"Az én Adventem: emlékbéke, néma
térdeplés az engem vajúdott múlt
előtt, miközben egy-egy könnycérna
arcomon csöndrebbenőn végigfut. [...]"
Steel - Az én Adventem (részlet)
Jimin fejét fogva ült házuk tornácán, min a borzongást kiváltó jéghideg hópelyhek már hamarabb elfoglalták helyüket. Nem érdekelte a férfit, hogy megfázhat, csak ült, csak létezett. Nem akart mozdulni, nem akart beszélni, nem akart semmit tenni, csak létezni. A város forgalmas útján néha búgott deres autók motorja, alig pár ember havon ropogó lépte vitt életet a megfagyott téli tájba. Ahogyan az évszak változik, úgy válik mássá az élet. Megöregszik minden, hogy aztán új arcával várja a meleg nyári napokat és ez így megy talán míg világ a világ. Mindennek és mindenkinek kell a változás, legyen az jó vagy éppen rossz irányba. Az életnek mennie kell a göröngyös kesze-kusza úton vagy a sima, bársonyszőnyegen, valahogy lesz, hiszen még nem volt olyan, hogy sehogy ne legyen.
Az ajtó előtt elfekvő dértől fehér betonon, a tökéletes vásznon Jimin szeme előtt az agya kreálta képkockák úgy váltották egymást, mint a leggyorsabb futók a versenyen, mind egyik kezéből adta a másiknak az emóció nélkül üldögélő férfi figyelmét, mintha nem az lenne a fontos, mit adnak egymásnak, hanem nézőjének mit mutatnak. Sok minden történt már, talán túl sok is. A múlt, a nagy, mégis láthatatlan múlt, a bíró, ami újra és újra számon kéri Jimint régebbi tettei, meggondolatlan vagy éppen túlspilázott döntései miatt, ismét úgy gondolta, a férfi agyába férkőzve ostorozza olyanért, amin már változtatni nem tud. Pedig megtenné. Egyetlen esélye lehetne, a világot is megfordítaná! Ám olyasvalami ez, amihez neki ereje, hatalma nincs. Hisz ő sem más, mint egy hibákat elkövető átlagos ember. Nincs ő egyedül, mégis azt érzi, magára maradt. Régen, és azóta sem lelt másik felére, önmagára, habár a valóéletben szíve már párjára talált.
Csípős hideg borzongatott minden utcán lévő lelket, azokra különös figyelmet fordítva, akik nem vették azt komolyan és lengén öltözve fogadják eljöttét. Egy volt Jimin, hosszú ujjú felsője kint alig ért valamit, már szinte reszketett, de esze ágában sem volt elhagyni jelenlegi helyét. Feltéve, ha nem fagyott oda, akkor pláne marad még egy kicsit. De ahogy semmi más, jelen pillanatban ez sem foglalkoztatta. Csak ülni akart, azt is tette. Azt érezte, jár neki, hogy a csontig hatoló hideg ölelje a ház kellemes melege helyett, hiszen aki rosszul cselekszik, az megérdemli, hogy szenvedjen.
Pedig Jimin nem volt rossz ember. Tettei listáján rossz döntés, cselekedet alig szerepelt, mégis az emberiség szemetének érezte magát. Legnagyobb bűne önmaga utálata, az, hogy csakis sötét oldalát látja tetteinek. Mindenki dönthet úgy, ahogyan nem helyes. Ő ezt tette, mikor a családja engedéje és tudta nélkül vette nyakába Szöult, otthagyva mozgalmas, szép szülővárosát, Busant. Élni akart, úgy, ahogyan ő akar. Mostanra már kipipálhatja ezt a feladatot, hiszen saját, önálló életének egyetlen igazgatója, de szíve, mi talán sose nő fel, hanem marad örök gyerek visszahúzza őt a szerető családi légkörbe, hogy hazaérve anyja vékonyka karjai zárják jóleső ölelésbe, hogy édesapja boldogan, büszkén mesélje, milyen napja volt aznap, sőt，még idegesítő öccse hülyeségei is hiányoznak. Hiányzik a gyerekkora, holott még fel sem nőtt igazán. Mégis azt érzi, nem csak a távolság nőtt meg, de az eddig lepergett évek is. Alig fél évtizede költözött a koreai fővárosba, mégis mintha egy emberöltő állna háta mögött.
Mindezek ellenére, ha választania kéne, hazamenjen Busanban, vagy maradjon Szöulban, választani képtelen lenne. Hogy a családját visszakapja, hogy velük élje mindennapjait, csak egy több órás út választja el, viszont Hoseoktól kéne talán örök búcsút vennie, ha vonatra ülve hazatérne.
Az év utolsó hónapja, az Advent időszaka mintha minden lelket, ha teljesen nem is, kicsit megtisztítana. Kitisztul az emberek látása, szívük érzésekkel telik meg újra, a bűnök megbánásra és megbocsájtásra találnak, az élet kicsit szebb lesz. Meghallgatásra kerül a fájdalmas szó, menedékre talál a megfáradt lélek, szerető karokba zárul a reszketeg test.
A nem régiben hazaérkező Hoseok nagyot sóhajtva fogta karjai közé jó szorosan a hidegtől reszkető Jimint, kinek élete a másik láttán mintha új értelmet kapna, mit sem ér már a múlt, nem fanyargatja már a bűntudat, barátja közelségét érezve pontosan tudja: neki szerelme, Hoseok védelmező, édes ölelésében van a helye.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése