Unottan kapcsolgattam a TV-t valami értelmes műsor után kutatva, de mint már olyan sokszor, most sem találtam semmit, ami akár egy hangyányit is lekötne, pedig milyen jó lenne egy kicsit kikapcsolódni, gondolkodás nélkül csak lenni. Ám úgy tűnik, ebben a televízió nem akar segíteni. Felhorkantva kapcsoltam ki azt és ejtettem magam mellé a távirányítót, hogy fejemet hátrahajtva és szemeimet lecsukva folyjak szét a kanapén. Így, hogy már a szutyokdoboz sem megy, csend állt be az egész lakásba, mi jól esett, úgy tűnt ez már partnerem lesz, és segít, hogy ellazuljak, de a kicsi dömper a konyhában ezt megakadályozta.
Hangos csörömpöléssel vágódott be a hűtő ajtaja és Jimin felbőszült bika módjára trappolt ki a helyiségből. Világos szőke hajához dühtől vörös orcája tökéletesen illett, durcás arckifejezése évekkel fiatalította, édes volt, hihetetlenül édes, látványa mosolygásra késztetett. Imádom. Imádom, mikor boldog, imádom, mikor akár csak elbambul, ha éppen durcáskodik, azt is imádom. Édes volt, habár nem szerette, sőt, utálta, ha ezt a jelzőt bárki is ráaggatja, olyankor igazán meg akarta mutatni, milyen kemény csávó is ő valójában, de hiába, Park Jimin egy édes teremtmény. Édes az arca, a hangja, minden, olyan, amivel nem tudok betelni. Egy két lábon járó ajándék nekem.
- Jiminie - szólok utána normális hangnemben, hiszen a lakás nem nagy, nem kell, hogy felemeljem a hangom, a címzett bárhova is ment, hallja, hogy keresem, és bár hiába remélem, megpillantom majd szőke tincseit, nem jön elő. Így hát magam kell megkeresnem.
Ismerem már, jobban, mint saját magam, legkisebb mimikája, mozdulata, mind elárulja gazdáját, érzéseit nem tudja titkolni, olyan könyv, melynek minden sorát már kívülről tudom, mégsem unom meg soha. Éppen ezért tudom jól, most valahol pöffeteg gombát játszva durcázik valahol és várja, szinte már elvárja, hogy keressem meg, öleljem át, vigasztaljam és szeretgessem.
És még hogy ő nem édes.
- Jimin - szólítom újra, amint csoszogva elindultam arra, amerre még láttam elmenni, hátha legalább most előbukkan, de hiába. Csak szétterülve akartam ülni a kanapén, ehelyett most szerelmem után kutakodok. Bár, ha Jiminről van szó, ha ő akar bármit is, bábuvá válok, melynek szálait ő mozgatja, hiszen tudom, ezzel boldoggá teszem. Márpedig Jimin nem lehet más, csak boldog.
Szemöldökömet ráncolom, mikor benyitva a hálószobánkba, hűlt helyét látom, ugyanis azt hittem ott majd megtalálom. Bezárva annak ajtaját megyek tovább, míg végül a fürdőben találom a wc csésze felett. Gyomrom bukfencezik egyet, érzem, az idegeim megfeszülnek, hiszen azt látom, amit nem akartam. A wc ülőkén támaszkodva szipog, és tudom, nem azért sír, mert nem jött a barna maci.
- Angyalom... - ejtem ki becenevét ajkaimon, hangom lágy, szánakozó, ugyanakkor követelőző. Követeli, hogy végre figyeljen rám, nézzem rám, a szemeimbe és azokat látván értse meg, hogy nem normális, amit tesz. Ám tudom, sajnos ez nem ilyen egyszerű.
- Nem vagyok angyal, Yoongi, egy hájas disznó vagyok - kezd nagy sírásba, melybe vékonyka hangja fullad. Szívemet apró darabokra szaggatja mindig, ha sírni látom, hiszen tudom, akkor nem boldog. Nagyon nem fogadja el, sőt, utálja magát, jobban, mint bárki más. Van egyáltalán egyetlen lélek, aki utálja őt? Lehetetlen, Jumin egyetlen utálója saját maga. Saját maga ellen harcol mindig, én pedig mindig azon vagyok, hogy ezt megállítsam, sőt, megváltoztassam.
- Jimin, fejezd be - szólok rá kicsit erényesebben, hiszen az arcomról le tudnám marni a bőrt, mikor így beszél saját magáról.
- De az vagyok, Yoongi, csak nézz rám! Gusztustalan vagyok! - hisztizik, mikor rám néz, a sírása pedig erősödik. Buta, rettenetesen buta, hiszen elhangzó szavaival csak ront az így is rossz helyzeten, ostoba módon ostorozza és ócsárolja magát, habár tudja, ezzel az ég világon semmire sem megy. Az édes kis angyalból egy gondolkozni képtelen teremtmény lesz, aki a legaljára tiporja magát, ahonnan ha én nem emelem ismét a magaslatokba, annak beláthatatlan következményei lesznek.
Szememet forgatva túrtam hajamba, Jimin ezt kihasználva dugta le mutatóujját torkán és gyomra tartalma kis öklendezés után máris a wc kagylójában landolt.
- Jimin! - szóltam rá idegesen és leguggolva vállánál fogva magam felé fordítottam. Először elenyésző majd egyre hevesebb ellenkezésbe kezdve próbálta vállait fogó kezemet lehámozni magáról, arca sírásától volt vörös és könnyeivel áztatott, én mégis gyönyörűnek láttam. Mindig annak látom, hiszen mindig az, és ezt nem képes ő megérteni.
- Fejezd ezt be! - rivalltam rá erőteljes hangon - Értsd már meg végre, hogy ezzel semmire se mész!
- Engedj el - sírt - Egy malac vagyok! Utálom magam!
Cselekedetei hisztérikus vergődéssé váltak, csápolt mindenfele, nem érdekelve, hogy néha engem is eltalál, mint akinek esze veszett, vergődött, csak hogy engedjem el. Megtettem, de csak azért, mert szemem sarkába kapott, ami nem volt szándékos, de annál kellemetlenebb. Kihasználva, hogy nem fogom, a padlón ülve kuporodott a fürdőszoba fehér csempézett falához, összehúzta magát, apró volt, de sírása nagy, hangos, betöltvén a kicsi helyiséget, félő, hogy fül tanúja nem csak én voltam.
- Jimin, csillapodj, meghallják a szomszédok - mondtam neki, de eredményt nem értem el vele.
- Nem érdekel! Ők is tudják, milyen undorító vagyok, ők is utálnak! - kiabált ültében vergődve, már régen nem csak annyira, mint egy kisgyerek, ez sajnos már komolyabb volt.
- Senki nem utál, felejtsd el ezt a hülyeséget! - lassan közelítettem meg, megfontoltan nyújtottam felé kezemet, mi mikor térdét lágyan érintette, ő ismét csapkodni kezdett.
- Ne érj hozzám! - ordított rám az eddigieknél hangosabban. Nem akartam, de muszáj voltam megtenni azt a lépést, amit az orvos csak szélsőséges esetekre ajánlott, azt hiszem, ez az volt. Na meg, ilyen helyzetben még nem voltam, hogy mi lenne a legjobb, amit tehetnék, nem igazán tudtam. De azzal tisztában voltam, ha nem állítom le így vagy úgy, magától sem fog.
Otthagyva őt a járólapon ülve zokogva, futottam be a hálószobába, hogy magamhoz véve a szükséges gyógyszert szaladjak vissza Jiminhez, aki a segítségre talán sosem volt még ennyire szüksége eddig, mint most. Éreztem, a szívem őrült módon dobog. Féltettem őt, vissza akartam kapni minél előbb a kis angyalom, dühös voltam, amiért Jimin már megint saját magát sodorta józan esze szélére és végtelenül szomorú, hogy a sors ilyen önmarcangoló, önpusztító személyiséggel ruházta fel azt, aki a legkevésbé érdemli.
Mire visszamentem a fürdőbe, Jimin már megint a wc felett görnyedve hányt, ezt látva kedvem támadt kifejelni a közfalat. Nem rohantam egyből oda, hogy megállítsam, hiszen ha már útjának indította, jobban jár, ha ki is jön, viszont mikor befejezte, mögé lépve guggoltam le és fogtam rá ismét vállaira. Természetesen most sem hagyta szó és bármi nemű reakció nélkül, ám ezúttal már nem engedtem vergődésének és kiabálásának, mellkasánál összefogva kezeit szorítottam magamhoz, hogy mozgási lehetőségét a minimálisra csökkentsem valamilyen szinten.
- Jimin, angyalom - próbáltam lágy, nyugtató hangon fülébe szólni, amiről tudom, nagyon szereti, abban reménykedve, bár meg nem nyugszik, de legalább figyel rám. Hangomat hallva éreztem feszült izmait egy pillanatra elernyedni, de próbálkozásai erős de nem fájdalmas szorításomból kiszabadulni nem fejeződtek be.
- Vedd ezt be - emeltem szájához kezem, válla fölött kilesve.
Serényen rázta fejét ellenkezését és nemtetszését kifejezve, ami elvárásaival ellentétben nem igen hatottak meg. Úgy akartam őt mindig a tenyeremen hordozni, mint a legdrágább kincset, hiszen az, ám a karjaim közt most egy ördög szállta fiút tartottam.
Szájára tapasztva kezem löktem így be az apró nyugtatót és annak reményében, hogy az célt érjen, fejét hátrahajtottam vállaimra, így nyaka megnyúlt és reméltem, hogy a gyógyszer ha teljesen nem is, de lejjebb csúszik. Ujjaimmal kitüremkedő ádámcsutkáját kezdtem masszírozni, hiszen esze ágában sem volt nyelni, de így valamelyest elősegítettem a késztetést benne.
Nyelésének hangja zene volt füleimnek és egy kicsi kar szívemről a hatalmas követ lelökte. Jimin vergődése kicsivel később már csillapodni látszott, mozdulatai enyhültek, teste lassan ölembe nehezedve ernyedt, már nem hisztizett, nem vergődött, pilláira súlyok akaszkodtak. Nem sírt már olyan szívszaggatóan, csak sűrűn szipogott.
- Yoongi... Én nem vagyok őrült - mondta halkan, erőtlenül a gyógyszerre célozva, hiszen szentül állította, csak az őrültek szednek nyugtatókat. Egyetértettem, meg nem is. Mindenesetre utáltam ezt tenni vele, ha csak lehetett, próbáltam nélküle megoldani a helyzetet, lenyugtatni őt én magam, ami az utóbbi időkben egyre nehezebbé vált. Féltem. Féltem, hogy olyan felé sodor ez minket, ami véget vethet mindennek.
- Nem vagy az, Jimin. Nem vagy az. - súgtam fülébe és karjaim már szeretetteljesen, védelmezően fonták testét körbe, minek izmai már ellazultak a nyugtató gyors hatásának köszönhetően. - Szeretlek, Jimin.
- Mindig fogsz? - hunyta le pilláit a ránehezedő álmosság és kimerültség által vezérelve, dús ajkai is már nehézkesen formázták a szavakat.
- Mindig. - mondtam olyan határozottan, amennyire csak tőlem telt. Hiszen így volt, bármi történik, én Park Jimint jobban fogom szeretni, mint bárki mást. Vigyázni fogok rá, míg szívem utolsót nem dobban. Ebben teljesen biztos voltam.
Bal kezemmel mellkasát kezdtem el cirógatni, imádta ezt, ezzel segítettem végleg ellazulni, mielőtt átlép Álomországba. Jimin olyan volt ilyenkor, mint egy kis cica. Egy kölyök macska, aki akárhol van, ha cirógatják, képes szinte azonnal elaludni.
Imádom. Imádom, hogy ilyen édes, imádom, hogy az enyém. Előbb adnám oda saját életem, minthogy Jimint elvegyék tőlem. Ő nem bolond, de én igen, hiszen elvette eszemet, és már csak neki élek. Ezt is imádom.
Heves levegővételei nagy, egyenletes szuszogásba torkollottak, kezei időközben megtalálták enyémet és rövid ujjai az én vékony ujjaimmal egybefonódva pihentek hasán, fejét féloldalasan nyakamba hajtva. Az idők végezetéig így maradnék, meg sem mozdulnék, levegőt is csak takarékosan vennék, nehogy felébresszem, ám mégsem maradhatunk itt a fürdőszoba fehér padlóján, muszáj voltam őt karjaimba véve felemelni és az ágyunkra óvatosan letéve gondosan betakargatni, amit nagyon szívesen meg is tettem.
Örömmel láttam, hogy nem ébredt fel, ami mondjuk várható volt a gyógyszer miatt, de nem is akartam kísérletezni.
Miután tudomásul vettem, kényelmesen fekve alszik nyugodtan, tüdőmet szorító mély sóhaj hagyta el ajkaimat. Leülve az ágy szélére könyökeimet térdeimen megtámasztva hunytam le szemeimet és hajtottam le fejem. Jimin nem őrült, de beteg. Olyan beteg, amitől nem lesz egyszerű megszabadítani, de próbálkozni fogok.
- Ennyit a semmittevésről... - mormoltam.
Jimin boldogan ette fagyiját, amint kedvenc parkjában sétáltunk. Az idő, ami ezen a napon volt, azt hiszem olyan, amit tökéletesnek hívnak. Sütött a Nap, melegét enyhe szellő enyhítette, a fák dús lombjai pedig jól eső árnyékot vetettek ránk és a hosszú kavicsos útra, mi a parkot kettészelve nyúlt előttünk. Angyalom boldog volt, gondtalan, egyszerűen csak élvezte az élet apró örömeit. Csakúgy, mint én őt boldognak látni. Most az volt. És ez nekem elég ok volt arra, hogy én is az legyek.
- Na basszus, leettem magam - nézett le fekete-fehér csíkos pólójára, amin ott díszelgett egy kicsi barna paca a csokis fagyi végett. Dünnyögve kezdte volna el azt maszatolni annak reményében, hogy majd ő hős lesz és eltünteti, de Jimin meg a foltok nyomtalan eltüntetése nem fér össze, csak úgy, mint a tűz és víz sem.
- Ne ne ne, ne nyúlj hozzá - léptem elé és kicsi kezét megfogva állítottam meg mozdulatában, mielőtt nekiáll rosszabbá tenni a helyzetet. - Adj egy zsepit.
Száját elhúzva emelte rám csillogó mandula szemeit majd kínos mosolyra húzta ajkait.
Értem én.
- Szívem, mit is mondok mindig? - szökkentek fel szemöldökeim. Ujjait, miket eddig fogtam összekulcsolta enyéimmel és kezeinket leejtette magunk mellé.
- Hogy szeretsz? - pislogott rám vigyorogva, kikerülve a válaszadást, és a beismerést, hogy nem, most sem tett el zsebkendőt. Néha elgondolkodok, a barátja vagyok, vagy az édesanyja?
- És még?
- Hogy... Nagyon szeretsz? - illegett jobbra-balra.
- Rendben, ott marad a folt - rántottam vállat és hátat fordítva neki sétáltam tovább. Jimin mint egy elveszett csibe trappolt utánam és termett előttem, megállítva ezzel engem.
- Na jó... Nincs zsebkendőm... - hajtotta le a fejét elismerően, ám a nagy világmegbánás nem tartott valami sokáig, a következő pillanatban már kicsi csókot csenve ette tovább fagyiját engem figyelve, édesen mosolyogva.
Imádom? Rettenetesen.
- Nem mondtam még neked, hogy rakj el, igaz? - böktem meg homlokát, mire nyávogva reagált.
Nadrágom zsebéből elővéve egy tiszta zsebkendőt álltam neki letörölni a foltot amennyire csak tudtam.
Sokan voltak ma a parkban, másokat is kicsalt a jó idő, mindenki arcán mosoly ült, vagy csak egyszerűen sütött lényéről a jó kedv, átragasztva ezt ránk is. Rám is, ami nem jellemző, csak Jimin képes jobb kedvre deríteni, most viszont valamiért az egész légkör egy nagy boldogságbomba volt, ami hatással volt rám is. Milyen nyálas.
Egy, a tó partján álló padra lehuppanva fújtuk ki magunkat. Végigjárva az egész parkot jól esett végre leülni, sosem voltam egy atléta, inkább a kevés energiát igénylő tevékenységeket preferáltam. Velünk szemben szinte vakítóan csillogott a tó vize, de egyik sem vakított annyira, mint szerelmem szépsége. Szorosan mellettem ülve húzta fel lábait talpaira, jobb kezemet, mit eddig is fogott, el nem engedte volna, ujjaimmal kezdett el játszadozni. Csak kicsit fordította fejét kezeink irányába, szőke haja szemébe hullva takarta azt előlem, ajkai mint egy apró kacsa csőre, enyhén csücsörítve harapdálta szája belsejét. Miért ennyire szép? És miért nem tudja ezt elhinni? Bízik bennem, mégsem hiszi el szavaimat, mikor azt mondom, ő egyszerűen gyönyörű, férfi létére is. Egy műalkotás.
Már négy napja annak, hogy Jimin az őrület határára sodorta magát, de erről neki nincs emlékképe, amit nem bánok, és eszem ágában sincs ezen változtatni. Maradjon a tudatlanságban ezzel kapcsolatban, hiszen, ha megtudná, mit művelt, ezért is utálná magát. Mint azért a két harapásért a muffinból, ami kiváltotta ezt belőle. Bűntudata támad minden - szerinte - tiltott édesség evésekor, és néha már rá kell szólnom, hogy a háromszori étkezést rendesen betartsa, a szinte már görcsösen ragaszkodásról a teste mozgásban tartásáról és izmai szinten tartásáról nem is beszélve.
Évek óta modellkedik, talán akkor kezdődött minden, ugyanis modellnek csak a tökéletes emberek mehetnek, és Jimin akkoriban nem volt az. Húsos, szemüveges kisfiú volt egy álommal, ami végül sikerült és tönkre is tette. Ugyanakkor, ha munkájának köszönhetően nem pillantom meg egy kirakatban figyelmet követelő arcát, talán sosem figyelek fel rá és lesz az enyém.
Apám fotós, művészi képek készítésének él, mióta eszemet tudom, tán még tervben sem voltam, mikor elkezdte. Fotózott már mindent, természetben és fotóstúdióban, én pedig sokszor sarkában voltam, hiszen akkor még azt hittem, én is erre vagyok hivatott. Így történt, hogy a tökéletesség, mi egy bolt üvegéről pillantott rám eddig, megjelent előttem teljes valójában.
Apám felettébb izgatott volt új munkája miatt, nem tudta megállni, hogy óránként ne hússzor tudassa velem, mennyire várja már a mai fotózást, hozzátéve, hogy vétek, ha otthon maradok. Egyszóval mentem, mert kellett. Izgultam én is, de nem ugyanazért, mint apám. Az ő kíváncsiságát az új modell keltette fel olyannyira, kit nem régen szerződtetett le a Puma, első nagyobb fotózása pedig rögtön apám munkája lett. A legjobbat akarta kihozni belőle, ezzel megmutatva a modell legjobb oldalát és sajátját. Én viszont maga a fotózás miatt égten lázban, hiszen rettentően kíváncsi voltam, hogyan is megy ez pontosan, mert már tudtam, ha fotós leszek, én a fotóstúdióban fogom kattogtatni méregdrága gépemet, sokkal érdekesebbnek gondoltam ezt, mint unalmas füvet meg ezerszer látott naplementét fotózgatni. Mindig is azon a véleményen voltam, az ember, mint lény, műalkotás, ezt akarom, hogy képeim majd bebizonyítsák a világnak.
Apám olyan szaporán lépkedett, hogy szinte futnom kellett utána, a végén már a nyakába lihegve követtem, le ne maradjak, hiszen úgy tett, mintha nélkülem a fotózás nem kezdődhetne el. Hosszú kacskaringós folyosók végén nyíltak tágra a falak, ahol minden kellék már arra várt, amire a jelenlévők is, kezdődjön. Voltak sminkesek, stylistok, asszisztensek, és megannyi ember, kinek feladatát nem tudtam beazonosítani, kicsivel később pedig a mi érkezésünket követve belépett az esemény sztárja is. Akkor még csak saját ruháját viselve jelent meg, világos kék farmer, egyszínű fehér póló, fekete haj és meztelen láb. Miért nincs legalább zokni rajta? - kérdeztem magamban és vontam össze szemöldökeimet. Látszott rajta, nem most érkezett, haja és sminkje már készen volt, talán csak elment valahova. Nem érdekelt. Csak az, hogy ne pislogjak, egy másodpercet se vesztegessek el látványából. Ha nem figyeltem volna, állam a földön koppant volna, ám levegőt egy rövid időre így is elfelejtettem venni. Egy pillanatra azt hittem, egy angyalt látok, ami képtelenség, hiszen angyalok nem járkálnak köztünk, túl jók hozzánk.
A modell fiú tudatában volt annak, hogy mindenki figyelmét felkelti akárhányszor belép, nem értek nagyon a modellkedéshez, de biztos voltam abban, hogy a fiút nem csak megnyerő szépsége, de ez a hihetetlen aurája is segítette abban, hogy megkapja az állást. Hiszen, ha másét nem is, az én figyelmemet megkapta. Mindamellett, hogy jól nézett ki, reakcióiból, megnyilvánulásaiból lerótt, angyal testben angyal lélek. Szerénynek tűnt, sőt, kicsit szégyellősnek is, mikor végignézett a jelenlévőkön. Tekintetem egy pillanatig le nem vettem róla. Egészen addig, míg meg nem lökött valaki. A hirtelen jött és váratlan lökés miatt levettem szemem a fiúról, hogy megnézzem, ki nem képes kikerülni, de nem láttam senkit, valószínűleg észre sem vette, hogy nekem jött, már ment is tovább. A modell csakugyan kilépett látókörömből, ugyanis őt se láttam magam körül, de nem ijedtem meg, tudtam, ha máshol nem is, legközelebb úgyis látom majd a kamera előtt.
Így is lett. A fiú számtalan ruhavariációban jelent meg a fehér vászon előtt, mi, mint egy gyönyörű, élő festményt keltett volna életre. Teljesen más ember állt előttem, vagyis a fényképező gép és erős fények kereszttűzében, mint nem régiben az ajtóban. Ugyanazt a figyelmet követelő jelenséget láttam, mint pár napja egy üzlet kirakatában, ám élőben a látvány ezerszer jobb volt és nagyobb hatást gyakorolt rám. Annyira magabiztos és karizmatikus volt a kamera előtt, értette a dolgát, tekintete sötét volt, olyan, amit látva minden ember akár a nemi identitását is átgondolja, uralta a történéseket és elkápráztatott. Egészen biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam, és rémlett is, hogy apa már említette ezt, ahogyan azt is, nem régen kezdte a modellkedést, ennek ellenére profikat megszégyenítő volt. Legalábbis nekem kedvencem lett, még úgy is, hogy amúgy egy modellnevet se tudnék mondani. Ha mind ilyen lenne, minden divatbemutató első sorában ülnék. De tudtam, a fiú egyedi.
Megközelíthetetlennek tűnt, ahogy az idő haladt előre és mialatt én csak néztem és néztem, érezni kezdtem valami különöset. Furcsa érzés volt és kusza, köze volt a modellhez. El akartam érni az elérhetetlent, nem csak úgy, hogy hozzáérek, testében rejtőzködő lelkét akartam megérinteni.
Irigykedtem apámra, amiért ő kapta a feladatot, ábrázolja képein ezt a műalkotást, és lassan kezdtem teljes mértékben megérteni, miért is volt ennyire izgatott a fiúval kapcsolatban. Apa értett az ilyenhez, hiszen nem hiába tart ott a karrierje, ahol, a mai alkalommal pedig bebizonyította ezt nekem is.
- Apa - böktem meg vállát a szünetben. Éppen az eddig készített fotókon futott át gyorsan.
- Mondd fiam - pillantott rám, majd ismét a laptop monitorát bújta.
- Öm... Mit is mondtál, mi a neve a modellnek? - kérdeztem kicsivel halkabban, mire ő meglepetten nézett rám ismét.
- Miért, Yoongi? - nevetett fel - Tán megtetszett a fiú?
Vállalom éreztem az apró bökést, csak úgy, mint apám emlékképemben.
- Yoongi - hallottam ismét az édes hangot, amit úgy szeretek - Ne bámulj már!
Szigorú arca nevetésre késztett - Ne haragudj, Chim, csak elgondolkodtam - nyomtam kis csókot hajával takart homlokára.
- És ezt az arcom melyik része ihlette? - vetett meg pillantásával. Az 1-szer 1 nem olyan egyszerű, mint Jimint zavarba hozni, és bár most nem állt szándékomban ezt tenni, mégis sikerült.
- Az egész. Innentől - fogtam közre arcát kezeimmel - idáig - simítottam végig, majd odahajolva csókoltam meg ezúttal már ajkait, amikkel akarata ellenére csücsörített felém, hiszen összenyomtam arcát.
- Pocok - kuncogtam ajkára, mire nyávogva húzta ki arcát kezeim közül.
- Nem vagyok pocok - lökte meg vállam.
- Csak egy an--
Nem fejeztem be a mondatot, hiszen Jimin hirtelen pattant fel és kezdett futkározni ide-oda.
- Veled mi az isten nyila lett? - kérdeztem csodálkozva figyelve őt. Össze-vissza sipákolt, nem volt ideje válaszolni, de nem is kellett, megláttam a furcsa reakciójának okozóját.
Egy egész méhecske rettentette meg a megrettenthetetlent.
- Jimin, egy, az csak egy méh, kettő, nem lesz jobb, ha körbefutod a bolygót - fontam össze mellkasom előtt karjaimat, hátradőlve nézve az akrobatikusokat megszégyenítő műsort.
- De megcsíp - visítozott akárhányszor a fenevad a közelébe került.
- A méhek nem bántanak, de lehet, hogy ez kiszedi a szemed is - olaj volt a tűzre a mondatom. Ennél a pontnál már nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek, holott lehet inkább hős lovagot kellett volna játszanom és megmenteni a gyáva nyulat. - Már elment - szóltam neki kuncogva.
Jimin, mint aki tényleg a sárkánnyal harcolt, úgy huppant vissza a padra nagyokat szuszogva, miután teljesen meggyőződött róla, tényleg nincs már a közelébe sem.
- Most, hogy kellőképpen kimozogtad magad, akár haza is mehetünk - az előzőeken vigyorogva karoltam át vállát, miből ő egyből ki is bújt.
- Már mész innen - szólt rám ellökve kezem - Ahelyett, hogy segítettél volna...
- Látod, sikerült nélkülem is győzedelmeskedned - simítottam volna hajába, ha nem húzódik el megint.
- Nagyon vicces...
- Nem annyira, mint amennyire a te műsorod volt - kuncogtam és felálltam. - Gyere.
Felé nyújtottam kezemet, de makacsul fonta össze ezúttal ő karjait maga előtt és ha tehette volna, tekintete kicsi nyilacskákkal szurkált volna össze.
- Menj a francba.
- Jaj, szívem, ne legy... Jesszus, visszajött a méh! - ugrottam hirtelen hátra, de nem olyan gyorsan, mint Jimin a padról. Szorgosan menekülőre fogva bújt el mögém. A semmi elől rejtőzködött el, hiszen nem jött vissza a méh, csak kíváncsi voltam reakciójára. Mikor realizálta átverésem, vérig sértődve küldött még a francnál is melegebb éghajlatra és indult haza, én viszont csak nevetni tudtam.
Édes.
Délutáni órák lebegtek fejünk fölött, de lehetett volna akár éjszaka vagy kora reggel, minket csak az érdekelt, hogy legyőzzük a másikat a videó játékban. A kanapén ülve éltük szinte teljesen bele magunkat a játékba, egymásnak dőlöngélve vagy éppen a képernyőnek rimánkodva próbáltuk leelőzni, majd le is győzni a másikat.
- Ez az! - kiáltottam fel felpattanva ülőhelyzetemből, mikor hamarabb értem be a célba Jiminnél, akinek persze negyed annyira sem tetszett a végeredmény.
- Csaltál! - mutogatott a képernyő felé serényen.
- Hát már hogy csaltam volna? Ez tehetség, Jimin! Megértem, hogy nem tudod, mi az, ha egyszer nincs neked ehhez a játékhoz - vigyorogtam szélesen.
- Visszavágót! - vágta rá egyből és visszarántott a kanapéra. Rám se nézett, már a játékhoz készen ült és meredt a képernyőre.
- Hetedszer is veszíteni akarsz? - nevettem felé.
- Kussolsz, indítod - lökte kezem a gombra, amit megnyomva újraindult a játék. Jiminen látszott, hogy ezúttal tényleg nyerni akar, édes volt, mint mindig, a kőszívemet pedig csak ő tudja meglágyítani, így úgy döntöttem, ebben a körben hagyom nyerni.
Az eredmény pedig szívemet melengette. A pillanatban, hogy Jimin megnyerte a menetet, szinte plafonig szökkent és tapsikolt nagyokat nevetve örömében. Imádom.
- Láttad ezt Yoongi? Nyertem! - tapsikolt boldogan - Tudtam, hogy most sikerülni fog, már a startnál jól indítottam!
- Ügyes vagy, édes - mosolyogtam a gyermeki lélekkel megáldott férfira. Hihetetlen, hogy a legkisebb dolgok is fülig érő mosolyt csalnak tökéletes arcára. Annyira ártatlan, annyira tiszta lélek, egy kincs, ezt mindig bebizonyítja.
- Na, most már csak győzni fogok, érzem, játszunk még egyet! - nyomta kezembe a konzol.
- Jimin, mára elég - hajtottam hátra fejemet, mert szeretem boldognak látni, azért a játék nem annyira jó, hogy egész nap játszunk vele.
- Naaa, légyszíves! - bújt hozzám közel - Ha azon múlik, hagylak nyerni!
Hohó, hogy feltűrte az orrát! Nevetésemet látván elbizonytalanodva pislogott rám.
- Szeretlek - búgtam ajkára mielőtt megcsókoltam volna. Hosszú csókcsatánk elmélyülését Jimin telefonjának hangja szakította meg, és bár hiába próbáltam megakadályozni, hogy Chim leszállva rólam, és felvegye, végül mégiscsak kikászálódott karjaimból.
- Egy perc - csilingelt hangja, amint eltűnt a hálószobánkban.
Kihasználva, hogy nincs itt, gyorsan kikapcsoltam a játékot, még mielőtt rá nem vesz megint, hogy mégis játszunk még.
Szája továbbra is fülig ért, de ezúttal a telefonbeszélgetés váltotta ki, csak még nem tudtam, miért.
- Nocsak, de boldog valaki.
- A modellügynökség hívott - mosolygott izgatottan.
- Áh, vagy úgy.
- Fotózásom lesz Japánban a jövő héten!
Válaszom csak egy hümmögés volt, ami látszólag ellentmondott Jimin elképzelésének, talán azt hitte, majd én is vele együtt örülök. Büszke vagyok rá, amiért jól megy modellkarrierje és keresik, azzal sincs bajom, hogy elutazik, hisz visszajön, ugyanakkor utálom, hogy modell. Tönkretette a magáról alkotott képét ez az egész világ és tudom, hogy mint mindig, most is a fotózásig alig fog enni, hogy a tökéletesnél is jobban nézzen ki.
- Nem örülsz, Yoongi? - kérdezte már fele annyi lelkesedéssel, telefonját ujjai közt szorongatva, miközben én a párnákat rendezgettem a kanapén - Nem vagy rám büszke?
- Nem erről van szó, Jimin. De tudod jól, mit gondolok erről az egészről. - válaszoltam rá sem emelve tekintetem.
- De te is tudod jól, szeretem a munkámat.
- Nem is erről van szó. Hanem már látom magam előtt, hogy mi lesz míg el nem utazol. Ez aggaszt, most is, mint mindig.
- Ezt mindig felhozod... - vetette hátra fejét horkantva, maga mellé ejtve karjait.
- Igen, te meg sosem változtatsz. - egyenesedtem ki vele szemben.
- Akkor minek mondod mindig, ha már unod? Hidd el, én is unom ezt a témát.
- Akkor miért nem változtatsz, ha unod és tudod, hogy én is? - kereszteztem karjaimat mellkasom előtt.
- Ne kezdjük már megint, kérlek... Te is tudod, miért teszem.
- Nem, Jimin, nem tudom. Te csak azt hiszed, jót teszel azzal, hogy éhezteted magad, vagy ha mégis egy falat is a szádhoz ér, később a wc-ben landol. De mit érsz el ezzel? Felidegesítesz engem és tönkreteszed magad! Ettől nem lesz jobb alakod.
- Azt mondod, rosszul nézek ki? - emelte fel hangját két oktávval.
- Jimin, ne forgasd ki a szavaimat, tudod, hogy utálom!
- Én meg azt utálom, hogy mindig próbálsz lebeszélni arról, amit szeretek! Miért nem tudsz egyszer velem örülni?!
- Akkor örülnék, ha végre befejeznéd ezt a hülyeséget!
- Ez nem hülyeség! - csapott combjaira kiabálva - Menj a picsába, Yoongi!
Sarkon fordulva már el is nyelte a szoba, figyelmeztetést arról, hogy jobb, ha most inkább egyedül hagyom, az ajtó hangos pukkanása adott. Így hát nem is mentem utána, helyette inkább levetettem magam a kanapéra. Újra meg újra előjövő veszekedés volt ez köztünk, Jiminnek igaza volt abban, mindketten unjuk már ezt, mégis mindig eljátsszuk. A legjobbat akarom Jiminnek, és ebbe az is beletartozik, hogy próbálom lebeszélni régóta tartó hóbortjáról. Most még azt hiszi, hogy a rosszat akarom neki ezzel, de ha végre elgondolkodna és otthagyná azt a cirkuszt, a végén hálás lenne. Hiszen akkor nem kéne senki túlzott elvárásainak megfelelnie és gondja egy szem se lenne. De nem, ehelyett a makacs férfi támadásnak veszi és esze ágában sincs egy kicsit is elidőzni ezen és jobban belegondolnia. Csak annyit tudok tenni, hogy mindig próbálom elérni, hogy megmozgassa az agytekervényeit.
Teltek a napok, közeledett a fotózás és Jimin szeméből a csillogás kezdett egyre csak eltűnni. Utoljára a videó játék közben láttam igazán boldognak, azóta nevetés hagyta el ajkait, de egyik sem volt az az igazi, imádnivaló Jimin kacaj. Bántotta valami, ami bebizonyította, talán mégsem ismerem teljesen, ugyanis nem tudtam rájönni, mi a baja. Hiába kérdezgettem, mosolyogva mondta, csak izgul vagy csak fáradt. De ez biztosan több volt annál, ez a Napnál is világosabb volt.
Jó idő volt kint, Jimin pedig úgy döntött, elmegy egyet sétálni, mostanában sokszor indult útnak egyedül, azt mondta, szeretné kiszellőztetni fejét, gondolkozni akar, és nem sokára visszajön. És eddig mindig visszajött.
- Vigyázz magadra, édesem - nyomtam csókot rózsaszín ajkaira, ő pedig úgy ölelt utána is hosszú pillanatig, mintha az élete múlna rajta.
- Szeretlek, Yoongi - kuncogva csent csókot újra.
- Jimin, úgy búcsúzkodsz, mintha világgá mennél - nevettem halványan én is. Reakciója csak egy mosoly volt, és arcomat végigcirógatta rövid ujjaival.
- Nem megyek világgá - mondta - Csak fejest ugrok az éjszakába.
Az ajtó halkan kattant, amint a kilincs nyelve a helyére került, ezzel csend nehezedett rám. Sokáig bámultam az ajtót, min Jimin átlépett. Alig telt el két szempillantás azóta, hogy elment, én mégis már most akartam, hogy visszajöjjön. Mintha tényleg világgá ment volna és én megállíthattam volna, de nem tettem, nem tudom, helyes volt-e, mindenesetre el akartam hitetni magammal, csak túlreagálom. Egy séta még nem a világ vége. Ha ezt szeretné, hát menjen, én itthon várom.
És vártam. Vártam egy fél órát, vártam egy egészet, Jimin viszont sehol. Rövid járkálásai eddig sosem voltak hosszabbak maximum fél óránál, ám most a nagymutató már átlépte a következő számot is és én még mindig egyedül voltam
Különös érzés fogott el, mindamellett, hogy kezdtem ideges lenni, izgultam is, mikor bukkan már fel szőke haja a bejárati ajtóban, ezzel megnyugtatva engem, és bebizonyítva, tényleg csak túlreagáltam.
Ám Jimin nem jött.
Hirtelen ötlettől vezérelve löktem el magam a konyhapulttól és bőrkabátomat magamhoz véve hagytam el a lakást. Voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy tudtam, Chim ilyen útvonalon szokott kolbászolni és hogy egyik kedvenc célpontja a Han folyó, már csak ezért is odaindultam, meg az agyamat elködösítő gondolat végett is, hogy nekem oda kell mennem, minél hamarabb. Ezért volt az, hogy szinte már futva közelítettem meg a folyót.
A tőlem nem megszokott fürge mozgás által kiváltott éles levegővételeim közben kapkodtam a fejem, abban reménykedve, megtalálom akit keresek. Nem voltak sokan jelen, hiszen kezdett későre járni, na meg hétköznap van, mindenki készül a következő nap eljöttére.
Ekkor már lassabban mentem, hogy véletlenül se nézzek át Jiminen, szemem lassan hozzászokott az utcai lámpák silány fényeihez, mégis hunyorítva néztem mindenfele.
De Jimin sehol. Sehol, ahol gondoltam, helyette egy lámpa alatt megállva pillantottam fel akaratom ellenére a folyót átszelő hídra. Két ember volt ott és Jimin. A két ember egymást karolva sétált, Jimin a korlátnál állt. A két ember eltűnt a látókörömből, Jimin felrugaszkodott a korlátra.
Én torkom szakadtából ordítottam és parancsoltam neki, hogy meg ne tegye, de Jimin leugrott.
Jimint elnyelték a habok, én pedig egy percig nem haboztam utána ugrani a part széléről. Eszeveszett tempóban kezdtem úszni felé, talán a lélekjelenlétem, a hatalmas düh és aggodalom akadályozta meg, hogy elsüllyedjek, a hullámok is segítettek, a nagyobbakat is csak angyalom alább hulló teste generálta. Úsztam, ő pedig már nem kapálózott. Meg sem próbált megmenekülni, próbálkoztam én.
De mit is tehet egy átlagos ember a sorssal szemben. Jimin a Nagykönyvben neki megírt soroknak engedelmeskedett én pedig az enyém ellen küzdöttem, de akárhogy is küzdöttem, Jimint elvette a Végzet. Az én soraim azt jósolták, látom barátom, szerelmem halálát.
Erősen kapaszkodtam Jiminbe és úsztam vissza a partra, ahonnan beugrottam, utolsó pár méterben már egy nő segített, ki fehérebb volt a frissen hulló hónál is a sokk végett.
- Hívtam már a mentőket meg tűzoltókat! - mondta serényen, amint először Jimint húzta ki a vízből, majd engem is. - Jól vagy? - kérdezte aggodalmasan a korosodó nő megfogva a vállam, míg én szerelmemet ölembe véve szorongattam. Nem szóltam, hisz nem akartam. Nem szóltam, hisz amint szám nyílna, égbe kiáltó ordítás zengene a folyó partján, megtudná a világ, Jimin meghalt.
Mosolygok. Mosoly, halvány mosoly húzza ajkaimat, amint rád pillantok. Olyan szép vagy, gyönyörű, látványod elkápráztat, mint első alkalommal, és tudom, nem most látom utoljára. Máskor ismét megmutatod majd.
Békésen fekszel ölemben, szőke, lágy tincseid szolidan mozognak, amint fájdalomtól szakadó mellkasomba a levegő úgy szökik be és rohan ki, ahogy tiédbe is eddig. Szemeid, azok a csodás sötét gyémántok, nem néznek rám, dús ajkaid nem ejtik nevemet, apró kezed eltűnik tenyeremben, de amennyire hideg, olyan mozdulatlan is. Rövid ujjaid pulóverembe nem kapaszkodnak, nem hallom édes nevetésed, azt, amiért mindent feladnék, hibátlan tested nem mozdul, nyugodt vagy, alszol. Nem találkozik újra tekintetünk, nem hallom újra hangodat, testedet ölelem, de nem viszonzod, itt vagy velem, mégis itt hagytál, de én csak mosolygok. Hiszen, angyal lettél, olyan, aki mindig is voltál, de most már igazi, nagy, fehér szárnyú angyal. Nem vigyázok rád többé, te intesz engem a helyes útra mostantól, nem vagyok már védőbástyád, a te szárnyaidba burkolózva bízom majd én a jóban.
Biztosan boldog vagy. Hiszen, végre nagyobb vagy, mint én.
Biztosan boldog vagy. Hiszen erőd hatalmasabb lett enyémnél.
Biztosan boldog vagy, tudom, hiszen mindig te akartál rám vigyázni, meghálálni oly sok tettemet, miket a feléd érzett soha el nem múló szerelmem hajtott. Mosolyodat már a Nap sugaraiban fogom újra látni, édes pozsgás arcodért mindig szép virágok fognak nyílni, gyémánt könnyeid esőcseppekben fognak alábbhullni és én mindig kint leszek, hogy érezzelek. Apró kezed fogja hajam újra simogatni, amint a szél megmozdul, ha boldog leszel, a világ szebb lesz. Annyira, mint mikor még velem voltál. Mikor szíved dobbant, értem.
De te már most sírsz, Angyalom, hiszen súlyos cseppek hullnak alább, áztatják ruháinkat, miket már a folyó vize tett nedvessé előbb, meg se érzed, nem fázol meg tőle, én mégis erősebben szorítalak magamhoz, nehogy saját, égből hulló könnyeid rosszat tegyenek neked. Hiszen nem érdemled meg, sosem érdemelted meg a rosszat, sosem fogod. A világ sem érdemelt meg téged, kincs vagy, és az is leszel. Gyönyörű gyémánt, ami az enyém volt, és mindig féltettem, elvesztettem. Olyasvalaki vett el tőlem, ki ellen hatalmam nincsen. Elvett, nem ad vissza, de én mosolygok, hiszen tudom, Ő mellette leszel csak igazán boldog.
Kék és piros fények felváltva villognak, ezzel színt adva fehér arcodnak, selymes bőrén végigsimítok, vizes, az eső szántja fel a bársonyt, melyet tapintok, pufi orcád, mit én helyetted is imádtam, már nem olyan élettel teli, már nem burkolózik halvány vörösbe, én mégis lágy puszit nyomok rá, hogy érezhessem. Nem érzem már melegét, hideg, hidegebb, mint a Han folyó vize, ami elvett tőlem, segített neked, hogy végre igazán boldog lehess. Nem hibáztatlak, szerelmem. Hiszen csak boldog akartál lenni.
Tán az idő is megállt, hogy utoljára élvezhessem látványod, gyönyörködjek benned, vékonyka tested karjaim közt foghassam, érezzem közelséged, mi sosem volt eddig ilyen távol, nem országok választanak el, egy más világba utaztál. Kis buta, sosem változol. Eszembe jutnak képek, élénkek, de sötétek. Ismét otthon felejtetted az irataidat, mint egyszer, mikor külföldre indultál. Akkor visszajöttél. Ám most már sosem jöhetsz haza. Elutaztál, vagy talán most értél haza?
Igen, hazamentél. Angyal vagy nekem, a legszebb, mindultalan hajtogattam ezt, te pedig elvörösödve mint egy rózsa kuncogtál, szégyenlősködve. "Nem vagyok én angyal" ismételgetted. És én megannyiszor próbáltam elhitetni veled, tökéletes vagy, hogy egyetlen hibád az, hogy nincs hibád.
Sosem szeretted magad, szerettelek én helyetted is. Angyalnak láttalak, miközben te egy szörnyet láttál a tükörben, amitől meg akartál szabadulni, olyantól, amitől a világot meg akartad szabadítani.
És most már boldog vagy, hiszen sikerült.
Az emberek lassan elszállingóznak, mind fekete folt már csak, szétszélednek a temetőben, egyedül hagynak veled. Sajnálják, mondják. Illedelmesség vagy őszinteség vezérelte szavak ezek, nem tudom, de szívemben tomboló űrt nem tölti be, a fájdalmat nem csökkenti. Csak téged akarlak, Jimin, érted szólna ajkam, de tudom, úgyse jönnél. Még mindig nem haragszok rád. Tudod, hiszen kis kezeddel most is hajamat simogatod, de nem vagy igazán boldog, hiszen felhők takarják a Napot, miben gyönyörű mosolyod rejtőzködik. Megbántad tetted, kis buta? De azért csak jobb ott, igaz, angyalom? Hiszen mégiscsak szellők viszik tapintásod, megérint a földön mindent rövidke ujjaid, mégis engem simít leggyengédebben. De sajnálsz engem, hiszen az én boldogságom ugyanolyan fontos volt neked mindig, mint nekem a tied. Sajnálsz, mert látod, üres lettem, egy alak, egy fogalom, cél nélkül, érzelmek nélkül, valami, ami csak létezik, de funkciója már nincsen. Hat napja halt meg veled együtt mindenem, boldogságom, életem. Elvitted magaddal, elvetted mindenem. De én nem haragszom, Jimin. Csak emlékeket akartál rólam, olyanokat, amikről mindig eszedbe jutok majd. Ezért cserében te szívfájdalmat hagytál, ez minden, amit azóta érzek, és édes emlékeket, olyan édeseket, amilyen te is voltál és mindig leszel.
Még ajkamon ég utolsó csókod perzselő tüze, testemet utolsó szoros ölelésed melengeti már csak, kezemben érzem apró kezed, utolsó szerelmes szavad ismétlődik már csak fejemben, Angyalom, csak ez tart már életben és az, hogy nem sokára újra látjuk egymást. Újra enyém lehetsz, hiszen nem tőlem menekültél, tudom. Olyan helyre mentél, ahol végre elfogadod magad, ahol nem bánt az égvilágon senki, boldog vagy, olyan, amilyennek mindig is akartalak, hogy legyél. Örülni fogsz majd, ha újra látsz? Édes nevetésed ismét fel fog csendülni? Valami azt súgja, igen.
Te üdvözölni fogsz engem, én pedig bocsánatot fogok kérni. Hiszen most már többet tudok, mint eddig. Szépséged vakított mindaddig, míg velem voltál, de most, hogy nem látom már mosolyod előttem, jobban látok, mint valaha. Kis fa voltál, mi kitakarta előlem az erdőt, ami mindent rejtett, ami idáig vezetett. Tudtam, hogy beteg voltál, mentálisan voltál beteg, és én mégsem láttam igazán, mennyire is. Talán túlságosan is szerettelek, túlságosan is féltettelek ahhoz, hogy lássam, nem vagy te tökéletes. Hibátlan külsődben lelked apránként darabokra tört, míg végül az erős várból kőhalmaz maradt már csak, én pedig mindig a tetejét építgettem, nem látván, már csak egy kupacon áll a teteje, amit én szorgosan szépítgettem. Nem kerestem benned a hibát, hiszen nekem hibátlan voltál. De most már tudom, hiba volt. Hiba volt vaknak lennem, nem elhinnem, vannak hibáid.
De, Jimin, én így szeretlek.
Mosolygok. Mosoly, halvány mosoly húzza ajkaimat. Te már boldog vagy.
Fekete kabátom zsebéből kidugva egyik kezem simítok végig az arannyal vésett Hangulon, mi nevedet ábrázolja a fekete márványon, sosem lesz annyira jó ezt érinteni, mint téged, de nekem, a világnak már csak ez maradt.
Mosolyogj te is, Jimin, hiszen látod mennyien szerettek! Koszorúk egymás hegyén-hátán árulkodnak családtagjaid, barátaid, ismerősed jelenéséről, utolsó utadra mind elkísért, mert csak te gondoltad, te kis buta, hogy nem szeretnek. Ha eddig nem hittél nekem, majd most talán elhiszed.
Elhaló sóhaj hagyja el számat, utolsót még végigpillantok nyughelyeden, és úgy gondolom, ideje menni. Nem leszek sokat távol, nem sokára látjuk egymást.
Halovány csókot nyomva a fejfára olvasom újra neved, és mosolygok.
- Viszlát, Angyalom.
Fekete fa ajtó előtt állva szorongatok egy fehér papírlapot, rajta egy egyszerű sorral, Köszönöm.
Címzettje nem is tudja, hogy itt vagyok, jobb is így, nincs kedvem beszélgetni. Hálám nagy, óriási, segíteni akart azon az estén, mikor Jimin leugrott a hídról, nem ugrott a vízbe, hogy kimentse, rendőrséget és mentőt hívott helyette, feleslegesen jöttek ki, de a nőt a segítőkészség vezérelte, értékelem ezt, hiszen ha másképp alakult volna, az általa hívott segítség jól jöhetett volna. Az, hogy ez nem így alakult, nem rajta múlt.
Összehajtva a kis lapot dugtam be az ajtó szélére úgy, hogy ha kinyitja az ajtót, leessen előtte. Nem akartam vele találkozni, hiszen nem mertem. Ő volt az egyetlen, aki fájdalmamban igazán osztozott és érdekelte hogy létem, ha ismét szembekerülnék vele, végleg összetörne már így is romokban heverő szívem.
Nem csengettem, majd kinyitja az ajtót, mikor oka lesz rá, a papír megvárja, de Jimin nem vár meg engem, így hát sietősre vettem a dolgot.
Mielőtt bezártam volna közös lakásunk bejárati ajtaját, még utoljára végignéztem, minden le- és kikapcsoltam-e. Messze megyek, vissza már nem térek, de ezt valahogy kötelességemnek éreztem, hogy megtegyem, Jiminie megrögzötten tette ugyanezt akárhányszor elutaztunk, nehogy úgy maradjon valami elektronikai eszköz és vagy a számla vagy egy rövidzárlat miatt felcsapó tűz tegyen seggre minket.
Kulcsom hangosan kattant a zárban, mikor elfordítottam azt, jelezve, bezáródott az ajtó minden és mindenki számára. Zsebre dugva azt indultam meg a lépcsőházban, Jimin a liftet sem szerette, így a kedvéért most is lépcsőn mentem le.
Nem volt messze a célpont, ahova most megyek egyedül azóta, hogy egyedül maradtam, a közelébe se mennék, ha nem lenne ott dolgom. Hiszen, nem sokára találkozok az angyalommal, érte, mint mindig, most is bármit megteszek.
Este volt már, Jimin gyémánt szemeinek csillogását az égen pihenő csillagok tükrözték, a felhők már eltűntek, így tökéletesen láttam azokat akárhányszor felnéztem. Zsebre dugott kézzel sétáltam fel a hídon, úgy, mint bárki más, aki mellettem jött vagy ment, ám nekik eszükbe sem jutna az, amire én készülök, de nem is érdekel. Mindenki foglalkozzon a saját dolgával.
Lassan elérkeztem a ponthoz, ahol utoljára láttam Jimint élve, pontosan oda álltam én is. Azt hittem, majd legalább egy kicsit fújni fog a szél, tekintve az este elérkeztét, na meg a folyó révén elvileg mozog a szél, de most semmi. Jimin lélegzet visszafojtva nézte cselekedeteimet, talán rájött, mi a szándékom - ezért nem fújt a szél hat napja először.
Mosolyogtam, hiszen szinte láttam magam előtt szerelmem kíváncsi arcát, ahogyan nagyra nyílt szemekkel és kicsit nyílt ajkakkal figyeli mozdulatlanul cselekedetemet. Kis kíváncsi, sosem változik.
A hídszéli korlátnak támaszkodva halásztam elő a lakáskulcsokat, majd egy utolsó pillantást vetve rájuk löktem a vízbe. Ezekre többé már nem lesz szükségem.
Láttam még, ahogyan a szolid hullámok elnyelik a kis fémeket, aztán pedig fejemre húztam a kapucnimat. Kizártam a külvilágot, hiszen itt az én munkám véget ért. Kapucnim mintha védőburok lenne, nem érdekelt senki és semmi - még az átlagosnál is jobban tojtam mindenkire.
Felállva a korlátra még láttam egy férfit felém futni, még hallottam egy nő éles sikítását, de mikor lábam többé már nem érintkezett semmi szilárddal, mindezek már csak emlékek voltak.
Emlék volt minden, az, hogy volt egy szerelmem, az, hogy éltem.
Emlék volt már az, hogy létezett a Földön egy férfi, Min Yoongi, ki szerelméért mindent megtett, a Han folyó szakította el és hozza össze újra őket.
Jimin, megyek hozzád, hogy légy boldog, Angyalom.
Hangos csörömpöléssel vágódott be a hűtő ajtaja és Jimin felbőszült bika módjára trappolt ki a helyiségből. Világos szőke hajához dühtől vörös orcája tökéletesen illett, durcás arckifejezése évekkel fiatalította, édes volt, hihetetlenül édes, látványa mosolygásra késztetett. Imádom. Imádom, mikor boldog, imádom, mikor akár csak elbambul, ha éppen durcáskodik, azt is imádom. Édes volt, habár nem szerette, sőt, utálta, ha ezt a jelzőt bárki is ráaggatja, olyankor igazán meg akarta mutatni, milyen kemény csávó is ő valójában, de hiába, Park Jimin egy édes teremtmény. Édes az arca, a hangja, minden, olyan, amivel nem tudok betelni. Egy két lábon járó ajándék nekem.
- Jiminie - szólok utána normális hangnemben, hiszen a lakás nem nagy, nem kell, hogy felemeljem a hangom, a címzett bárhova is ment, hallja, hogy keresem, és bár hiába remélem, megpillantom majd szőke tincseit, nem jön elő. Így hát magam kell megkeresnem.
Ismerem már, jobban, mint saját magam, legkisebb mimikája, mozdulata, mind elárulja gazdáját, érzéseit nem tudja titkolni, olyan könyv, melynek minden sorát már kívülről tudom, mégsem unom meg soha. Éppen ezért tudom jól, most valahol pöffeteg gombát játszva durcázik valahol és várja, szinte már elvárja, hogy keressem meg, öleljem át, vigasztaljam és szeretgessem.
És még hogy ő nem édes.
- Jimin - szólítom újra, amint csoszogva elindultam arra, amerre még láttam elmenni, hátha legalább most előbukkan, de hiába. Csak szétterülve akartam ülni a kanapén, ehelyett most szerelmem után kutakodok. Bár, ha Jiminről van szó, ha ő akar bármit is, bábuvá válok, melynek szálait ő mozgatja, hiszen tudom, ezzel boldoggá teszem. Márpedig Jimin nem lehet más, csak boldog.
Szemöldökömet ráncolom, mikor benyitva a hálószobánkba, hűlt helyét látom, ugyanis azt hittem ott majd megtalálom. Bezárva annak ajtaját megyek tovább, míg végül a fürdőben találom a wc csésze felett. Gyomrom bukfencezik egyet, érzem, az idegeim megfeszülnek, hiszen azt látom, amit nem akartam. A wc ülőkén támaszkodva szipog, és tudom, nem azért sír, mert nem jött a barna maci.
- Angyalom... - ejtem ki becenevét ajkaimon, hangom lágy, szánakozó, ugyanakkor követelőző. Követeli, hogy végre figyeljen rám, nézzem rám, a szemeimbe és azokat látván értse meg, hogy nem normális, amit tesz. Ám tudom, sajnos ez nem ilyen egyszerű.
- Nem vagyok angyal, Yoongi, egy hájas disznó vagyok - kezd nagy sírásba, melybe vékonyka hangja fullad. Szívemet apró darabokra szaggatja mindig, ha sírni látom, hiszen tudom, akkor nem boldog. Nagyon nem fogadja el, sőt, utálja magát, jobban, mint bárki más. Van egyáltalán egyetlen lélek, aki utálja őt? Lehetetlen, Jumin egyetlen utálója saját maga. Saját maga ellen harcol mindig, én pedig mindig azon vagyok, hogy ezt megállítsam, sőt, megváltoztassam.
- Jimin, fejezd be - szólok rá kicsit erényesebben, hiszen az arcomról le tudnám marni a bőrt, mikor így beszél saját magáról.
- De az vagyok, Yoongi, csak nézz rám! Gusztustalan vagyok! - hisztizik, mikor rám néz, a sírása pedig erősödik. Buta, rettenetesen buta, hiszen elhangzó szavaival csak ront az így is rossz helyzeten, ostoba módon ostorozza és ócsárolja magát, habár tudja, ezzel az ég világon semmire sem megy. Az édes kis angyalból egy gondolkozni képtelen teremtmény lesz, aki a legaljára tiporja magát, ahonnan ha én nem emelem ismét a magaslatokba, annak beláthatatlan következményei lesznek.
Szememet forgatva túrtam hajamba, Jimin ezt kihasználva dugta le mutatóujját torkán és gyomra tartalma kis öklendezés után máris a wc kagylójában landolt.
- Jimin! - szóltam rá idegesen és leguggolva vállánál fogva magam felé fordítottam. Először elenyésző majd egyre hevesebb ellenkezésbe kezdve próbálta vállait fogó kezemet lehámozni magáról, arca sírásától volt vörös és könnyeivel áztatott, én mégis gyönyörűnek láttam. Mindig annak látom, hiszen mindig az, és ezt nem képes ő megérteni.
- Fejezd ezt be! - rivalltam rá erőteljes hangon - Értsd már meg végre, hogy ezzel semmire se mész!
- Engedj el - sírt - Egy malac vagyok! Utálom magam!
Cselekedetei hisztérikus vergődéssé váltak, csápolt mindenfele, nem érdekelve, hogy néha engem is eltalál, mint akinek esze veszett, vergődött, csak hogy engedjem el. Megtettem, de csak azért, mert szemem sarkába kapott, ami nem volt szándékos, de annál kellemetlenebb. Kihasználva, hogy nem fogom, a padlón ülve kuporodott a fürdőszoba fehér csempézett falához, összehúzta magát, apró volt, de sírása nagy, hangos, betöltvén a kicsi helyiséget, félő, hogy fül tanúja nem csak én voltam.
- Jimin, csillapodj, meghallják a szomszédok - mondtam neki, de eredményt nem értem el vele.
- Nem érdekel! Ők is tudják, milyen undorító vagyok, ők is utálnak! - kiabált ültében vergődve, már régen nem csak annyira, mint egy kisgyerek, ez sajnos már komolyabb volt.
- Senki nem utál, felejtsd el ezt a hülyeséget! - lassan közelítettem meg, megfontoltan nyújtottam felé kezemet, mi mikor térdét lágyan érintette, ő ismét csapkodni kezdett.
- Ne érj hozzám! - ordított rám az eddigieknél hangosabban. Nem akartam, de muszáj voltam megtenni azt a lépést, amit az orvos csak szélsőséges esetekre ajánlott, azt hiszem, ez az volt. Na meg, ilyen helyzetben még nem voltam, hogy mi lenne a legjobb, amit tehetnék, nem igazán tudtam. De azzal tisztában voltam, ha nem állítom le így vagy úgy, magától sem fog.
Otthagyva őt a járólapon ülve zokogva, futottam be a hálószobába, hogy magamhoz véve a szükséges gyógyszert szaladjak vissza Jiminhez, aki a segítségre talán sosem volt még ennyire szüksége eddig, mint most. Éreztem, a szívem őrült módon dobog. Féltettem őt, vissza akartam kapni minél előbb a kis angyalom, dühös voltam, amiért Jimin már megint saját magát sodorta józan esze szélére és végtelenül szomorú, hogy a sors ilyen önmarcangoló, önpusztító személyiséggel ruházta fel azt, aki a legkevésbé érdemli.
Mire visszamentem a fürdőbe, Jimin már megint a wc felett görnyedve hányt, ezt látva kedvem támadt kifejelni a közfalat. Nem rohantam egyből oda, hogy megállítsam, hiszen ha már útjának indította, jobban jár, ha ki is jön, viszont mikor befejezte, mögé lépve guggoltam le és fogtam rá ismét vállaira. Természetesen most sem hagyta szó és bármi nemű reakció nélkül, ám ezúttal már nem engedtem vergődésének és kiabálásának, mellkasánál összefogva kezeit szorítottam magamhoz, hogy mozgási lehetőségét a minimálisra csökkentsem valamilyen szinten.
- Jimin, angyalom - próbáltam lágy, nyugtató hangon fülébe szólni, amiről tudom, nagyon szereti, abban reménykedve, bár meg nem nyugszik, de legalább figyel rám. Hangomat hallva éreztem feszült izmait egy pillanatra elernyedni, de próbálkozásai erős de nem fájdalmas szorításomból kiszabadulni nem fejeződtek be.
- Vedd ezt be - emeltem szájához kezem, válla fölött kilesve.
Serényen rázta fejét ellenkezését és nemtetszését kifejezve, ami elvárásaival ellentétben nem igen hatottak meg. Úgy akartam őt mindig a tenyeremen hordozni, mint a legdrágább kincset, hiszen az, ám a karjaim közt most egy ördög szállta fiút tartottam.
Szájára tapasztva kezem löktem így be az apró nyugtatót és annak reményében, hogy az célt érjen, fejét hátrahajtottam vállaimra, így nyaka megnyúlt és reméltem, hogy a gyógyszer ha teljesen nem is, de lejjebb csúszik. Ujjaimmal kitüremkedő ádámcsutkáját kezdtem masszírozni, hiszen esze ágában sem volt nyelni, de így valamelyest elősegítettem a késztetést benne.
Nyelésének hangja zene volt füleimnek és egy kicsi kar szívemről a hatalmas követ lelökte. Jimin vergődése kicsivel később már csillapodni látszott, mozdulatai enyhültek, teste lassan ölembe nehezedve ernyedt, már nem hisztizett, nem vergődött, pilláira súlyok akaszkodtak. Nem sírt már olyan szívszaggatóan, csak sűrűn szipogott.
- Yoongi... Én nem vagyok őrült - mondta halkan, erőtlenül a gyógyszerre célozva, hiszen szentül állította, csak az őrültek szednek nyugtatókat. Egyetértettem, meg nem is. Mindenesetre utáltam ezt tenni vele, ha csak lehetett, próbáltam nélküle megoldani a helyzetet, lenyugtatni őt én magam, ami az utóbbi időkben egyre nehezebbé vált. Féltem. Féltem, hogy olyan felé sodor ez minket, ami véget vethet mindennek.
- Nem vagy az, Jimin. Nem vagy az. - súgtam fülébe és karjaim már szeretetteljesen, védelmezően fonták testét körbe, minek izmai már ellazultak a nyugtató gyors hatásának köszönhetően. - Szeretlek, Jimin.
- Mindig fogsz? - hunyta le pilláit a ránehezedő álmosság és kimerültség által vezérelve, dús ajkai is már nehézkesen formázták a szavakat.
- Mindig. - mondtam olyan határozottan, amennyire csak tőlem telt. Hiszen így volt, bármi történik, én Park Jimint jobban fogom szeretni, mint bárki mást. Vigyázni fogok rá, míg szívem utolsót nem dobban. Ebben teljesen biztos voltam.
Bal kezemmel mellkasát kezdtem el cirógatni, imádta ezt, ezzel segítettem végleg ellazulni, mielőtt átlép Álomországba. Jimin olyan volt ilyenkor, mint egy kis cica. Egy kölyök macska, aki akárhol van, ha cirógatják, képes szinte azonnal elaludni.
Imádom. Imádom, hogy ilyen édes, imádom, hogy az enyém. Előbb adnám oda saját életem, minthogy Jimint elvegyék tőlem. Ő nem bolond, de én igen, hiszen elvette eszemet, és már csak neki élek. Ezt is imádom.
Heves levegővételei nagy, egyenletes szuszogásba torkollottak, kezei időközben megtalálták enyémet és rövid ujjai az én vékony ujjaimmal egybefonódva pihentek hasán, fejét féloldalasan nyakamba hajtva. Az idők végezetéig így maradnék, meg sem mozdulnék, levegőt is csak takarékosan vennék, nehogy felébresszem, ám mégsem maradhatunk itt a fürdőszoba fehér padlóján, muszáj voltam őt karjaimba véve felemelni és az ágyunkra óvatosan letéve gondosan betakargatni, amit nagyon szívesen meg is tettem.
Örömmel láttam, hogy nem ébredt fel, ami mondjuk várható volt a gyógyszer miatt, de nem is akartam kísérletezni.
Miután tudomásul vettem, kényelmesen fekve alszik nyugodtan, tüdőmet szorító mély sóhaj hagyta el ajkaimat. Leülve az ágy szélére könyökeimet térdeimen megtámasztva hunytam le szemeimet és hajtottam le fejem. Jimin nem őrült, de beteg. Olyan beteg, amitől nem lesz egyszerű megszabadítani, de próbálkozni fogok.
- Ennyit a semmittevésről... - mormoltam.
Jimin boldogan ette fagyiját, amint kedvenc parkjában sétáltunk. Az idő, ami ezen a napon volt, azt hiszem olyan, amit tökéletesnek hívnak. Sütött a Nap, melegét enyhe szellő enyhítette, a fák dús lombjai pedig jól eső árnyékot vetettek ránk és a hosszú kavicsos útra, mi a parkot kettészelve nyúlt előttünk. Angyalom boldog volt, gondtalan, egyszerűen csak élvezte az élet apró örömeit. Csakúgy, mint én őt boldognak látni. Most az volt. És ez nekem elég ok volt arra, hogy én is az legyek.
- Na basszus, leettem magam - nézett le fekete-fehér csíkos pólójára, amin ott díszelgett egy kicsi barna paca a csokis fagyi végett. Dünnyögve kezdte volna el azt maszatolni annak reményében, hogy majd ő hős lesz és eltünteti, de Jimin meg a foltok nyomtalan eltüntetése nem fér össze, csak úgy, mint a tűz és víz sem.
- Ne ne ne, ne nyúlj hozzá - léptem elé és kicsi kezét megfogva állítottam meg mozdulatában, mielőtt nekiáll rosszabbá tenni a helyzetet. - Adj egy zsepit.
Száját elhúzva emelte rám csillogó mandula szemeit majd kínos mosolyra húzta ajkait.
Értem én.
- Szívem, mit is mondok mindig? - szökkentek fel szemöldökeim. Ujjait, miket eddig fogtam összekulcsolta enyéimmel és kezeinket leejtette magunk mellé.
- Hogy szeretsz? - pislogott rám vigyorogva, kikerülve a válaszadást, és a beismerést, hogy nem, most sem tett el zsebkendőt. Néha elgondolkodok, a barátja vagyok, vagy az édesanyja?
- És még?
- Hogy... Nagyon szeretsz? - illegett jobbra-balra.
- Rendben, ott marad a folt - rántottam vállat és hátat fordítva neki sétáltam tovább. Jimin mint egy elveszett csibe trappolt utánam és termett előttem, megállítva ezzel engem.
- Na jó... Nincs zsebkendőm... - hajtotta le a fejét elismerően, ám a nagy világmegbánás nem tartott valami sokáig, a következő pillanatban már kicsi csókot csenve ette tovább fagyiját engem figyelve, édesen mosolyogva.
Imádom? Rettenetesen.
- Nem mondtam még neked, hogy rakj el, igaz? - böktem meg homlokát, mire nyávogva reagált.
Nadrágom zsebéből elővéve egy tiszta zsebkendőt álltam neki letörölni a foltot amennyire csak tudtam.
Sokan voltak ma a parkban, másokat is kicsalt a jó idő, mindenki arcán mosoly ült, vagy csak egyszerűen sütött lényéről a jó kedv, átragasztva ezt ránk is. Rám is, ami nem jellemző, csak Jimin képes jobb kedvre deríteni, most viszont valamiért az egész légkör egy nagy boldogságbomba volt, ami hatással volt rám is. Milyen nyálas.
Egy, a tó partján álló padra lehuppanva fújtuk ki magunkat. Végigjárva az egész parkot jól esett végre leülni, sosem voltam egy atléta, inkább a kevés energiát igénylő tevékenységeket preferáltam. Velünk szemben szinte vakítóan csillogott a tó vize, de egyik sem vakított annyira, mint szerelmem szépsége. Szorosan mellettem ülve húzta fel lábait talpaira, jobb kezemet, mit eddig is fogott, el nem engedte volna, ujjaimmal kezdett el játszadozni. Csak kicsit fordította fejét kezeink irányába, szőke haja szemébe hullva takarta azt előlem, ajkai mint egy apró kacsa csőre, enyhén csücsörítve harapdálta szája belsejét. Miért ennyire szép? És miért nem tudja ezt elhinni? Bízik bennem, mégsem hiszi el szavaimat, mikor azt mondom, ő egyszerűen gyönyörű, férfi létére is. Egy műalkotás.
Már négy napja annak, hogy Jimin az őrület határára sodorta magát, de erről neki nincs emlékképe, amit nem bánok, és eszem ágában sincs ezen változtatni. Maradjon a tudatlanságban ezzel kapcsolatban, hiszen, ha megtudná, mit művelt, ezért is utálná magát. Mint azért a két harapásért a muffinból, ami kiváltotta ezt belőle. Bűntudata támad minden - szerinte - tiltott édesség evésekor, és néha már rá kell szólnom, hogy a háromszori étkezést rendesen betartsa, a szinte már görcsösen ragaszkodásról a teste mozgásban tartásáról és izmai szinten tartásáról nem is beszélve.
Évek óta modellkedik, talán akkor kezdődött minden, ugyanis modellnek csak a tökéletes emberek mehetnek, és Jimin akkoriban nem volt az. Húsos, szemüveges kisfiú volt egy álommal, ami végül sikerült és tönkre is tette. Ugyanakkor, ha munkájának köszönhetően nem pillantom meg egy kirakatban figyelmet követelő arcát, talán sosem figyelek fel rá és lesz az enyém.
Apám fotós, művészi képek készítésének él, mióta eszemet tudom, tán még tervben sem voltam, mikor elkezdte. Fotózott már mindent, természetben és fotóstúdióban, én pedig sokszor sarkában voltam, hiszen akkor még azt hittem, én is erre vagyok hivatott. Így történt, hogy a tökéletesség, mi egy bolt üvegéről pillantott rám eddig, megjelent előttem teljes valójában.
Apám felettébb izgatott volt új munkája miatt, nem tudta megállni, hogy óránként ne hússzor tudassa velem, mennyire várja már a mai fotózást, hozzátéve, hogy vétek, ha otthon maradok. Egyszóval mentem, mert kellett. Izgultam én is, de nem ugyanazért, mint apám. Az ő kíváncsiságát az új modell keltette fel olyannyira, kit nem régen szerződtetett le a Puma, első nagyobb fotózása pedig rögtön apám munkája lett. A legjobbat akarta kihozni belőle, ezzel megmutatva a modell legjobb oldalát és sajátját. Én viszont maga a fotózás miatt égten lázban, hiszen rettentően kíváncsi voltam, hogyan is megy ez pontosan, mert már tudtam, ha fotós leszek, én a fotóstúdióban fogom kattogtatni méregdrága gépemet, sokkal érdekesebbnek gondoltam ezt, mint unalmas füvet meg ezerszer látott naplementét fotózgatni. Mindig is azon a véleményen voltam, az ember, mint lény, műalkotás, ezt akarom, hogy képeim majd bebizonyítsák a világnak.
Apám olyan szaporán lépkedett, hogy szinte futnom kellett utána, a végén már a nyakába lihegve követtem, le ne maradjak, hiszen úgy tett, mintha nélkülem a fotózás nem kezdődhetne el. Hosszú kacskaringós folyosók végén nyíltak tágra a falak, ahol minden kellék már arra várt, amire a jelenlévők is, kezdődjön. Voltak sminkesek, stylistok, asszisztensek, és megannyi ember, kinek feladatát nem tudtam beazonosítani, kicsivel később pedig a mi érkezésünket követve belépett az esemény sztárja is. Akkor még csak saját ruháját viselve jelent meg, világos kék farmer, egyszínű fehér póló, fekete haj és meztelen láb. Miért nincs legalább zokni rajta? - kérdeztem magamban és vontam össze szemöldökeimet. Látszott rajta, nem most érkezett, haja és sminkje már készen volt, talán csak elment valahova. Nem érdekelt. Csak az, hogy ne pislogjak, egy másodpercet se vesztegessek el látványából. Ha nem figyeltem volna, állam a földön koppant volna, ám levegőt egy rövid időre így is elfelejtettem venni. Egy pillanatra azt hittem, egy angyalt látok, ami képtelenség, hiszen angyalok nem járkálnak köztünk, túl jók hozzánk.
A modell fiú tudatában volt annak, hogy mindenki figyelmét felkelti akárhányszor belép, nem értek nagyon a modellkedéshez, de biztos voltam abban, hogy a fiút nem csak megnyerő szépsége, de ez a hihetetlen aurája is segítette abban, hogy megkapja az állást. Hiszen, ha másét nem is, az én figyelmemet megkapta. Mindamellett, hogy jól nézett ki, reakcióiból, megnyilvánulásaiból lerótt, angyal testben angyal lélek. Szerénynek tűnt, sőt, kicsit szégyellősnek is, mikor végignézett a jelenlévőkön. Tekintetem egy pillanatig le nem vettem róla. Egészen addig, míg meg nem lökött valaki. A hirtelen jött és váratlan lökés miatt levettem szemem a fiúról, hogy megnézzem, ki nem képes kikerülni, de nem láttam senkit, valószínűleg észre sem vette, hogy nekem jött, már ment is tovább. A modell csakugyan kilépett látókörömből, ugyanis őt se láttam magam körül, de nem ijedtem meg, tudtam, ha máshol nem is, legközelebb úgyis látom majd a kamera előtt.
Így is lett. A fiú számtalan ruhavariációban jelent meg a fehér vászon előtt, mi, mint egy gyönyörű, élő festményt keltett volna életre. Teljesen más ember állt előttem, vagyis a fényképező gép és erős fények kereszttűzében, mint nem régiben az ajtóban. Ugyanazt a figyelmet követelő jelenséget láttam, mint pár napja egy üzlet kirakatában, ám élőben a látvány ezerszer jobb volt és nagyobb hatást gyakorolt rám. Annyira magabiztos és karizmatikus volt a kamera előtt, értette a dolgát, tekintete sötét volt, olyan, amit látva minden ember akár a nemi identitását is átgondolja, uralta a történéseket és elkápráztatott. Egészen biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam, és rémlett is, hogy apa már említette ezt, ahogyan azt is, nem régen kezdte a modellkedést, ennek ellenére profikat megszégyenítő volt. Legalábbis nekem kedvencem lett, még úgy is, hogy amúgy egy modellnevet se tudnék mondani. Ha mind ilyen lenne, minden divatbemutató első sorában ülnék. De tudtam, a fiú egyedi.
Megközelíthetetlennek tűnt, ahogy az idő haladt előre és mialatt én csak néztem és néztem, érezni kezdtem valami különöset. Furcsa érzés volt és kusza, köze volt a modellhez. El akartam érni az elérhetetlent, nem csak úgy, hogy hozzáérek, testében rejtőzködő lelkét akartam megérinteni.
Irigykedtem apámra, amiért ő kapta a feladatot, ábrázolja képein ezt a műalkotást, és lassan kezdtem teljes mértékben megérteni, miért is volt ennyire izgatott a fiúval kapcsolatban. Apa értett az ilyenhez, hiszen nem hiába tart ott a karrierje, ahol, a mai alkalommal pedig bebizonyította ezt nekem is.
- Apa - böktem meg vállát a szünetben. Éppen az eddig készített fotókon futott át gyorsan.
- Mondd fiam - pillantott rám, majd ismét a laptop monitorát bújta.
- Öm... Mit is mondtál, mi a neve a modellnek? - kérdeztem kicsivel halkabban, mire ő meglepetten nézett rám ismét.
- Miért, Yoongi? - nevetett fel - Tán megtetszett a fiú?
Vállalom éreztem az apró bökést, csak úgy, mint apám emlékképemben.
- Yoongi - hallottam ismét az édes hangot, amit úgy szeretek - Ne bámulj már!
Szigorú arca nevetésre késztett - Ne haragudj, Chim, csak elgondolkodtam - nyomtam kis csókot hajával takart homlokára.
- És ezt az arcom melyik része ihlette? - vetett meg pillantásával. Az 1-szer 1 nem olyan egyszerű, mint Jimint zavarba hozni, és bár most nem állt szándékomban ezt tenni, mégis sikerült.
- Az egész. Innentől - fogtam közre arcát kezeimmel - idáig - simítottam végig, majd odahajolva csókoltam meg ezúttal már ajkait, amikkel akarata ellenére csücsörített felém, hiszen összenyomtam arcát.
- Pocok - kuncogtam ajkára, mire nyávogva húzta ki arcát kezeim közül.
- Nem vagyok pocok - lökte meg vállam.
- Csak egy an--
Nem fejeztem be a mondatot, hiszen Jimin hirtelen pattant fel és kezdett futkározni ide-oda.
- Veled mi az isten nyila lett? - kérdeztem csodálkozva figyelve őt. Össze-vissza sipákolt, nem volt ideje válaszolni, de nem is kellett, megláttam a furcsa reakciójának okozóját.
Egy egész méhecske rettentette meg a megrettenthetetlent.
- Jimin, egy, az csak egy méh, kettő, nem lesz jobb, ha körbefutod a bolygót - fontam össze mellkasom előtt karjaimat, hátradőlve nézve az akrobatikusokat megszégyenítő műsort.
- De megcsíp - visítozott akárhányszor a fenevad a közelébe került.
- A méhek nem bántanak, de lehet, hogy ez kiszedi a szemed is - olaj volt a tűzre a mondatom. Ennél a pontnál már nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek, holott lehet inkább hős lovagot kellett volna játszanom és megmenteni a gyáva nyulat. - Már elment - szóltam neki kuncogva.
Jimin, mint aki tényleg a sárkánnyal harcolt, úgy huppant vissza a padra nagyokat szuszogva, miután teljesen meggyőződött róla, tényleg nincs már a közelébe sem.
- Most, hogy kellőképpen kimozogtad magad, akár haza is mehetünk - az előzőeken vigyorogva karoltam át vállát, miből ő egyből ki is bújt.
- Már mész innen - szólt rám ellökve kezem - Ahelyett, hogy segítettél volna...
- Látod, sikerült nélkülem is győzedelmeskedned - simítottam volna hajába, ha nem húzódik el megint.
- Nagyon vicces...
- Nem annyira, mint amennyire a te műsorod volt - kuncogtam és felálltam. - Gyere.
Felé nyújtottam kezemet, de makacsul fonta össze ezúttal ő karjait maga előtt és ha tehette volna, tekintete kicsi nyilacskákkal szurkált volna össze.
- Menj a francba.
- Jaj, szívem, ne legy... Jesszus, visszajött a méh! - ugrottam hirtelen hátra, de nem olyan gyorsan, mint Jimin a padról. Szorgosan menekülőre fogva bújt el mögém. A semmi elől rejtőzködött el, hiszen nem jött vissza a méh, csak kíváncsi voltam reakciójára. Mikor realizálta átverésem, vérig sértődve küldött még a francnál is melegebb éghajlatra és indult haza, én viszont csak nevetni tudtam.
Édes.
Délutáni órák lebegtek fejünk fölött, de lehetett volna akár éjszaka vagy kora reggel, minket csak az érdekelt, hogy legyőzzük a másikat a videó játékban. A kanapén ülve éltük szinte teljesen bele magunkat a játékba, egymásnak dőlöngélve vagy éppen a képernyőnek rimánkodva próbáltuk leelőzni, majd le is győzni a másikat.
- Ez az! - kiáltottam fel felpattanva ülőhelyzetemből, mikor hamarabb értem be a célba Jiminnél, akinek persze negyed annyira sem tetszett a végeredmény.
- Csaltál! - mutogatott a képernyő felé serényen.
- Hát már hogy csaltam volna? Ez tehetség, Jimin! Megértem, hogy nem tudod, mi az, ha egyszer nincs neked ehhez a játékhoz - vigyorogtam szélesen.
- Visszavágót! - vágta rá egyből és visszarántott a kanapéra. Rám se nézett, már a játékhoz készen ült és meredt a képernyőre.
- Hetedszer is veszíteni akarsz? - nevettem felé.
- Kussolsz, indítod - lökte kezem a gombra, amit megnyomva újraindult a játék. Jiminen látszott, hogy ezúttal tényleg nyerni akar, édes volt, mint mindig, a kőszívemet pedig csak ő tudja meglágyítani, így úgy döntöttem, ebben a körben hagyom nyerni.
Az eredmény pedig szívemet melengette. A pillanatban, hogy Jimin megnyerte a menetet, szinte plafonig szökkent és tapsikolt nagyokat nevetve örömében. Imádom.
- Láttad ezt Yoongi? Nyertem! - tapsikolt boldogan - Tudtam, hogy most sikerülni fog, már a startnál jól indítottam!
- Ügyes vagy, édes - mosolyogtam a gyermeki lélekkel megáldott férfira. Hihetetlen, hogy a legkisebb dolgok is fülig érő mosolyt csalnak tökéletes arcára. Annyira ártatlan, annyira tiszta lélek, egy kincs, ezt mindig bebizonyítja.
- Na, most már csak győzni fogok, érzem, játszunk még egyet! - nyomta kezembe a konzol.
- Jimin, mára elég - hajtottam hátra fejemet, mert szeretem boldognak látni, azért a játék nem annyira jó, hogy egész nap játszunk vele.
- Naaa, légyszíves! - bújt hozzám közel - Ha azon múlik, hagylak nyerni!
Hohó, hogy feltűrte az orrát! Nevetésemet látván elbizonytalanodva pislogott rám.
- Szeretlek - búgtam ajkára mielőtt megcsókoltam volna. Hosszú csókcsatánk elmélyülését Jimin telefonjának hangja szakította meg, és bár hiába próbáltam megakadályozni, hogy Chim leszállva rólam, és felvegye, végül mégiscsak kikászálódott karjaimból.
- Egy perc - csilingelt hangja, amint eltűnt a hálószobánkban.
Kihasználva, hogy nincs itt, gyorsan kikapcsoltam a játékot, még mielőtt rá nem vesz megint, hogy mégis játszunk még.
Szája továbbra is fülig ért, de ezúttal a telefonbeszélgetés váltotta ki, csak még nem tudtam, miért.
- Nocsak, de boldog valaki.
- A modellügynökség hívott - mosolygott izgatottan.
- Áh, vagy úgy.
- Fotózásom lesz Japánban a jövő héten!
Válaszom csak egy hümmögés volt, ami látszólag ellentmondott Jimin elképzelésének, talán azt hitte, majd én is vele együtt örülök. Büszke vagyok rá, amiért jól megy modellkarrierje és keresik, azzal sincs bajom, hogy elutazik, hisz visszajön, ugyanakkor utálom, hogy modell. Tönkretette a magáról alkotott képét ez az egész világ és tudom, hogy mint mindig, most is a fotózásig alig fog enni, hogy a tökéletesnél is jobban nézzen ki.
- Nem örülsz, Yoongi? - kérdezte már fele annyi lelkesedéssel, telefonját ujjai közt szorongatva, miközben én a párnákat rendezgettem a kanapén - Nem vagy rám büszke?
- Nem erről van szó, Jimin. De tudod jól, mit gondolok erről az egészről. - válaszoltam rá sem emelve tekintetem.
- De te is tudod jól, szeretem a munkámat.
- Nem is erről van szó. Hanem már látom magam előtt, hogy mi lesz míg el nem utazol. Ez aggaszt, most is, mint mindig.
- Ezt mindig felhozod... - vetette hátra fejét horkantva, maga mellé ejtve karjait.
- Igen, te meg sosem változtatsz. - egyenesedtem ki vele szemben.
- Akkor minek mondod mindig, ha már unod? Hidd el, én is unom ezt a témát.
- Akkor miért nem változtatsz, ha unod és tudod, hogy én is? - kereszteztem karjaimat mellkasom előtt.
- Ne kezdjük már megint, kérlek... Te is tudod, miért teszem.
- Nem, Jimin, nem tudom. Te csak azt hiszed, jót teszel azzal, hogy éhezteted magad, vagy ha mégis egy falat is a szádhoz ér, később a wc-ben landol. De mit érsz el ezzel? Felidegesítesz engem és tönkreteszed magad! Ettől nem lesz jobb alakod.
- Azt mondod, rosszul nézek ki? - emelte fel hangját két oktávval.
- Jimin, ne forgasd ki a szavaimat, tudod, hogy utálom!
- Én meg azt utálom, hogy mindig próbálsz lebeszélni arról, amit szeretek! Miért nem tudsz egyszer velem örülni?!
- Akkor örülnék, ha végre befejeznéd ezt a hülyeséget!
- Ez nem hülyeség! - csapott combjaira kiabálva - Menj a picsába, Yoongi!
Sarkon fordulva már el is nyelte a szoba, figyelmeztetést arról, hogy jobb, ha most inkább egyedül hagyom, az ajtó hangos pukkanása adott. Így hát nem is mentem utána, helyette inkább levetettem magam a kanapéra. Újra meg újra előjövő veszekedés volt ez köztünk, Jiminnek igaza volt abban, mindketten unjuk már ezt, mégis mindig eljátsszuk. A legjobbat akarom Jiminnek, és ebbe az is beletartozik, hogy próbálom lebeszélni régóta tartó hóbortjáról. Most még azt hiszi, hogy a rosszat akarom neki ezzel, de ha végre elgondolkodna és otthagyná azt a cirkuszt, a végén hálás lenne. Hiszen akkor nem kéne senki túlzott elvárásainak megfelelnie és gondja egy szem se lenne. De nem, ehelyett a makacs férfi támadásnak veszi és esze ágában sincs egy kicsit is elidőzni ezen és jobban belegondolnia. Csak annyit tudok tenni, hogy mindig próbálom elérni, hogy megmozgassa az agytekervényeit.
Teltek a napok, közeledett a fotózás és Jimin szeméből a csillogás kezdett egyre csak eltűnni. Utoljára a videó játék közben láttam igazán boldognak, azóta nevetés hagyta el ajkait, de egyik sem volt az az igazi, imádnivaló Jimin kacaj. Bántotta valami, ami bebizonyította, talán mégsem ismerem teljesen, ugyanis nem tudtam rájönni, mi a baja. Hiába kérdezgettem, mosolyogva mondta, csak izgul vagy csak fáradt. De ez biztosan több volt annál, ez a Napnál is világosabb volt.
Jó idő volt kint, Jimin pedig úgy döntött, elmegy egyet sétálni, mostanában sokszor indult útnak egyedül, azt mondta, szeretné kiszellőztetni fejét, gondolkozni akar, és nem sokára visszajön. És eddig mindig visszajött.
- Vigyázz magadra, édesem - nyomtam csókot rózsaszín ajkaira, ő pedig úgy ölelt utána is hosszú pillanatig, mintha az élete múlna rajta.
- Szeretlek, Yoongi - kuncogva csent csókot újra.
- Jimin, úgy búcsúzkodsz, mintha világgá mennél - nevettem halványan én is. Reakciója csak egy mosoly volt, és arcomat végigcirógatta rövid ujjaival.
- Nem megyek világgá - mondta - Csak fejest ugrok az éjszakába.
Az ajtó halkan kattant, amint a kilincs nyelve a helyére került, ezzel csend nehezedett rám. Sokáig bámultam az ajtót, min Jimin átlépett. Alig telt el két szempillantás azóta, hogy elment, én mégis már most akartam, hogy visszajöjjön. Mintha tényleg világgá ment volna és én megállíthattam volna, de nem tettem, nem tudom, helyes volt-e, mindenesetre el akartam hitetni magammal, csak túlreagálom. Egy séta még nem a világ vége. Ha ezt szeretné, hát menjen, én itthon várom.
És vártam. Vártam egy fél órát, vártam egy egészet, Jimin viszont sehol. Rövid járkálásai eddig sosem voltak hosszabbak maximum fél óránál, ám most a nagymutató már átlépte a következő számot is és én még mindig egyedül voltam
Különös érzés fogott el, mindamellett, hogy kezdtem ideges lenni, izgultam is, mikor bukkan már fel szőke haja a bejárati ajtóban, ezzel megnyugtatva engem, és bebizonyítva, tényleg csak túlreagáltam.
Ám Jimin nem jött.
Hirtelen ötlettől vezérelve löktem el magam a konyhapulttól és bőrkabátomat magamhoz véve hagytam el a lakást. Voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy tudtam, Chim ilyen útvonalon szokott kolbászolni és hogy egyik kedvenc célpontja a Han folyó, már csak ezért is odaindultam, meg az agyamat elködösítő gondolat végett is, hogy nekem oda kell mennem, minél hamarabb. Ezért volt az, hogy szinte már futva közelítettem meg a folyót.
A tőlem nem megszokott fürge mozgás által kiváltott éles levegővételeim közben kapkodtam a fejem, abban reménykedve, megtalálom akit keresek. Nem voltak sokan jelen, hiszen kezdett későre járni, na meg hétköznap van, mindenki készül a következő nap eljöttére.
Ekkor már lassabban mentem, hogy véletlenül se nézzek át Jiminen, szemem lassan hozzászokott az utcai lámpák silány fényeihez, mégis hunyorítva néztem mindenfele.
De Jimin sehol. Sehol, ahol gondoltam, helyette egy lámpa alatt megállva pillantottam fel akaratom ellenére a folyót átszelő hídra. Két ember volt ott és Jimin. A két ember egymást karolva sétált, Jimin a korlátnál állt. A két ember eltűnt a látókörömből, Jimin felrugaszkodott a korlátra.
Én torkom szakadtából ordítottam és parancsoltam neki, hogy meg ne tegye, de Jimin leugrott.
Jimint elnyelték a habok, én pedig egy percig nem haboztam utána ugrani a part széléről. Eszeveszett tempóban kezdtem úszni felé, talán a lélekjelenlétem, a hatalmas düh és aggodalom akadályozta meg, hogy elsüllyedjek, a hullámok is segítettek, a nagyobbakat is csak angyalom alább hulló teste generálta. Úsztam, ő pedig már nem kapálózott. Meg sem próbált megmenekülni, próbálkoztam én.
De mit is tehet egy átlagos ember a sorssal szemben. Jimin a Nagykönyvben neki megírt soroknak engedelmeskedett én pedig az enyém ellen küzdöttem, de akárhogy is küzdöttem, Jimint elvette a Végzet. Az én soraim azt jósolták, látom barátom, szerelmem halálát.
Erősen kapaszkodtam Jiminbe és úsztam vissza a partra, ahonnan beugrottam, utolsó pár méterben már egy nő segített, ki fehérebb volt a frissen hulló hónál is a sokk végett.
- Hívtam már a mentőket meg tűzoltókat! - mondta serényen, amint először Jimint húzta ki a vízből, majd engem is. - Jól vagy? - kérdezte aggodalmasan a korosodó nő megfogva a vállam, míg én szerelmemet ölembe véve szorongattam. Nem szóltam, hisz nem akartam. Nem szóltam, hisz amint szám nyílna, égbe kiáltó ordítás zengene a folyó partján, megtudná a világ, Jimin meghalt.
Mosolygok. Mosoly, halvány mosoly húzza ajkaimat, amint rád pillantok. Olyan szép vagy, gyönyörű, látványod elkápráztat, mint első alkalommal, és tudom, nem most látom utoljára. Máskor ismét megmutatod majd.
Békésen fekszel ölemben, szőke, lágy tincseid szolidan mozognak, amint fájdalomtól szakadó mellkasomba a levegő úgy szökik be és rohan ki, ahogy tiédbe is eddig. Szemeid, azok a csodás sötét gyémántok, nem néznek rám, dús ajkaid nem ejtik nevemet, apró kezed eltűnik tenyeremben, de amennyire hideg, olyan mozdulatlan is. Rövid ujjaid pulóverembe nem kapaszkodnak, nem hallom édes nevetésed, azt, amiért mindent feladnék, hibátlan tested nem mozdul, nyugodt vagy, alszol. Nem találkozik újra tekintetünk, nem hallom újra hangodat, testedet ölelem, de nem viszonzod, itt vagy velem, mégis itt hagytál, de én csak mosolygok. Hiszen, angyal lettél, olyan, aki mindig is voltál, de most már igazi, nagy, fehér szárnyú angyal. Nem vigyázok rád többé, te intesz engem a helyes útra mostantól, nem vagyok már védőbástyád, a te szárnyaidba burkolózva bízom majd én a jóban.
Biztosan boldog vagy. Hiszen, végre nagyobb vagy, mint én.
Biztosan boldog vagy. Hiszen erőd hatalmasabb lett enyémnél.
Biztosan boldog vagy, tudom, hiszen mindig te akartál rám vigyázni, meghálálni oly sok tettemet, miket a feléd érzett soha el nem múló szerelmem hajtott. Mosolyodat már a Nap sugaraiban fogom újra látni, édes pozsgás arcodért mindig szép virágok fognak nyílni, gyémánt könnyeid esőcseppekben fognak alábbhullni és én mindig kint leszek, hogy érezzelek. Apró kezed fogja hajam újra simogatni, amint a szél megmozdul, ha boldog leszel, a világ szebb lesz. Annyira, mint mikor még velem voltál. Mikor szíved dobbant, értem.
De te már most sírsz, Angyalom, hiszen súlyos cseppek hullnak alább, áztatják ruháinkat, miket már a folyó vize tett nedvessé előbb, meg se érzed, nem fázol meg tőle, én mégis erősebben szorítalak magamhoz, nehogy saját, égből hulló könnyeid rosszat tegyenek neked. Hiszen nem érdemled meg, sosem érdemelted meg a rosszat, sosem fogod. A világ sem érdemelt meg téged, kincs vagy, és az is leszel. Gyönyörű gyémánt, ami az enyém volt, és mindig féltettem, elvesztettem. Olyasvalaki vett el tőlem, ki ellen hatalmam nincsen. Elvett, nem ad vissza, de én mosolygok, hiszen tudom, Ő mellette leszel csak igazán boldog.
Kék és piros fények felváltva villognak, ezzel színt adva fehér arcodnak, selymes bőrén végigsimítok, vizes, az eső szántja fel a bársonyt, melyet tapintok, pufi orcád, mit én helyetted is imádtam, már nem olyan élettel teli, már nem burkolózik halvány vörösbe, én mégis lágy puszit nyomok rá, hogy érezhessem. Nem érzem már melegét, hideg, hidegebb, mint a Han folyó vize, ami elvett tőlem, segített neked, hogy végre igazán boldog lehess. Nem hibáztatlak, szerelmem. Hiszen csak boldog akartál lenni.
Tán az idő is megállt, hogy utoljára élvezhessem látványod, gyönyörködjek benned, vékonyka tested karjaim közt foghassam, érezzem közelséged, mi sosem volt eddig ilyen távol, nem országok választanak el, egy más világba utaztál. Kis buta, sosem változol. Eszembe jutnak képek, élénkek, de sötétek. Ismét otthon felejtetted az irataidat, mint egyszer, mikor külföldre indultál. Akkor visszajöttél. Ám most már sosem jöhetsz haza. Elutaztál, vagy talán most értél haza?
Igen, hazamentél. Angyal vagy nekem, a legszebb, mindultalan hajtogattam ezt, te pedig elvörösödve mint egy rózsa kuncogtál, szégyenlősködve. "Nem vagyok én angyal" ismételgetted. És én megannyiszor próbáltam elhitetni veled, tökéletes vagy, hogy egyetlen hibád az, hogy nincs hibád.
Sosem szeretted magad, szerettelek én helyetted is. Angyalnak láttalak, miközben te egy szörnyet láttál a tükörben, amitől meg akartál szabadulni, olyantól, amitől a világot meg akartad szabadítani.
És most már boldog vagy, hiszen sikerült.
Az emberek lassan elszállingóznak, mind fekete folt már csak, szétszélednek a temetőben, egyedül hagynak veled. Sajnálják, mondják. Illedelmesség vagy őszinteség vezérelte szavak ezek, nem tudom, de szívemben tomboló űrt nem tölti be, a fájdalmat nem csökkenti. Csak téged akarlak, Jimin, érted szólna ajkam, de tudom, úgyse jönnél. Még mindig nem haragszok rád. Tudod, hiszen kis kezeddel most is hajamat simogatod, de nem vagy igazán boldog, hiszen felhők takarják a Napot, miben gyönyörű mosolyod rejtőzködik. Megbántad tetted, kis buta? De azért csak jobb ott, igaz, angyalom? Hiszen mégiscsak szellők viszik tapintásod, megérint a földön mindent rövidke ujjaid, mégis engem simít leggyengédebben. De sajnálsz engem, hiszen az én boldogságom ugyanolyan fontos volt neked mindig, mint nekem a tied. Sajnálsz, mert látod, üres lettem, egy alak, egy fogalom, cél nélkül, érzelmek nélkül, valami, ami csak létezik, de funkciója már nincsen. Hat napja halt meg veled együtt mindenem, boldogságom, életem. Elvitted magaddal, elvetted mindenem. De én nem haragszom, Jimin. Csak emlékeket akartál rólam, olyanokat, amikről mindig eszedbe jutok majd. Ezért cserében te szívfájdalmat hagytál, ez minden, amit azóta érzek, és édes emlékeket, olyan édeseket, amilyen te is voltál és mindig leszel.
Még ajkamon ég utolsó csókod perzselő tüze, testemet utolsó szoros ölelésed melengeti már csak, kezemben érzem apró kezed, utolsó szerelmes szavad ismétlődik már csak fejemben, Angyalom, csak ez tart már életben és az, hogy nem sokára újra látjuk egymást. Újra enyém lehetsz, hiszen nem tőlem menekültél, tudom. Olyan helyre mentél, ahol végre elfogadod magad, ahol nem bánt az égvilágon senki, boldog vagy, olyan, amilyennek mindig is akartalak, hogy legyél. Örülni fogsz majd, ha újra látsz? Édes nevetésed ismét fel fog csendülni? Valami azt súgja, igen.
Te üdvözölni fogsz engem, én pedig bocsánatot fogok kérni. Hiszen most már többet tudok, mint eddig. Szépséged vakított mindaddig, míg velem voltál, de most, hogy nem látom már mosolyod előttem, jobban látok, mint valaha. Kis fa voltál, mi kitakarta előlem az erdőt, ami mindent rejtett, ami idáig vezetett. Tudtam, hogy beteg voltál, mentálisan voltál beteg, és én mégsem láttam igazán, mennyire is. Talán túlságosan is szerettelek, túlságosan is féltettelek ahhoz, hogy lássam, nem vagy te tökéletes. Hibátlan külsődben lelked apránként darabokra tört, míg végül az erős várból kőhalmaz maradt már csak, én pedig mindig a tetejét építgettem, nem látván, már csak egy kupacon áll a teteje, amit én szorgosan szépítgettem. Nem kerestem benned a hibát, hiszen nekem hibátlan voltál. De most már tudom, hiba volt. Hiba volt vaknak lennem, nem elhinnem, vannak hibáid.
De, Jimin, én így szeretlek.
Mosolygok. Mosoly, halvány mosoly húzza ajkaimat. Te már boldog vagy.
Fekete kabátom zsebéből kidugva egyik kezem simítok végig az arannyal vésett Hangulon, mi nevedet ábrázolja a fekete márványon, sosem lesz annyira jó ezt érinteni, mint téged, de nekem, a világnak már csak ez maradt.
Mosolyogj te is, Jimin, hiszen látod mennyien szerettek! Koszorúk egymás hegyén-hátán árulkodnak családtagjaid, barátaid, ismerősed jelenéséről, utolsó utadra mind elkísért, mert csak te gondoltad, te kis buta, hogy nem szeretnek. Ha eddig nem hittél nekem, majd most talán elhiszed.
Elhaló sóhaj hagyja el számat, utolsót még végigpillantok nyughelyeden, és úgy gondolom, ideje menni. Nem leszek sokat távol, nem sokára látjuk egymást.
Halovány csókot nyomva a fejfára olvasom újra neved, és mosolygok.
- Viszlát, Angyalom.
Fekete fa ajtó előtt állva szorongatok egy fehér papírlapot, rajta egy egyszerű sorral, Köszönöm.
Címzettje nem is tudja, hogy itt vagyok, jobb is így, nincs kedvem beszélgetni. Hálám nagy, óriási, segíteni akart azon az estén, mikor Jimin leugrott a hídról, nem ugrott a vízbe, hogy kimentse, rendőrséget és mentőt hívott helyette, feleslegesen jöttek ki, de a nőt a segítőkészség vezérelte, értékelem ezt, hiszen ha másképp alakult volna, az általa hívott segítség jól jöhetett volna. Az, hogy ez nem így alakult, nem rajta múlt.
Összehajtva a kis lapot dugtam be az ajtó szélére úgy, hogy ha kinyitja az ajtót, leessen előtte. Nem akartam vele találkozni, hiszen nem mertem. Ő volt az egyetlen, aki fájdalmamban igazán osztozott és érdekelte hogy létem, ha ismét szembekerülnék vele, végleg összetörne már így is romokban heverő szívem.
Nem csengettem, majd kinyitja az ajtót, mikor oka lesz rá, a papír megvárja, de Jimin nem vár meg engem, így hát sietősre vettem a dolgot.
Mielőtt bezártam volna közös lakásunk bejárati ajtaját, még utoljára végignéztem, minden le- és kikapcsoltam-e. Messze megyek, vissza már nem térek, de ezt valahogy kötelességemnek éreztem, hogy megtegyem, Jiminie megrögzötten tette ugyanezt akárhányszor elutaztunk, nehogy úgy maradjon valami elektronikai eszköz és vagy a számla vagy egy rövidzárlat miatt felcsapó tűz tegyen seggre minket.
Kulcsom hangosan kattant a zárban, mikor elfordítottam azt, jelezve, bezáródott az ajtó minden és mindenki számára. Zsebre dugva azt indultam meg a lépcsőházban, Jimin a liftet sem szerette, így a kedvéért most is lépcsőn mentem le.
Nem volt messze a célpont, ahova most megyek egyedül azóta, hogy egyedül maradtam, a közelébe se mennék, ha nem lenne ott dolgom. Hiszen, nem sokára találkozok az angyalommal, érte, mint mindig, most is bármit megteszek.
Este volt már, Jimin gyémánt szemeinek csillogását az égen pihenő csillagok tükrözték, a felhők már eltűntek, így tökéletesen láttam azokat akárhányszor felnéztem. Zsebre dugott kézzel sétáltam fel a hídon, úgy, mint bárki más, aki mellettem jött vagy ment, ám nekik eszükbe sem jutna az, amire én készülök, de nem is érdekel. Mindenki foglalkozzon a saját dolgával.
Lassan elérkeztem a ponthoz, ahol utoljára láttam Jimint élve, pontosan oda álltam én is. Azt hittem, majd legalább egy kicsit fújni fog a szél, tekintve az este elérkeztét, na meg a folyó révén elvileg mozog a szél, de most semmi. Jimin lélegzet visszafojtva nézte cselekedeteimet, talán rájött, mi a szándékom - ezért nem fújt a szél hat napja először.
Mosolyogtam, hiszen szinte láttam magam előtt szerelmem kíváncsi arcát, ahogyan nagyra nyílt szemekkel és kicsit nyílt ajkakkal figyeli mozdulatlanul cselekedetemet. Kis kíváncsi, sosem változik.
A hídszéli korlátnak támaszkodva halásztam elő a lakáskulcsokat, majd egy utolsó pillantást vetve rájuk löktem a vízbe. Ezekre többé már nem lesz szükségem.
Láttam még, ahogyan a szolid hullámok elnyelik a kis fémeket, aztán pedig fejemre húztam a kapucnimat. Kizártam a külvilágot, hiszen itt az én munkám véget ért. Kapucnim mintha védőburok lenne, nem érdekelt senki és semmi - még az átlagosnál is jobban tojtam mindenkire.
Felállva a korlátra még láttam egy férfit felém futni, még hallottam egy nő éles sikítását, de mikor lábam többé már nem érintkezett semmi szilárddal, mindezek már csak emlékek voltak.
Emlék volt minden, az, hogy volt egy szerelmem, az, hogy éltem.
Emlék volt már az, hogy létezett a Földön egy férfi, Min Yoongi, ki szerelméért mindent megtett, a Han folyó szakította el és hozza össze újra őket.
Jimin, megyek hozzád, hogy légy boldog, Angyalom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése