíthatom, sohasem találkoztam még ilyen alakkal ezelőtt. Tudtam, ez alkalommal alaposan kihúztam a gyufát, és korábbi tettemért biztosan meg fogom kapni a kellő büntetést. Mind tőle, mind saját magamtól, mind Istentől.
Tüdőm azonnal levegőért könyörgött, miután elengedett erős szorításából. Keze helyén bőröm égni kezdett, torkomat marta a frissnek nem mondható, de éltető oxigén. Végtagjaimba még mindig nem tért vissza az élet, minden erőmet felemésztettem, mikor meghúztam a ravaszt. Így, mint akár egy rongybaba, köhögőrohamok közepette rogytam le a földre, miközben hátam nekiütközött a hideg falnak. Abban a pillanatban elvesztem, s egy pillanatra nem is létezett számomra a külvilág. Nem értettem magam, nem ismertem magam. A vörös hajú fiú hangja mellett, kérdések ezrei lepték el agyam, amik mindenhol, s minden módon megpróbáltak még jobban megölni. Gondolataim démonokká változtak, üldözni kezdtek az elmúlt negyed óra minden rossz pillanatával. Hiába kerestem görcsösen a kiutat, nem akadtam nyomára. Csupán a menekülés maradt számomra.
Reményeim martalékát egy viszonylag kicsi, de mégis erős kéz mentette meg azzal, hogy megragadta vállamat.
-Te is hallottad Yoongit. Na, kezdd el vonszolni magad. - mire feleszméltem, már rég felrángatott a koszos földről, s erőszakosan kezdett el maga után húzni. Vállamban fájdalom kezdett szétterjedni szoros fogása alatt, mégsem szóltam inkább egy szót sem. Megérdemeltem volna, hogy ott helyben én is meghaljak. A belső kis hang egyre csak azt hangoztatta, undorító, aljas, tisztátalan vagyok.... Igaza volt. Kezemhez immár vér tapadt, hiába nem volt szándékos. Pedig annak az embernek biztos, hogy volt családja, voltak szerettei. Én pedig, egy kis senkiházi, rohadék megfosztotta őket egy számukra fontos embertől. Pokolra jutsz, Taehyung. - gondoltam.
Perceken belül visszaértünk abba a szobába, ahol felébredtem. Az alacsony, fekete hajú fiú cseppet sem finoman ültetett le az ágyra, majd visszasétált az ajtóhoz. Kissé megörültem, azt hittem el fog menni, és azután nyugodtan küzdhetek magammal. De örömöm korainak bizonyult. Ugyanis még mielőtt kiment volna, megállt az ajtó előtt, a csendet pedig egy halk kattanás hangja törte meg. Mi van?! Most bezárt? - rémültem meg. Lassan fordult ismét szembe velem, szemei hidegen mértek végig, majd kimért léptekkel kezdett el közelíteni felém. Uram, add, hogy ne nyírjon ki. - kiáltottam magamban.
-Ki vagy te, és hogy kerültél ide? - szólalt meg nyugodt hangon, amitől kirázott a hideg. Fejemet lehajtva gondolkodtam, miképpen válaszolhatnék neki.
-Nos, igazából... - tudtam, ha igazat mondok, itt helyben leszedheti a fejem - Szóval, az úgy volt, hogy... - ám ekkor a szavamba vágott.
-Már a kávézóban is megakadt rajtad a szemem. Akkor még nem hittem volna, hogy itt látlak újra, kis puha pöcs. És mielőtt folytatnád a mesedélutánt, tudd, rühellem ha hazudnak nekem. Tehát? - hangjából a gúny még épp, hogy le nem csöppent a földre, én pedig megpróbáltam összeszedni magam. Kár, hogy nem volt rá több időm.
-Követtelek téged, meg azt a másik srácot. Hallottam, amit a kávézóban beszéltetek. Azt hittem, észre fogtok venni, de nem így lett. - szokásomhoz híven, most is elbasztam mindent. Mint mindig, ha szorult helyzetben vagyok, az igazság másodpercek alatt árul el engem. Emiatt csak is a korábbi neveltetésem volt a hibás.
Eléggé meglepődtem, mikor az előttem álló szimplán a semmiből felkacagott, majd hallottam, ahogyan homlokára csap.
-Ezt nem hiszem el. Egy olyan kis nyomorék, mint te, csak úgy bejön ide? Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy kandi kamera és engem most nagyon hülyének néznek. - lekezelő hangszíne, az ahogyan a képembe röhögött elindított bennem valamit. Azt hiszem, kezdtem egyre idegesebb lenni, kezdett egyre elegem lenni abból, hogy itt mindenki engem néz hülyének, engem tartanak a puha pöcsnek. Pedig pont ezért csináltam mindent... Hogy még véletlenül se tudjanak így hívni!
-Szerintem nem csak annak néznek, hanem még el is hiszik! Hisz a te hibád, hogy bejöttem és a te hibád, hogy mindez megtörtént. - immár nem féltem szemeibe nézni. Csupán annyi volt a bökkenő, hogy a kerti törpe tekintetéből mindent ki lehetett olvasni, csak épp a szeretetet nem.
-Na álljunk itt meg! Vegyél vissza a képedből virágszálam, különben gyökerestől kiírtalak. Bejöttél ide, de tudod is, hova? Kettőnk közül te kerülsz ki idiótaként, mert végtelenül naiv vagy. Mit gondoltál, játszóházban kötsz ki? - húzta fel kérdőn szemöldökét.
-Játszóház? Hm... Nem. Igazából nem tudtam, mire számítsak. Csak tudod, a bejárat szép volt kívülről. Na de a belső... végül is, ilyesminek képzeltem el. - vontam meg vállam reménykedve, hátha eltérünk a főtémától. Pontosan tudtam, miért is léptem át ennek a Pokolnak a küszöbét, de semmi kedvem nem volt pont neki magyarázkodni. Nem volt kedvem elmagyarázni, mit miért tettem és amúgy is. Egy kis kerti törpe nem árthat nekem.
-Mekkora szerencséd van, hogy nem Suga vagyok. Már rég kinyírtalak volna, bár még így is bármikor megtehetem. Csak rád kell, hogy nézzek, és már tudom, milyen nagypofájú kis mitugrász vagy, aki nem képes felfogni, mibe keveredett. De tudod-e én ki vagyok? - még éppen láthattam, hogyan rándul meg egy izom szája szélén. Tudtam, ha felidegesítem, nincs visszaút, de jelen pillanatban még ez sem érdekelt.
-Suga? Az valami cukorka fajta? És hogy te ki vagy... Talán egy kerti törpe, aki elszökött az egyik éjszaka egy kertből? - nem volt nehéz átlátni rajta. Szavaim hallatán igencsak felidegesítette magát. Pupillája megnőtt, keze ökölbe szorult. Most táncoltam csak igazán borotvaélen.
-Na idefigyelj, te kis puha pöcs. Most mondom el először és utoljára. Ha nem akarsz megdögleni, jobban teszed, ha megjegyzed. Egy, te így velem nem beszélsz, a béka segge alatt vagy, és nincs hatalmad ahhoz, hogy bepofázz nekem. Kettő, én és a főnök mostantól Isteneknek számítunk neked, és te vagy a mi kis lábtörlőnk. Minden szavunkra köteles vagy ugrani, akárcsak egy kutya, különben a hajadból csinálok felmosót és azzal foglak feltörölni. És ha még egyszer kerti törpének mersz nevezni... Akkor aztán lesz játszóház. Te leszel az új Ken baba és a lábadat kicserélem a kezeddel! Megértetted? - monológja végére szinte már üvöltött. Csoda, hogy nem süketültem meg tőle. Ezek alapján rá kellett jöjjek, tőle még ha akarnék se tudnék félni, hiába minden erőfeszítése. De azért a jövőben figyelni fogok a vele való kapcsolatomra, és igyekezni fogok minél távolabb tartani magamtól.
-Azt hiszed attól, hogy itt pattogsz, mint egy gumilabda és ugyan úgy próbálsz viselkedni, mint ez a cukorka valaki, félek tőled? Hah! Magasabb vagyok nálad! Ha pedig az idegességed nem akar alábbhagyni, ott a nyugtató. - fontam karomat keresztbe magam előtt.
-Nagyon meg fogod bánni, hogy feleseltél. Azt hiszed, azért mert beugattál, fasza gyerek vagy? Hallottad már a nevem? Ha nem, majd megmondom kicsi gyerek, mert az lesz az utolsó, amit hallasz, mielőtt a seggeden keresztül ki nem fordítalak! Azt hiszed, csak a szám jár? Mindenki tudja, hogy megteszem. Esetleg bizonyítsak? Hidd el, leszarom a magasságod, ha olyan veszélyes vagy, mint egy muslica. Jobb lenne ha felfognád; itt nem vagy több egy befurakodott élősködőnél. - hajolt közelebb. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de ahogy egyre csak arcát bámultam, ami nagyon hasonlított egy mochi-ra, muszáj volt nevetnem. Tudtam, hogy komolyan beszél és tudtam, már rég aggódnom kellene az életemért, de ilyen keserves helyzetben már egyáltalán nem érdekelt. Sőt! Ha megölne, hamarabb szabadulnék. Amúgy sem tűnne fel senkinek sem, hogy eltűntem.
-Hallod, lehet hamarabb kellett volna veled összefutnom, olyan vicces az arcod. Ó és még valami! - váltottam komoly hangnemre - Sose becsülj alá, mert megeshet, hogy a végén mégis te húzod a rövidebbet Morgókám. - látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin. Ennek következtében homlokán ráncok jelentek meg, de aztán... Egy komótos, öntelt vigyor terült el arcán, s nem értettem, miért. Majd mikor észrevettem, miért nyúlt, az ütő is megállt bennem. Minden nagyképűségem, bátorságom elszállt, újból remegni kezdtem. A fekete hajú fegyverének a csöve immár erősen szemezett velem. Hát, legalább nem lesz fájdalmas a vége. - gondoltam.
-Megeshet, de te azt már nem éled meg, bogárkám. - mutatóujja egyre közeledett a ravaszhoz, én pedig behunytam a szemem. Még utoljára gondolatban elbúcsúztam mindenkitől, aki számított, ráadásként pedig még egy imát is elsuttogtam. Úgy éreztem, készen állok, noha ez korántsem volt így. Arcomból az összes vér kifutott, légzésem szaporább lett, ezzel egyetemben szívem dobbanása is megsokszorozódott.
Ám pont a döntő pillanatban kopogtak az ajtón. Először azt hittem, a fegyver sült el, ezért összerezzentem a hangra. Majd örömmel konstatáltam, hogy mégsem engem lőttek le. Tekintetem a kerti törpére siklott, ki idegesen, vöröslő fejjel fordult el, és trappolt az ajtóhoz. Idegesen tépte fel azt a szegény falapot, miután elfordította a kulcsot.
-Mi van? - sziszegte fogai közt. Egy ember állt az ajtóban, talpig feketében, ki most a nála alacsonyabbhoz hajolt, hogy súghasson valamit fülébe. Sajnos távol voltam tőlük, így semmit sem tudtam kiérteni, viszont a kisebbik arcvonásaiból ítélve, megmenekültem. A fekete hajó fiú hangosan sóhajtott fel, és válla fölött visszanézett rám.
-Ezúttal szerencséd volt, de legközelebb... darabokra lőlek. - mire pislantottam, már mindkettőnek hűlt helye volt. Beletelt egy percbe, míg fel tudtam fogni, mi is történt pontosan az elmúlt tíz percben.
Megkönnyebbülten dőltem hátra ágyamon, s próbáltam kiélvezni a csend által nyújtott nyugalmat.
Készülnöm kellett az újabb csatára magammal, és ezekkel az őrült emberekkel szemben.
Yoongi POV
Ha olyan lennék, mint amilyen nem vagyok, már rég égbe repült volna az összes előttem heverő papír, de ehelyett inkább az asztalon könyökölve temettem arcom kezeimbe. Gondterhelt sóhaj hagyta el számat, úgy éreztem, a sors kezdi megbosszulni minden bűnömet, először összeomlik a birodalmam, majd összeroppanok én is, és mindenki rajtam röhög majd a rács szebbik oldalán. A Suga név is csak legenda lesz, nem jelent többet egyet a halállal, könyörtelenséggel, rettegéssel, minden lánc, ami hatalmamat átfonja, darabjaira hullik és hangos csattanással koppan a vereség érdes padlóján. Nem! Ezt nem hagyhatom! Fogják emlegetni a nevem, ismerni fognak és még jobban félni tőlem! De mit tehetek, ha minden ellenem játszik. Az uralmam fájáról hullanak a levelek, ősz köszöntött be? Ki tudja, dermesztő tél, tán fullasztó nyár jön újra.
Megdörzsölve kialvatlan szemeimet vettem kézbe a legfelső papírlapot és államat morzsolgatva futottam végig az aktán. Talán hepp lett kísérteni a halált, egyre több kutya gondolja azt, hülyére vehet, szentül hiszi, eltussolhatja a tartozását, és csak remélik, nem találom meg őket. Ők nem tudják, Szöul utcái akár tenyerem vonalai, minden lyukba belátásom van, az összes patkányt egy csettintésre ki tudom irtani. Feltéve, ha van elég emberem, viszont az utóbbi időben a létszámhiány igencsak felütötte a fejét. Már rég túljutottam azon a stádiumon, hogy minden hatékonynak elhíresztelt egyeddel szövetkezzek, most már ők könyörögnek nekem, nem pedig én keresem fel őket. Most már az alvilág legaljával dolgozok, legaljasabb tagjaival, mind az én körletembe tartozik, akiben már szemernyi kegyelem nincs, se életük, megfosztanak hát másokat is tőle. Az amatőrök lettek az ebédem, a legjobbak lettek a lábtörlőim. Viszont semmi nem tart örökké, ezeknek se a tisztelet és megalázkodás, ebből kifolyólag az életük se, emberekre viszont szükségem van. Miért piszkoljam be én a kezem, ha másnak meg csak ennyi értelme van?
Hasztalan, lényegtelen, később visszatérek rá, már iktatva - ilyen megjegyzésekkel tologattam arrébb a kuncsaftok aktáit, olyasvalakit kerestem, ami a újonnan érkezett látogatónak első alkalomra megfelel. Hiszen, ez a probléma is felütötte a fejét. Embert már ölt, de nekem nem a pánik szülte gyilkos kell, hanem olyan, aki ebben leli örömét, kötelességnek érzi. Felesküszöm rá, hogy a szende bárányból vérszomjas farkast neveljek, ennek elkezdéséhez keresek egy ügyet, amivel elkezdhetem a vele való munkát.
Ezer meg egy megoldásra váró ügy és egy naiv gyerek, aki azt se tudja, mire vállalkozott, mikor beszökött ide. Gondoskodnom kell az őrökről, a biztonsági rendszerről, hiszen, annak ellenére, hogy a jelenlegi helyen sokat már nem töltünk - mert amint ismét tiszta a helyzet a birtokomon, visszamegyünk -, ügyelnem kell rá, hogy még egy ilyen ne történjen. Ha egy átlagos ember fogja magát és észrevétlenül bejut, bárki más is meg tudja tenni és a rendszerre nézve végzetes is lehet. Figyelembe véve azt is, hogy Namjoonnal kiirtattam az összes balfaszt és mások vigyáznak, akiknek nem ez lenne a feladatuk. Biztonság kell, ehhez pedig pénz, pénzhez pedig tejelő tehenek, de, amiért egyre jobban feszülnek az idegeim, mind mereszti a picsáját a ropogós zöldhasúakon, így kénytelen a cukros bácsi visszavenni a finomságot.
Mekkora híre lenne, ha kiderülne, az alvilág fejének, Sugának rendszerébe vírus került, méghozzá egy olyan kis baci, ami tisztában sincs a helyzetével. Hatalmas port kavarna, a presztizsem meg a föld alá süllyedne. Nyilván egy utolsó semmit sem érő díler sem szeretne veszíteni hírnevéből, én pláne nem. Megoldás kell, hatékony és mihamarabbi.
- Szépen megcsináltad, kismadár - szűrtem fogaim közül idegesen gyűrögetve a papír szélét, habár senki nem volt rajtam kívűl az irodámba.
Számról már a bőrt is kezdtem harapdálni, idegesen, szabálytalanul kopogtattam az időközben kézbe vett tollal a sötét fa íróasztalomon, mikor az ajtó minden előjel nélkül ismét kicsapódott.
- Jimin, esküszöm kipicsázlak, ha még egyszer így jössz be. - emeltem rá vörös frufrum alól tekintetem. A hirtelen itt termett fiú már otthonosan mozgott a helyiségben, zsebre tett kézzel lépkedett kifejezéstelen arccal asztalomhoz.
- Bocs főnök, de azt mondták, beszéded van velem. Jöttem, ahogy csak tudtam. - hangja érdektelen volt, de én nagyon jól tudtam, ez a viselkedés olyasvalamit takar, ami bántja vagy zavarja őt. Másokat be tud csapni, engem nem. Később kitérek rá és megtudom, mi a baja, de most volt fontosabb.
- Nagyon jól mondták. Szorul a kötél a nyakunkon, el kell kezdeni játszani. - kezeimmel lecsapva a falapra löktem fel magam ülőhelyzetemből.
- Hallgatlak. Mi lesz a taktikánk?
- Szeretem ezt a hozzáállást - keresztbe tett karokkal sétáltam az asztal elé, hogy annak döntve derekamat vegyem fel a szemkontaktust Jiminnel - Nos, pénz kell, minél hamarabb. Rengeteg ember tartozik, vannak, mint hal a vízben, nem is emiatt aggódom. A pénz kell, az ütőkártyák köre viszont nagyon leszűkült, nagy kiseprésre és begyűjtésre jelenleg nem lennénk képesek. Éppen ezért dominózunk, kicsiben kezdünk majd, a leggyengébb láncszemeket látogatjuk meg először, aztán szép sorjában döntjük le a többi bástyát, míg azt nem mondom, elég. Ehhez a legjobb az lenne, ha két csapatra oszlanánk.
Jimin bólintással jelezte, megértette, homlokát ráncolva fúrta tekintetét enyémbe ismét - Rendben. Tudod, nekem csak egy nevet kell mondanod és már megyek is. Van még valami dolgom?
- Még nem döntöttem kinél csengetünk először, de az biztos, a pénzért te mész. - mutattam felé mutató ujjam, mintha nem lenne így is elég egyértelmű, kiről beszélek - Az új kutyákat azzal egy időben én szerzem be a másik csapattal. Viszem magammal az új gyereket is, minél hamarabb el kell kezdenem vele a munkát, ha eredményt akarok. - ellökve magam az asztal sarkától visszacsoszogtam bőrszékemhez, helyet foglaltam és a dobozból kikapva egy cigit, ráérősen rágyújtottam nagyot beleszívva - és ami azt illeti, igen, lenne még dolgod. - fújtam ki a sűrű füstöt. Jimin szája apró görbületben végződött és bár nem volt gyors, nem kapkodott, mégis csak arra eszméltem fel, hogy puha érintését érzem karomon. Lassan szántották végig ujjai végtagomat, míg ő székem mögött állt közel hajolva hozzám, lehelete fülemet cirógatta - Suga, az egy puha pöcs. - nyert ügye van, mikor Sugának hív, és azt hiszem, ennek ő is tisztában van. Mint egy jól nevelt ribanc az álló karón, úgy foglalt helyet az ölemben. Tudta, hogy szemeim rászegeződtek és eszem ágában sincs elnézni, ajkait úgy nyalta meg, mint aki finomra éhezik. Imádom, mikor készséges szajha lesz belőle, habár tudom, ezúttal nem a farkamra vágyik, hanem arra, hogy megváltoztassam a véleményem - Ráadásul az is biztos, hogy nincs ki a négy kereke. Még a végén magát is kinyírja legközelebb. Gondold át. Én tudnék neked embereket szerezni - csusszant fel bal keze mellkasomon - Jobbakat, gonoszabbakat. - kacsintott édesen mosolyogva.
- Jiminie, mondj egy embert, aki itt normális. - felnevettem szabad kezem ujjaival cirógatva vastag, izmos combját - Egy cirkuszba a legkülönlegesebb figurák kellenek. Nekem, a porondmesternek pedig jó érzékem van ehhez, látok benne fantáziát. Benned is láttam, és tévedtem? Ugye. Most sem fogok.
- Efelől kétségeim sincsenek. De úgy gondolom, túl jelentéktelen az a kis mitugrász hozzád. Rám is rám bízhatod, én kiképezném. Megtanítanám az aljasság minden fortélyára és máris lenne még egy hű lábtörlőnk. - ráncolta homlokát. Arcát szugerálva mélyesztettem rövid körmeimet enyhén combjába, nem tetszett a stílusa, nem volt ínyemre, hogy nem zártuk le ezt a témát rögtön azután, hogy felvázoltam a helyzetet. Minek próbál meggyőzni?! Nem érdekel más véleménye, ha már döntöttem. És már döntöttem, a kölyök az enyém és én fogok azt csinálni vele, amit akarok. Ha Jimin nem képes megfogni elsőre, megértetem vele huszadszorra.
- Egészen biztos, hogy jó munkát végeznél, de őt magamnak akarom, én akarom olyanná formálni, amilyennek elképzelem. Viszont, a te feladatod lesz felügyelni. Figyeled minden mozdulatát, és jelentesz nekem.
Jin pov.
-Na és mondd csak, Jinnie. Mi volt Kyunggal? - már megint ez. Akárhányszor visszajövünk, Jimin elmegy megbaszatni magát, én pedig kénytelen vagyok eltűrni ezt a sok idiótát magam mellett. Minek néznek? Kontyosrádiónak? Tán hangoskönyvnek?
-Ha tudni akarjátok, kérdezzétek Jimint. Vagy legközelebb a faszotok a helyén lesz és jöttök velünk. Nem tartok mesedélutánt. - nem törődve a negatív kommentárokkal, felálltam, hogy egy új, nyugodt helyet keressek, ahol összeszedhetem gondolataimat. Hallottam arról a fiúról, akinek sikerült bejutnia mindenféle figyelemfelkeltés nélkül. Ha nem lenne ilyen féleszű, talán még fel is fogná, mekkora kupac szarba süllyedt. Viszont rohadt nagy mákja van, hogy még mindig él. Az eddigi rekord fél óra volt, ő pedig már órák óta itt van. Őszintén sajnálom, hisz innen már nincs kiút. Nem menekülhet Suga elől, megfertőződik, majd rothadásnak indul belülről míg csak a gyűlölet, a kegyetlenség marad. Így szokott ez menni.
Ahogy elhaladtam az egyik szoba előtt, benntről tisztán kihallatszódott Jimin ordibálása. Több, mint valószínű, az új fiút akarja rémisztgetni. Annak idején, velem is így kezdődött a "munkakapcsolata". Remélem ennek a srácnak azért több esze lesz, és nem hagyja, hogy ez a rohadék mondja meg, mit csináljon. Ugyanis én pontosan ezt tettem...
Mikor idekerültem, tisztában voltam vele, a baj már megtörtént, a Pokolban fogok elrohadni. Szégyellem, de féltem, össze voltam zavarodva, így azt tettem, amit parancsoltak. Szinte semmi sem változott azóta. Engedelmeskedek, mert élni akarok, Jimin már akkor is játszotta a nagyfiút. Kétszínű, parancsolgatóbb és beképzeltebb lett, amiért Yoongi kinevezte ágyasának. Ez amolyan nyílt titok volt a bandán belül. Hiába hiszi, hogy Yoongi emberei az övé is, a háta mögött örökösen kiröhögik. Bezzeg ha szembe kerülnek vele, játszák a hű blökiket. Sosem értettem ezeket a férgeket, de nem is akarom. Semmirekellő az összes, akik csak ölni, lopni tudnak. Nagy a szájuk, ám nem tudják, néha a falnak is füle van. Itt a legjobb taktika, ha csendben figyelsz, s az engedelmesség látszatát kelted. Ennek köszönhetően többet tudok, több információt kapok, mint bárki más. Jobbak a lehetőségeim, mint bárki másnak. A főnök az idő múlásával őrültebb, kapzsibb lett. Agyára ment a hatalomvágy.
Még mindig tisztán emlékszem arra az omminózus napra. Mikor hideg, élettelen, sötét szemeivel végigmért, mikor tulajdonává nyilvánított, s mikor önkényesen megpecsételte a jövőm.
Gyűlölöm ezt az egész bagázst, gyűlölöm, hogy így kell élnem. Ez a fiú... furcsa, egyben érdekes. Yoonginak tökéletes új játék jelölt és Jiminnek pedig új, halálos ellenség. Hát persze! Ellenség, mert ha Yoongit leköti valami új, Jimin elfelejtődik, nem fog különleges bánásmódot, figyelmet kapni. Ezért is akarja minden áron minél hamarabb elintézni a szemében lévő szálkát.
-Erre eddig miért is nem gondoltam.- súgtam magam elé, féloldalas mosollyal. Talán ezzel a szerencsétlennel meg tudnám fogni Jimint. Talán vissza adhatnám neki mindazt, mit ő adott nekem.
Bosszúvágy cikázott egész testemben. Végre visszafizethetnék mindent. Végre kiszakadhatnék innen, elmenekülhetnék. Csupán annyi a dolgom, hogy kialakítsak egy háromszöget, és mozgassam a friss húst.
Ekkor döntöttem el; segíteni fogok az új fiúnak. Mindent meg fogok tenni a szabadságomért.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése