Elérkezik végre a nap, amit tulajdonképpen senki nem várt: Yoongi elhagyhatja a kórházat, innentől ismét szabad és azt csinál amit akar. Ám a férfinak semmi teendője, most se, mint soha máskor, így már azon gondolkodik, mikor kerül vissza, ahelyett, hogy azon agyalna, hogyan is élhetne normális életet - ismét minden a káros szenvedélyei körül fognak forogni. Így hát hazaindul, oda, amiről nem is tudja, hamu már az egész, tulajdonképpen nincs is hova hazamennie és ennek a súlyát tartja vállán az orvos, az a bolond, aki ott áll a parkolóban, ott ül kocsijában és nézi, hogy eddig betege, most már csak ismert személy mikor lép ki.
Mégis melyik épeszű ember játszik taxist és furikázza azt, aki melegebb éghajlatra kívánja és ezt nem is titkolja? Ráadásul miért viszi oda, ami nincs is? Hiszen csak Jimin tudja kettejük közül, hogy a tűz csak a lángok martalékát hagyta maga után. Mégis arra fele haladnak.
Nappeun negyed. Nem véletlenül hívják így, elég pár percet ott tölteni, kis idő múltán az orvos kevesebb lesz egy drága autóval, több néhány horzsolással, és csak onnan tudja, még él, hogy a szíve olyan őrült módon dobog, hogy tán ki is ugrik mellkasából. Gyorsan történik minden, majdnem olyan gyorsan, mint mindkettejük ereiben a buzgón futó vér, ami csak idő kérdése, mikor fogja a földet vörösre festeni.
Erről Yoongi régi, ellenséggé vált barátai fognak gondoskodni, és Kim Namjoon egy pillanatig nem fogja tagadni.
Jimin csak ült ott és nézett. Előre, semerre, csak előre. Üresnek érezte magát, tehetetlennek, tanácstalannak, olyasvalakinek, aki nem ura a helyzetnek, amit magának köszönhet. Ő csinálta, ő a felelős mindenért, kapaszkodott a forró vasba, melynek nyomai egészen szívéig, lelkéig hatoltak, nem kezén hagytak izzó, fájdalmas nyomot, egész lényét porig égette a hő, a hév, az esztelen döntések magas lángjai. Minden gondolat, minden érzés visszatért megint, mintha megint csak a társasjáték startján állna, annak ellenére, hogy lassacskán haladt az első szerencsekerék táblácskához, most megint ott áll a kezdetnek pontján, a súlyos dobókocka meg nem fordul semerre, egyet mutat, a mező pedig megköveteli, hogy álljon vissza a legelsőre. Nem volt új számára ez az egész, de mégis, mintha most lenne ebben a helyzetben először. Csak annyi más, hogy már vissza tud emlékezni közös élményekre. Élményekre? Nem volt sok és nem is élmény. Inkább csak esemény, rossz, és meghatározó esemény, amiről nem is tudja, tán elfelejteni akarja vagy pontosan emlékezni rá, hogy ne kövessen el semmit még egyszer, hogy ne essen megint seggre a sötét kút végén, amiben lassan haladt felfele ülve a kicsiny vödörben.
Nem vett nagy levegőt, mégis tüdeje mintha vasláncokkal lenne körülölelve, úgy érezte, tele van levegővel, vagy épp, hogy egy szemernyi oxigén nem jut szervébe, mindenesetre kezét mellkasára vezetve simított végig puha, selymes bőrén, mely kilátszott tiszta, hófehér pólójából. Ám még mindig nem nézett semerre, csakis előre. A fekete ajtót bámulta, olyan volt, mintha azon bármi is futna, szöveg, vagy képsorok, de nem, a valóságban sötét volt - pont, mint maga a valóság. Jimin látta benne a világát, látta, hogy nem lát benne semmit, csak folytonos ürességet, feketeséget. Az ajtó kerete, mi körbevette azt, fehér volt, de nem volt elég ahhoz, hogy ne olyan zord, ne olyan pokoli legyen - le kell festetnie, határozta el az orvos. Hirtelenjében meg akart szabadulni minden sötéttől, elég van az életében így is, nem kell, hogy az ajtaja, az irodai széke, a kanapéja az legyen. Ha ő nem, legalább környezete legyen színben úszó, ízléses, szép színekbe burkolózottak.
Egy ismerős hang rántotta őt vissza a semmiből, ez az ismerős hang pedig telefonja volt, minek képernyőjén ott díszelgett az üzenet feladója; Hobi hyungja, kinek neve láttán egy apró, egy halvány, egy szinte láthatatlan mosoly futott végig a rezes hajú telt ajkain. Nem őszinte mosoly volt ez, csak a másik iránt érzett szeretete váltotta ki belőle ezt a szinte már megszokássá vált mimikát.
"merre vagy agyturkász?" - olvasta el az üzenetet.
"Kettő perc és a büfénél, várlak"
"És mit veszel nekem?" - érkezett alig pár másodperc múlva a következő üzenet.
"Levegőt, Hobari"
Megrázva fejét tette azt, amit a másiknak írt, felállva helyéről, melyről nem is tudja, mióta volt ott, indult meg a kitűzött célja felé.
Újabb unalmas hétvégi nap volt a mai, nem voltak sokan látogatók az osztályon, a nővérbrigád fele sem volt jelen, orvos meg pláne nem Jiminen kívül, így lassabban haladt a büfé fele, hiszen szinte 10 méterenként állította meg hol beteg, hol dolgozó, hirtelenjében mindenkinek akadt valami, amit sürgősen meg kellett osztania az orvossal. Aki, annak ellenére, hogy bár szerette munkáját, most a legkevesebb örömmel volt jelen, mindenkit végighallgatott és ha tudott, segített.
- Jó hír, Dr. Park - hallott egy számára édes, szívét igazán megdobogtató hangot háta mögül, mire rögtön hátra is fordult, hogy annak tulajdonosát meleg mosollyal üdvözölje.
- Kíváncsivá tett, Ms. Lee - állt meg, hogy a nővér beérje gyors lépteit.
- Újabb beteg érkezett, hát nem csodálatos? - kuncogott Sungjin szarkazmussal erősen meghintett kijelentésén. Volt valami a hétvégén érkező páciensekkel, ami különösen bonyolulttá és nehézzé tette a velük való bírást. Ezt tetőzte az is, hogy a munkanapokkal ellentétben ilyenkor nem esnek át semmilyen előzetes vizsgálaton, tehát nem is tudni róluk sokat, így az éppen ügyeletes orvos feladata ennek kiderítése. Nem úgy, mint a hétköznapokon, mikor a földszinten dolgozó orvosok először felveszik a beteget és utána továbbítják az illetékes emeletre.
- Ez tényleg nagyszerű hír! - tapsikolt Jimin, mire mindketten nevetgélni kezdtek. - Mit kell tudni róla? - hajolt közelebb a nőhöz, ki gyorsan olvasni kezdte az említett páciens mentősök által összeírt adatait.
- Mint az esetek nagy többségében, nem sokat. Az út szélén találták, közel önkívületi állapotban, agresszív, elutasító magatartást mutató húszas évei végén álló férfi. A szokásos - mosolygott már sokadszor Sungjin Jiminre, ekkor már annak szemébe nézve. Azokba a szemekbe, amik olyan gyönyörűen csillogtak, hogy az éjszaka csillagjai riválisként is tekinthetnének a barna íriszekre, azokra az íriszekre, amik kristálytiszta tükrök voltak a férfi lelkébe, mely most szerelemmel volt tele, édes érzésekkel, szenvedéllyel tarkítva, csak úgy, mint minden alkalommal, mikor a nő jelen van, és ő ezt észre is vette már. Sungjin szépen ívelt szemei ugyanolyan érzelmekről tettek tanúbizonyságot, Jimin mint egy makulátlanul tiszta tengerben, úgy úszott a nő szemeiben, azokban, melyek annyira csodálatos gyémántok, amik Jiminnek felérnek egy ritka kinccsel. Annak is tekintette Sungjin egész lényét. Egy kincsnek, amire annyira szeretne vigyázni, magának tudni, de engedni, hogy ragyogjon.
Lelassultnak tűntek a pillanatok, míg a két ki nem mondott szerelmes egymás szemeiben elveszve álltak mozdulatlanul, mintha az idő is megállt volna, hogy ebben a rohanó világban legyen idejük egymásra, egy kicsi, rövidke idő, hogy szavak nélkül is megértsék a másikat, hogy lényük tekinteteiken keresztül ragadja meg a másikat, hogy egymásba fonódjanak.
Jimin elmosolyodott, amiért Sungjin lélegzetét érezte ajkán, hiszen a nő egyre gyorsabban vette a levegőt, mint aki izgult, mint aki várt egy ajándékra, amit oly' régóta szeretne, és Park tudta is, mi az az ajándék, tudta, csak ő tudja megadni neki, és mi gátolta meg benne? A hely, a helyzet, az idő - jelenleg minden. Annyira szerették volna mindketten, hogy az idő valóban megálljon, hogy csak ketten létezzenek a Földön, de szerelmük nem volt elég erős ahhoz, hogy mindezt felülírja, és lehetnek egymás bolondjai, ez akkor sem fog változni.
- Nincs miért izgulnod - suttogta az orvos meg nem szakítva egy pillanatra sem a szemkontaktust - Mindennek eljön az ideje - és megint, századszor, ezredszer mosolyodott el szerelme reakcióján. Édesnek tartotta, hihetetlenül édesnek minden ártatlan reakcióját és cselekedetét, ez a tisztaság, és angyaliság az, ami annyira elcsavarta Jimin fejét.
Park, ha belegondol, boldogabb, mint eddig bármikor. Boldogabb lénye egy része, mint valaha, hiszen úgy tűnik, legalább ebben halad előre. Teltek a napok, a távolról csodált kincs egyre közelebb került, a megválaszolatlan kérdések sorra kapnak pozitív választ, Jimin pedig úgy érzi, egyre szerelmesebb, pedig ha visszagondol, azt gondolta, ez lehetetlen, de mégis, úgy látszik, van még tűz, ami fellobbanhat, még nagyobb magaslatokba csaphatnak a lángok. Ezek a másfajta, örömteli lángok, amik melengetik belsejét, nem pedig hamuvá porlasztja egész lényét.
Sungjin elpirulva hunyta le fekete pilláit, ezzel megszakítva a hosszú ideje tartó szemkontaktusukat. És Jimin megintcsak kuncogott.
- Tehát, az új beteg, Ms. Lee.
- Ja, igen, öm... Szóval alig fél órája hozták be, a hatos szobában kapott helyet - Park szíve a szoba számát hallva fájdalmasan nagyot dobbant.
- Hm.
- A nővérek valószínűleg már elvégezték a szükséges teendőket, vetne rá egy pillantást, Dr. Park?
- Természetesen. - válaszolt Jimin diplomatikusan, mely teljesen ellentéte volt az elmúlt pillanatokkal ezelőtti fülig szerelmes férfinak. Mintha kicserélték volna, pedig egyáltalán nem így volt, csak az a démon megint nyakára kapott és szorítja erősen, az az átkozott alak, aki mindig ezt váltja ki belőle a puszta gondolatával is, a puszta létezésével. De létezik-e még egyáltalán?
13 napja annak, hogy Jimin utoljára látta Yoongit. 13 nap, az emlékek mégis még mindig élénken élnek elméjében, emlékszik minden egyes minutumra, le sem kell hunynia szemeit, hogy a képek legördüljenek előtte, mintha megint ott lett volna, mintha megint átélné - csak úgy, mint minden egyes alkalommal, mikor eszébe jut. Ezekről az emlékekről nem tudja, felejtse el örökre, vagy emlékezzen rá az idők végezetéig.
Yoongi arca, káromló szavai, melyek az eget is megrengették, súlyos léptei, mik szinte egy mozdulattal vitték le a lépcsőről, azok a vékony de bivaly erős ujjak, melyek Park nyakára fonódtak, a sötét pacák, az elmosódott hangok, miket akkor érzett, mikor torkán már annyira szorultak az ujjak, hogy a levegő is nehezen jutott tüdejébe, és az a kétségbeesett szempár, amit akkor látott utoljára és gazdáját azóta soha. Jimin nem tett akkor sem semmi rosszat, mégis, akkor is ő volt az áldozat, a céltábla, amit bepiszkítottak a keresetlen szavak, a tettek. Ehhez sosem tud hozzászokni a férfi, hiszen minden rossz mindig egyre rosszabb. És talán most volt a legeslegrosszabb. Van-e ennél lejjebb?
Min akkor azzal a kétségbeesett, mégis üveges tekintettel hagyta ott az orvost, az orvost, aki próbált ismét levegőt jutattni tüdejébe, aki koszos ruháiban kuporodott a lepukkant lépcsőház sarkába, mégis látta azt a szempárt, amiben annyi minden tükröződött, hogy pont ezért volt lehetetlen bármit is kiolvasni belőle.
Akkor szerencsére nem Jimin nyaka, de valami benne eltört, valami végleg, valami visszafordíthatatlanul. Mintha a szárnyai, azok a csodálatos fehér angyalszárnyak roppantak volna össze és hullottak a mocskos járólapra, mintha fejét ékesítő glóriája fojtotta volna, mintha hatalmasat zuhant volna a Mennyből a Földre. Yoongi megölt egy angyalt, csak egy embert, egy egyszerű embert hagyott maga után, és tudta ezt, ó, hogy mennyire tisztában volt ezzel! Ez üldözte és üldözi még mindig a pokolban, annak legmélyebb, legsötétebb bugyrában. A tudat kínozza, a tudat, hogy egy gyilkos ő, hogy miatta van egyel kevesebb angyal. Elvesztette az őrangyalát, azt, akinek köszönhetően éli még mindig szánalmas, semmit érő, ócska életét. Legalábbis remélte Jimin, hogy romlott, üres, kővé vált szíve még mindig dobog, élteti valahol.
- Dr. Park? - ütötte meg fülét a kedves, de most inkább kíváncsiskodó hang, mire fejét rázva pillantott annak gazdájára. - Minden rendben?
- A legnagyobb rendben, Ms. Lee, hol is tartottunk?
- A beteg a hat-
- Oh igen, majd megnézem, ha lesz időm, hogyne - dörzsölte homlokát - Most viszont dolgom van, szép napot.
A nő csak furcsállva az orvos hirtelen megváltozott viselkedését nézte őt eltűnni a folyosón. Ha Jimin őszinte akar lenni, nem is tudta, mi ütött belé, de úgy érezte, ha egy másodpercet is Sungjin társaságában marad, felrobban, megsemmisül. Nem a nő lénye zavarta, Park nem tudta, mi zavarta.
Lassacskán kezd begolyózni, ezt hihetetlen könnyű volt megállapítani saját magáról.
Sietős léptekkel közelítette meg a büfét, amiről azt hitte, végre el is éri, ám ekkor hogy-hogy nem, újabb ember állította meg.
- Elnézést, egy orvost keresek - szólalt meg a magas férfi, kinek arcát baseball sapkája takarta.
Jimin végignézve saját magán, ezzel bebizonyítva magának, hogy néz úgy ki, mint egy orvos, és válaszolt - Én az vagyok, miben segíthetek?
- Ha jól tudom, behoztak ide egy beteget nem olyan régen.
- Oh, valóban, hamarosan megvizsg-
- Hol van? - vágott közbe a férfi meg sem várva, hogy Jimin befejezze mondandóját, ami igen meglepte. Nincs hozzászokva, hogy így viselkedjenek vele, még így sem. Nem volt ő szent, sem valami nagyúr, de az orvosoknak volt tekintélyük, amit az egyszerű emberek megadtak, így szinte teljesen új volt neki ez, hogy ennyire közömbösen, ennyire ridegen viszonyulnak hozzá. Természetesen ez alól kivételt képeznek az ide bekerülők, ők nem csak nem tisztelik az orvosokat, de egy utolsó kutyát többe néznek, mindegyik magából kifordulva, határokat nem ismerve szidják mindenki édesanyját, lekáromkodják még az Istent is az égből. Nem mentség, csak ok az állapotuk erre.
Ám ez a férfi nem tűnt olyannak, aki orvosi segítségre szorul, csak egy illemtanárra.
- Hozzátartozója?
- Mondjuk így. - válaszolt titokzatosan, de egyben nem törődően a másik.
- Míg nem esik át az orvosi vizsgálaton, addig nem fogadhat látogatókat sem. - jelentette ki Jimin zsebébe rejtve kezeit és kihúzva magát, ezzel rangját kiemelve.
- Akkor nézze meg egy kibaszott orvos!
- Sajnálom, uram, hétvége révén nincsenek bent orvosok.
- Azt mondta az előbb, hogy orvos. Itt mindenki hülye vagy csak engem néz hülyének? Kedves... - elolvasta a köpenyen szereplő nevet és féloldalas, sötét vigyorra húzta ajkait - Dr. Park Jimin.
- Orvos vagyok, és az egyetlen ezen az osztályon jelenleg, éppen ezért nem tudok ide-oda pattanni egyből. - nézett a férfira szilárdan. A férfira, akinek arcvonásai, melyeket a sapka épp nem takart, egy ismeretlen, mégis ismerős személy alakját rajzolta meg agya Jiminnek, olyan érzése volt, mintha már látta volna ezt az embert. Rövid, de meghatározó pillanatig, mégsem tudja hova tenni. Talán már volt itt, és mivel nem tudja még, kit hoztak be nem rég, lehet visszajáró "vendég", és ezért volt már szerencséje máskor is látni itt valóban egy hozzátartozóként. Elvégre nem jegyezhet meg minden áldott lelket, aki idekerül, legyen az beteg, vagy pláne látogató. Így hát nem is foglalkoztatta annyira, hogy megtudja, még csak a lelkét sem piszkálta meg, hogy azt furdalja a tudat, hogy valami meghatározó személyt nem képes betájolni.
- Elég baj.
- Ha teheti, azt javaslom, jöjjön vissza később, a délután folyamán már én is több mindent tudok mondani, ha érdekli, és ha a beteg állapota is megengedi, bemehet hozzá.
- Úgy nézek ki, mint akinek van ideje?
- Pszichiáter vagyok, nem pedig jós, uram - mosolyodott el Jimin, ami a legkevésbé sem hatotta meg a másikat, csak száját húzta el látványosan. - Esetleg ha elárulja a nevét, át tudom adni a páciensnek, hogy keresték.
A férfi ekkor nézett a leghosszabb ideig Jimin szemébe, úgy emelte a fejét, hogy arcának egyetlen különleges, egyedi vonását sem takarja a baseball sapka, különösen nyomasztó aurája pókhálóként vetült a tudatlan orvosra, aki legmerészebb álmában sem gondolta, bizony ismerős idegennel találkozott, egy keresztespókkal, egy csótánnyal, olyan méreggel, ami már csordogál is ereiben. A magas, ezüst hajú, gyönyörű férfi fenséges, ugyanakkor súlyos tekintetével ragadta meg Park figyelmét és ejtette ki nevét úgy, hogy az orvos jól az emlékezetébe vésse:
- Kim Taehyung.
Mégis melyik épeszű ember játszik taxist és furikázza azt, aki melegebb éghajlatra kívánja és ezt nem is titkolja? Ráadásul miért viszi oda, ami nincs is? Hiszen csak Jimin tudja kettejük közül, hogy a tűz csak a lángok martalékát hagyta maga után. Mégis arra fele haladnak.
Nappeun negyed. Nem véletlenül hívják így, elég pár percet ott tölteni, kis idő múltán az orvos kevesebb lesz egy drága autóval, több néhány horzsolással, és csak onnan tudja, még él, hogy a szíve olyan őrült módon dobog, hogy tán ki is ugrik mellkasából. Gyorsan történik minden, majdnem olyan gyorsan, mint mindkettejük ereiben a buzgón futó vér, ami csak idő kérdése, mikor fogja a földet vörösre festeni.
Erről Yoongi régi, ellenséggé vált barátai fognak gondoskodni, és Kim Namjoon egy pillanatig nem fogja tagadni.
Jimin csak ült ott és nézett. Előre, semerre, csak előre. Üresnek érezte magát, tehetetlennek, tanácstalannak, olyasvalakinek, aki nem ura a helyzetnek, amit magának köszönhet. Ő csinálta, ő a felelős mindenért, kapaszkodott a forró vasba, melynek nyomai egészen szívéig, lelkéig hatoltak, nem kezén hagytak izzó, fájdalmas nyomot, egész lényét porig égette a hő, a hév, az esztelen döntések magas lángjai. Minden gondolat, minden érzés visszatért megint, mintha megint csak a társasjáték startján állna, annak ellenére, hogy lassacskán haladt az első szerencsekerék táblácskához, most megint ott áll a kezdetnek pontján, a súlyos dobókocka meg nem fordul semerre, egyet mutat, a mező pedig megköveteli, hogy álljon vissza a legelsőre. Nem volt új számára ez az egész, de mégis, mintha most lenne ebben a helyzetben először. Csak annyi más, hogy már vissza tud emlékezni közös élményekre. Élményekre? Nem volt sok és nem is élmény. Inkább csak esemény, rossz, és meghatározó esemény, amiről nem is tudja, tán elfelejteni akarja vagy pontosan emlékezni rá, hogy ne kövessen el semmit még egyszer, hogy ne essen megint seggre a sötét kút végén, amiben lassan haladt felfele ülve a kicsiny vödörben.
Nem vett nagy levegőt, mégis tüdeje mintha vasláncokkal lenne körülölelve, úgy érezte, tele van levegővel, vagy épp, hogy egy szemernyi oxigén nem jut szervébe, mindenesetre kezét mellkasára vezetve simított végig puha, selymes bőrén, mely kilátszott tiszta, hófehér pólójából. Ám még mindig nem nézett semerre, csakis előre. A fekete ajtót bámulta, olyan volt, mintha azon bármi is futna, szöveg, vagy képsorok, de nem, a valóságban sötét volt - pont, mint maga a valóság. Jimin látta benne a világát, látta, hogy nem lát benne semmit, csak folytonos ürességet, feketeséget. Az ajtó kerete, mi körbevette azt, fehér volt, de nem volt elég ahhoz, hogy ne olyan zord, ne olyan pokoli legyen - le kell festetnie, határozta el az orvos. Hirtelenjében meg akart szabadulni minden sötéttől, elég van az életében így is, nem kell, hogy az ajtaja, az irodai széke, a kanapéja az legyen. Ha ő nem, legalább környezete legyen színben úszó, ízléses, szép színekbe burkolózottak.
Egy ismerős hang rántotta őt vissza a semmiből, ez az ismerős hang pedig telefonja volt, minek képernyőjén ott díszelgett az üzenet feladója; Hobi hyungja, kinek neve láttán egy apró, egy halvány, egy szinte láthatatlan mosoly futott végig a rezes hajú telt ajkain. Nem őszinte mosoly volt ez, csak a másik iránt érzett szeretete váltotta ki belőle ezt a szinte már megszokássá vált mimikát.
"merre vagy agyturkász?" - olvasta el az üzenetet.
"Kettő perc és a büfénél, várlak"
"És mit veszel nekem?" - érkezett alig pár másodperc múlva a következő üzenet.
"Levegőt, Hobari"
Megrázva fejét tette azt, amit a másiknak írt, felállva helyéről, melyről nem is tudja, mióta volt ott, indult meg a kitűzött célja felé.
Újabb unalmas hétvégi nap volt a mai, nem voltak sokan látogatók az osztályon, a nővérbrigád fele sem volt jelen, orvos meg pláne nem Jiminen kívül, így lassabban haladt a büfé fele, hiszen szinte 10 méterenként állította meg hol beteg, hol dolgozó, hirtelenjében mindenkinek akadt valami, amit sürgősen meg kellett osztania az orvossal. Aki, annak ellenére, hogy bár szerette munkáját, most a legkevesebb örömmel volt jelen, mindenkit végighallgatott és ha tudott, segített.
- Jó hír, Dr. Park - hallott egy számára édes, szívét igazán megdobogtató hangot háta mögül, mire rögtön hátra is fordult, hogy annak tulajdonosát meleg mosollyal üdvözölje.
- Kíváncsivá tett, Ms. Lee - állt meg, hogy a nővér beérje gyors lépteit.
- Újabb beteg érkezett, hát nem csodálatos? - kuncogott Sungjin szarkazmussal erősen meghintett kijelentésén. Volt valami a hétvégén érkező páciensekkel, ami különösen bonyolulttá és nehézzé tette a velük való bírást. Ezt tetőzte az is, hogy a munkanapokkal ellentétben ilyenkor nem esnek át semmilyen előzetes vizsgálaton, tehát nem is tudni róluk sokat, így az éppen ügyeletes orvos feladata ennek kiderítése. Nem úgy, mint a hétköznapokon, mikor a földszinten dolgozó orvosok először felveszik a beteget és utána továbbítják az illetékes emeletre.
- Ez tényleg nagyszerű hír! - tapsikolt Jimin, mire mindketten nevetgélni kezdtek. - Mit kell tudni róla? - hajolt közelebb a nőhöz, ki gyorsan olvasni kezdte az említett páciens mentősök által összeírt adatait.
- Mint az esetek nagy többségében, nem sokat. Az út szélén találták, közel önkívületi állapotban, agresszív, elutasító magatartást mutató húszas évei végén álló férfi. A szokásos - mosolygott már sokadszor Sungjin Jiminre, ekkor már annak szemébe nézve. Azokba a szemekbe, amik olyan gyönyörűen csillogtak, hogy az éjszaka csillagjai riválisként is tekinthetnének a barna íriszekre, azokra az íriszekre, amik kristálytiszta tükrök voltak a férfi lelkébe, mely most szerelemmel volt tele, édes érzésekkel, szenvedéllyel tarkítva, csak úgy, mint minden alkalommal, mikor a nő jelen van, és ő ezt észre is vette már. Sungjin szépen ívelt szemei ugyanolyan érzelmekről tettek tanúbizonyságot, Jimin mint egy makulátlanul tiszta tengerben, úgy úszott a nő szemeiben, azokban, melyek annyira csodálatos gyémántok, amik Jiminnek felérnek egy ritka kinccsel. Annak is tekintette Sungjin egész lényét. Egy kincsnek, amire annyira szeretne vigyázni, magának tudni, de engedni, hogy ragyogjon.
Lelassultnak tűntek a pillanatok, míg a két ki nem mondott szerelmes egymás szemeiben elveszve álltak mozdulatlanul, mintha az idő is megállt volna, hogy ebben a rohanó világban legyen idejük egymásra, egy kicsi, rövidke idő, hogy szavak nélkül is megértsék a másikat, hogy lényük tekinteteiken keresztül ragadja meg a másikat, hogy egymásba fonódjanak.
Jimin elmosolyodott, amiért Sungjin lélegzetét érezte ajkán, hiszen a nő egyre gyorsabban vette a levegőt, mint aki izgult, mint aki várt egy ajándékra, amit oly' régóta szeretne, és Park tudta is, mi az az ajándék, tudta, csak ő tudja megadni neki, és mi gátolta meg benne? A hely, a helyzet, az idő - jelenleg minden. Annyira szerették volna mindketten, hogy az idő valóban megálljon, hogy csak ketten létezzenek a Földön, de szerelmük nem volt elég erős ahhoz, hogy mindezt felülírja, és lehetnek egymás bolondjai, ez akkor sem fog változni.
- Nincs miért izgulnod - suttogta az orvos meg nem szakítva egy pillanatra sem a szemkontaktust - Mindennek eljön az ideje - és megint, századszor, ezredszer mosolyodott el szerelme reakcióján. Édesnek tartotta, hihetetlenül édesnek minden ártatlan reakcióját és cselekedetét, ez a tisztaság, és angyaliság az, ami annyira elcsavarta Jimin fejét.
Park, ha belegondol, boldogabb, mint eddig bármikor. Boldogabb lénye egy része, mint valaha, hiszen úgy tűnik, legalább ebben halad előre. Teltek a napok, a távolról csodált kincs egyre közelebb került, a megválaszolatlan kérdések sorra kapnak pozitív választ, Jimin pedig úgy érzi, egyre szerelmesebb, pedig ha visszagondol, azt gondolta, ez lehetetlen, de mégis, úgy látszik, van még tűz, ami fellobbanhat, még nagyobb magaslatokba csaphatnak a lángok. Ezek a másfajta, örömteli lángok, amik melengetik belsejét, nem pedig hamuvá porlasztja egész lényét.
Sungjin elpirulva hunyta le fekete pilláit, ezzel megszakítva a hosszú ideje tartó szemkontaktusukat. És Jimin megintcsak kuncogott.
- Tehát, az új beteg, Ms. Lee.
- Ja, igen, öm... Szóval alig fél órája hozták be, a hatos szobában kapott helyet - Park szíve a szoba számát hallva fájdalmasan nagyot dobbant.
- Hm.
- A nővérek valószínűleg már elvégezték a szükséges teendőket, vetne rá egy pillantást, Dr. Park?
- Természetesen. - válaszolt Jimin diplomatikusan, mely teljesen ellentéte volt az elmúlt pillanatokkal ezelőtti fülig szerelmes férfinak. Mintha kicserélték volna, pedig egyáltalán nem így volt, csak az a démon megint nyakára kapott és szorítja erősen, az az átkozott alak, aki mindig ezt váltja ki belőle a puszta gondolatával is, a puszta létezésével. De létezik-e még egyáltalán?
13 napja annak, hogy Jimin utoljára látta Yoongit. 13 nap, az emlékek mégis még mindig élénken élnek elméjében, emlékszik minden egyes minutumra, le sem kell hunynia szemeit, hogy a képek legördüljenek előtte, mintha megint ott lett volna, mintha megint átélné - csak úgy, mint minden egyes alkalommal, mikor eszébe jut. Ezekről az emlékekről nem tudja, felejtse el örökre, vagy emlékezzen rá az idők végezetéig.
Yoongi arca, káromló szavai, melyek az eget is megrengették, súlyos léptei, mik szinte egy mozdulattal vitték le a lépcsőről, azok a vékony de bivaly erős ujjak, melyek Park nyakára fonódtak, a sötét pacák, az elmosódott hangok, miket akkor érzett, mikor torkán már annyira szorultak az ujjak, hogy a levegő is nehezen jutott tüdejébe, és az a kétségbeesett szempár, amit akkor látott utoljára és gazdáját azóta soha. Jimin nem tett akkor sem semmi rosszat, mégis, akkor is ő volt az áldozat, a céltábla, amit bepiszkítottak a keresetlen szavak, a tettek. Ehhez sosem tud hozzászokni a férfi, hiszen minden rossz mindig egyre rosszabb. És talán most volt a legeslegrosszabb. Van-e ennél lejjebb?
Min akkor azzal a kétségbeesett, mégis üveges tekintettel hagyta ott az orvost, az orvost, aki próbált ismét levegőt jutattni tüdejébe, aki koszos ruháiban kuporodott a lepukkant lépcsőház sarkába, mégis látta azt a szempárt, amiben annyi minden tükröződött, hogy pont ezért volt lehetetlen bármit is kiolvasni belőle.
Akkor szerencsére nem Jimin nyaka, de valami benne eltört, valami végleg, valami visszafordíthatatlanul. Mintha a szárnyai, azok a csodálatos fehér angyalszárnyak roppantak volna össze és hullottak a mocskos járólapra, mintha fejét ékesítő glóriája fojtotta volna, mintha hatalmasat zuhant volna a Mennyből a Földre. Yoongi megölt egy angyalt, csak egy embert, egy egyszerű embert hagyott maga után, és tudta ezt, ó, hogy mennyire tisztában volt ezzel! Ez üldözte és üldözi még mindig a pokolban, annak legmélyebb, legsötétebb bugyrában. A tudat kínozza, a tudat, hogy egy gyilkos ő, hogy miatta van egyel kevesebb angyal. Elvesztette az őrangyalát, azt, akinek köszönhetően éli még mindig szánalmas, semmit érő, ócska életét. Legalábbis remélte Jimin, hogy romlott, üres, kővé vált szíve még mindig dobog, élteti valahol.
- Dr. Park? - ütötte meg fülét a kedves, de most inkább kíváncsiskodó hang, mire fejét rázva pillantott annak gazdájára. - Minden rendben?
- A legnagyobb rendben, Ms. Lee, hol is tartottunk?
- A beteg a hat-
- Oh igen, majd megnézem, ha lesz időm, hogyne - dörzsölte homlokát - Most viszont dolgom van, szép napot.
A nő csak furcsállva az orvos hirtelen megváltozott viselkedését nézte őt eltűnni a folyosón. Ha Jimin őszinte akar lenni, nem is tudta, mi ütött belé, de úgy érezte, ha egy másodpercet is Sungjin társaságában marad, felrobban, megsemmisül. Nem a nő lénye zavarta, Park nem tudta, mi zavarta.
Lassacskán kezd begolyózni, ezt hihetetlen könnyű volt megállapítani saját magáról.
Sietős léptekkel közelítette meg a büfét, amiről azt hitte, végre el is éri, ám ekkor hogy-hogy nem, újabb ember állította meg.
- Elnézést, egy orvost keresek - szólalt meg a magas férfi, kinek arcát baseball sapkája takarta.
Jimin végignézve saját magán, ezzel bebizonyítva magának, hogy néz úgy ki, mint egy orvos, és válaszolt - Én az vagyok, miben segíthetek?
- Ha jól tudom, behoztak ide egy beteget nem olyan régen.
- Oh, valóban, hamarosan megvizsg-
- Hol van? - vágott közbe a férfi meg sem várva, hogy Jimin befejezze mondandóját, ami igen meglepte. Nincs hozzászokva, hogy így viselkedjenek vele, még így sem. Nem volt ő szent, sem valami nagyúr, de az orvosoknak volt tekintélyük, amit az egyszerű emberek megadtak, így szinte teljesen új volt neki ez, hogy ennyire közömbösen, ennyire ridegen viszonyulnak hozzá. Természetesen ez alól kivételt képeznek az ide bekerülők, ők nem csak nem tisztelik az orvosokat, de egy utolsó kutyát többe néznek, mindegyik magából kifordulva, határokat nem ismerve szidják mindenki édesanyját, lekáromkodják még az Istent is az égből. Nem mentség, csak ok az állapotuk erre.
Ám ez a férfi nem tűnt olyannak, aki orvosi segítségre szorul, csak egy illemtanárra.
- Hozzátartozója?
- Mondjuk így. - válaszolt titokzatosan, de egyben nem törődően a másik.
- Míg nem esik át az orvosi vizsgálaton, addig nem fogadhat látogatókat sem. - jelentette ki Jimin zsebébe rejtve kezeit és kihúzva magát, ezzel rangját kiemelve.
- Akkor nézze meg egy kibaszott orvos!
- Sajnálom, uram, hétvége révén nincsenek bent orvosok.
- Azt mondta az előbb, hogy orvos. Itt mindenki hülye vagy csak engem néz hülyének? Kedves... - elolvasta a köpenyen szereplő nevet és féloldalas, sötét vigyorra húzta ajkait - Dr. Park Jimin.
- Orvos vagyok, és az egyetlen ezen az osztályon jelenleg, éppen ezért nem tudok ide-oda pattanni egyből. - nézett a férfira szilárdan. A férfira, akinek arcvonásai, melyeket a sapka épp nem takart, egy ismeretlen, mégis ismerős személy alakját rajzolta meg agya Jiminnek, olyan érzése volt, mintha már látta volna ezt az embert. Rövid, de meghatározó pillanatig, mégsem tudja hova tenni. Talán már volt itt, és mivel nem tudja még, kit hoztak be nem rég, lehet visszajáró "vendég", és ezért volt már szerencséje máskor is látni itt valóban egy hozzátartozóként. Elvégre nem jegyezhet meg minden áldott lelket, aki idekerül, legyen az beteg, vagy pláne látogató. Így hát nem is foglalkoztatta annyira, hogy megtudja, még csak a lelkét sem piszkálta meg, hogy azt furdalja a tudat, hogy valami meghatározó személyt nem képes betájolni.
- Elég baj.
- Ha teheti, azt javaslom, jöjjön vissza később, a délután folyamán már én is több mindent tudok mondani, ha érdekli, és ha a beteg állapota is megengedi, bemehet hozzá.
- Úgy nézek ki, mint akinek van ideje?
- Pszichiáter vagyok, nem pedig jós, uram - mosolyodott el Jimin, ami a legkevésbé sem hatotta meg a másikat, csak száját húzta el látványosan. - Esetleg ha elárulja a nevét, át tudom adni a páciensnek, hogy keresték.
A férfi ekkor nézett a leghosszabb ideig Jimin szemébe, úgy emelte a fejét, hogy arcának egyetlen különleges, egyedi vonását sem takarja a baseball sapka, különösen nyomasztó aurája pókhálóként vetült a tudatlan orvosra, aki legmerészebb álmában sem gondolta, bizony ismerős idegennel találkozott, egy keresztespókkal, egy csótánnyal, olyan méreggel, ami már csordogál is ereiben. A magas, ezüst hajú, gyönyörű férfi fenséges, ugyanakkor súlyos tekintetével ragadta meg Park figyelmét és ejtette ki nevét úgy, hogy az orvos jól az emlékezetébe vésse:
- Kim Taehyung.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése