- Feltétlenül kell ez? - kérdezte a fiatalabb vezetőjére kételkedő tekintetét felvezetve.
- Ez nem kérdés, Jungkook. Megmondtam neked, hogy egyszer belépsz ide, többé nem jutsz ki élve. Ezt Yoonginak is megmondtam és látszólag meg is értette. Most mégis úgy tűnik, a halállal játszik - fújta ki a sűrű füstöt a szőke hajú magas férfi - Azt hiszi vicceltem, Jungkook, hülyének néz, abban a hitben van, hogy én majd beletörődök abba, hogy ő már nem a csapat tagja. Téved, mégpedig rettentően. - Namjoon elpöckölve a cigarettát lépett be az erkélyen Jungkookkal a nyomában, aki egy pillanatig nem akarta békén hagyni az idősebbet - le akarta őt beszélni a tervéről
- Honnan veszed amúgy ezeket, Mon?
- Kérdőre akarsz vonni engem? - sandított rá az említett szeme sarkából, tisztán éreztetve a fiatalabb habitusának és ostoba kérdésének feleslegességét. Jungkook különös személyiséggel rendelkezvén hangulata gyorsabban változott, mint az időjárás. Egyik percben aggódó fiú volt, másikban egy alattomos hiéna.
- Eszem ágában sincs kérdőre vonnom a szavaidat... De mi van, ha Yoongi visszajön? Máskor is bekerült már az elvonóra--
- Pontosan ez az. Magától vagy más által, kezelték már orvosok, tudnak róla és a szenvedélyéről, tudatában vannak, valahonnan szerzi a cuccot, és ez előbb-utóbb valakinek annyira szúrni fogja a szemét, hogy ki akarják deríteni, honnan ered mindez. Én fogok a fosba kerülni, Jungkook, nem te. Márpedig a pöcsöm akar a börtönben megdögleni... - fordult teljes testtel beszélgetőpartneréhez - Yoonginak pedig, úgy tűnik, nem estek le a célzások, amiket kapott. Nem vette az üzenetet, hogy jöjjön vissza addig, míg nem késő, így bekeményítünk. Most még csak a háza égett le, de ha nem kap észhez, tovább terjed a tűz a szeretteire. Minden égni fog körülötte, míg végül ő fog a pokol tűzében megdögleni. Feltéve, ha nem jön vissza. - húzta mocskos vigyorra ajkait Monster.
- Azt hiszed, vannak még olyanok, akiket érdekel Min Yoongi? - kuncogott fel Jungkook is, hirtelenjébe teljesen ellentmondva eddigi aggodalmas jellemének.
Az ajtó nyílása és két ismerős alak megjelenése szakította félbe a vezér és legfiatalabb kommunikációját.
Namjoon szűkített szemeit vezette le a felé nyújtott telefon képernyőjére, minek eredetét és az információkat Seokjin azonnal tudatta is vele.
- Helyes volt a feltevés, ma szabadult - mondta kissé zihálva az iménti sietős léptei miatt - A beépített emberünk szerint nem tud még a tűzről, az info az orvosánál akadhatott meg.
- Mi a fasznak fotóztatok egy Porschet? - pillantott a beszélőre Namjoon ignorálva az előbb elhangzottat.
- Az orvos kocsija, ebbe szállt be Yoongi és elindultak valahova. Taehyung látta, hogy a narancsültetvény erősködött, valószínüleg azért, hogy Suga menjen vele - Namjoon jelezve, értette, hümmögött egyet és tovább nézte a képeket. Volt köztük olyan, amin egyesével látszódnak a szóban forgó személyek és ahol ketten, mindegyik megfelelő volt Namjoon számára.
- Tehát az orvos kussol.
- A téglából nem tudtam kiszedni sok infót róla, de milyen szerencse, hogy elég nekem a neve is. - csicsergett az eddig csendben álló Taehyung a szintén némán hallgató Jungkook mellett. V elpattanva a laptopjához már meg is nyitotta a számára szükséges oldalakat és pár kattintás után önelégült vigyorral az arcán fordult a többiekhez feléjük fordítva a képernyőt, melyen adatok tömkelege sorakozott a keresett személy képével.
- Park Jimin, 27 éves addiktológus, munkahelyét ugyebár tudjuk - bólintott Taehyung az őt figyelőkre - Jelenleg egyedülálló, de úgy látszik, kacsintgat Lee Sungjin felé, tehát, ha a hős Rómeó nem kúrja el, elindulhat a lavina, egyre több emberre kihathat majd a sugarunk. - V tovább folytatta, miután csapattársai reakciója erre buzdította - Yoongi egyetlen kezelőorvosa, és itt azt írja, igazán szívén viseli a mi Sugánk hogylétét - morzsolt el egy láthatatlan könnyet - elfogult vele szemben, és még a nővérek sem mehetnek be vele visit során, egyedül megy be a kórterembe. - Taehyung még gyorsan végigpillantott a felsorakoztatott adatokon és információkon, majd a többiekre nézve bólintott - Gangnamban vár minket sok-sok szeretettel.
- Összeköttetései valamilyen ránk veszélyes szervezettel vagy személlyel? - hallatta hangját Jin.
- Taeminen kívül senki - vigyorgott ismét Taehyung baljóslóan.
- Nagyszerű! - csapta össze tenyerét Namjoon - Látod, Jungkook, van még olyan, akit érdekel Yoongi. - az említettnek groteszk röhögésének összetéveszthetetlen hangja töltötte be a helyiséget.
- Mikor kezdjük? - kérdezte tenyereit dörzsölve a legidősebb, ám annyira csengett izgatottan a hangja, mint egy kisgyereknek, aki éppen elindul a vidámparkba, nem pedig személyeket bajba sodorni vagy meg is sebesíteni.
- Megérdemlítek a szabadidőt, menjetek, kocsikázzatok egyet - húzta titokzatos, sötét mosolyra ajkait Namjoon, nem kellett többet mondania, hogy megértse Seokjin és társa, Taehyung; most kezdik.
Jimin követve Yoongi utasításait hajtott le az út szélére és pillantott meglepődve a férfire, ki ökölbe szorítva kezeit ült az anyós ülésen és kapkodta a levegőt, mégis nagyokat szusszantva. Egyértelmű volt, Yoonginak baja van, Jimin viszont tudta is, micsoda - pánikroham gyötörte az idősebbet. Pszichiáterként rengetegszer találkozott már ilyennel, szinte naponta kezelte, így az ijedtség nem volt akkora, inkább a meglepettség, hiszen Yoongi esetében még nem tapasztalt ilyet; vagy nem történt meg eddig, vagy a férfi jól titkolta.
- Hyung - szólította meg Jimin a mellette ülőt, ki szokásához híven most sem reagált elsőre - Hyung, figyelj rám!
Jimin vállon ragadva az említettet érezte, annak izmai is már pattanásig feszülnek, igyekeznie kell, még mielőtt Yoongi rosszabb állapotba kerül.
- Figyelj, lassan fújd a levegőt - nézett az idősebb szemeibe, aki makacsságához híven fejtette le az orvos kezeit magáról és kinyitva az autó ajtaját pattant volna ki abból, de Jimin gyorsabb volt, megragadta annak pulóverét, mielőtt kiszállt volna.
- Engedj! - szólt rá Yoongi követelőzően, továbbra is szaporán lélegezve.
- Hyung, nyugodj meg, hallod? Hallgass rám, ülj le és csináld amit mondok! - Jiminnek nem volt nagyon nehéz dolga, csak aprót kellett rántania a pulóveren, hogy annak gazdája újra a fenekén üljön. - Nézz rám, Yoongi - megismételve az iménti cselekedeteket fogta meg a férfi vállát - Koncentrálj a légzésedre, most ez a legfontosabb! Egyre beszívod a levegőt, kettőre kifújod, rendben? - figyelte Yoongit, aki viszont nem ajándékozta meg őt tekintetével - Figyelj, egy... - mondta nyugodt hangom, mire a menta hajú úgy is tett - Kettő... - fújták ki egyszerre a levegőt.
Yoonginak nehezére esett koncentrálni, de megtette, legalábbis próbálta. Próbált az orvosra figyelni és annak elhangzó szavaira. Ideges volt még mindig, robbanni kész, de ahogy Jimin nyugodt hangját hallotta, másképp volt feszült - már nem a hirtelen jött, érthetetlen gondolat marcangolta, hogy bezárták egy apró dobozba, ahonnan nem szabadul, már nem érezte a halál közelettét sem annyira, a levegő lassacskán ismét könnyedebben telítette meg tüdejét. Már csak a szokásos idegtépő, mégis reménnyel kecsegtető érzés volt rajta úrrá. Az, amit mindig érez az orvosa jelenlétében. Nem szerelem - vágy a megmenekülésért, mégis félelem, hogy ezzel árt jóakarójának. Yoongi nem félt senkitől és semmitől, önmagától viszont rettegett.
Jimin megkönnyebbült sóhajt hallatott, mikor látta, a menta hajú férfi túlesett a pánikrohamon, és ajkai szélére szinte észrevehetetlen mosoly húzódott.
Azt hitte ezután már ha nem is tökéletes, idilli hangulatban, de nyugodtabb légkörben folytathatják útjukat a lakása felé, ám a mellette matató férfire lett figyelmes.
- Hyung? - kérdezte szemöldökeit összevonva nézve Yoongira, ki kissé sietősen próbálta összeszedni magát, hogy ismét megkísérelje elhagyni a jármű utasterét.
- Most... - nézett rá csodálkozva, talán emiatt nem is tudta folytatni a megkezdett mondatot.
- Elmegyek - morogta Yoongi.
- Azt látom, de hova, minek? - kérdezte az orvos meglepetten, megszeppenve és kissé félve is.
- Visszamegyek anyámba - forgatta szemeit szarkasztikus kijelentését követően.
- Hyung, várj! - nyúlt utána a fiatalabbik, de ezúttal nem volt elég gyors, nem tudta megragadni a másikat, hogy megint maradásra bírja. Ezért kicsatolva biztonsági övét pattant ki kocsijából ő is, és fürge léptekkel szökkent Yoongi elé az autója eleje mellett, ezzel elállva annak útját, megállítva őt.
A következő események Yoongi számára, de főleg Jiminnek egy tartalmas szempillantásnak tűntek.
A rézvörös hajú éppen szólásra, szinte már kétségbeesett kérdésre nyitotta a száját, nem véve észre a kocsija mögött rohamosan közeledő, lassítani nem akaró terepjárót, ami bizony erőfölénnyel rendelkezett az ő sportautója felett. A méterek pillanatok alatt fogytak el a két jármű között, minek súlyosságát csak Yoongi volt képes érzékelni, aki megragadva orvosát magával rántva estek hátra a járdára, éppen azelőtt, hogy a száguldó autó elsodorta volna Jimint.
A fehér Porsche a mellette elrohanó terepjáró miatt vesztette el nyitott ajtaját és végezte félig a járdára gurulva, ott, ahol a két férfi landolt esésük következtében.
Jimin nem hitte el mi történt az imént, hiszen még fel sem fogta igazán, sőt, semennyire sem. Yoongi lelökve magáról őt állt fel, szemeiben egyértelműen látható volt a düh és méreg. Ő tudta mi történt, nagyon is tudta. Azt is tudta, el kell a helyszínről tűnniük, hiszen a kihalt utcán feltűnő látvány volt az annak végén lefékező autó és abból kiszálló két alak. Nem kellett látnia az arcukat, hogy tudja, kivel kellett volna szembeállnia. Meg is tette volna, de másodmagával volt, olyannal, aki most még a saját létezéséről is alig-alig tud. Ez volt Jimin, aki felülve a sötét betonon nézte meg lehorzsolt könyökét, pont azon a karján, ahol a Yoongi által üvegpohár eltalálta a vállát, a már múló fájdalom most visszatért és már az egész karja fáj emiatt. Nem tudta mit csináljon, hiszen nem is fogta még fel, mi is történt. Ennek eredményeképpen nézett elveszetten fel Yoongira, aki kezét nyújtotta és ragadta meg Jiminét sürgetően.
- Gyere, majd otthon elsírod magad - húzta fel a földről az orvost, aki meg-megnyekkent a hirtelen mozdulatok miatt és már csak arra eszmélt fel, hogy a menta hajú húzva maga után rohan el a helyszínről.
- Hyung, a kocsim! - szólt nagy nehezen, miközben próbálta felvenni az említett tempóját.
- Majd veszel másikat - válaszolt épphogy csak hátrapillantva.
Futottak, legalábbis Yoongi próbált, de mintha egy zsákot húzna maga után, Jimin - akaratán kívül - gátolta a haladásban.
Taehyung és Seokjin szintén futott, utánuk, míg nagy nyerítésekbe fulladt lábuk gyors mozgása már csak kocogás volt a két üldözött után. Úgy röhögtek, mint a hiénák, olyan mocskosak voltak, olyan lelketlenek, számukra az eset vicces volt, könnyfakasztóan nevetséges, olyan, amire a közeljövőben szívesen gondolnak majd és vihogásuk újra felcsendül majd. Céljuk a két férfi követésével nem volt, csak hogy megfélemlítsék őket, ami látszólag sikerült is nekik. Szélesen vigyorogva, magukra igencsak büszkén csaptak egymás kezében, az előttük futó páros alakja már halvány volt, a sarkon befordulva tűntek el szemük elől.
Mindketten szaporán vették a levegőt a boltíves átjáró téglafalának támaszkodva vagy dőlve. Hosszú másodpercekig csak lihegésük hallatszott, Yoongi pedig kihajolva nézte meg, lerázták-e a két üldözőt. Legszívesebben lerogyott volna a betonra, hogy ő is kifújja magát, de nem tehette, jobbnak látta elmenni onnan, annak ellenére, hogy már csak ketten voltak ott.
- Mi volt ez…? - emelte fel rá értetlen és még mindig riadt tekintetét Jimin, ám a menta hajú nem gondolta, hogy az idő és alkalom alkalmas az esti mesére. Sőt, sosem lesz alkalmas, hogy beavassa a férfit, az ő érdekében. Jobb az, ha az orvos majd egy érthetetlen véletlennek, vagy egy kusza élménynek ítéli meg az elmúlt eseményeket a jövőben tudatlanul, mintsem teljesen tisztában legyen a miértekkel. Addig jó, míg tudatlan ezzel kapcsolatban, legyen összezavart, de véletlenül se felvilágosított.
- Menjünk - ragadta meg karját Yoongi ignorálva kérdését és már nem futva, de szapora lépésekkel haladtak a lakónegyed külső utcáján.
- Emlékszel, mikor azt kérdeztem, meddig bírnád a Nappeun negyedben? - kérdezte Yoongi megtörve a köztük időközben letelepedett csendet.
Az orvos lehajtott fejjel vonszolta magát mellette, úgy érezte magát, mint egy hajléktalan. Nos, különbözött tőlük, bár most nem nagyon. Koszos volt ő is, a ruhája is, haja sem volt tökéletes, ereje is kevéske volt, hiszen nem készült ennyi izgalomra ezen a reggelen, ő naívan azt hitte, nem kell az a reggeli, úgyis hamar hazaérnek, majd akkor bepótolja. E gondolat következtében kordult meg hasa, azt hitte nem hangosan, de az idősebb meghallotta.
- Éhes, bazd meg... - forgatta szemeit felhorkantva.
- Nem reggeliztem, bocsássál meg... - sandított rá Jimin összeszűkített szemeivel - És igen, emlékszem. Mindenre emlékszem.
Megállva egy piros lámpánál Yoongi felciccentve rándította meg vállát - Azt hitted túlzok, mikor azt mondtam, alvilági hely. Ennek ellenére öt percet nem voltál itt, máris majdnem otthagytad az a szuper csillogó hófehér fogacskádat.
- ... Mi?
- Nem mi. Hol. Üdv a Nappeun negyedben, Dr. Park. - tapsolt gúnyosan lassan a férfi és amint a lámpa zöldre váltott, megindult a zebrán, kicsivel később nyomában az ismét tokától bokáig meglepődött orvossal. - Tényleg néha megkérdójelezem az agyad kapacitását - rázt fejét - Ráveszel, hogy üljek be a kocsidba, az esély, hogy elvigyél oda, ahova te akarsz, az öledbe hullott, erre fogod magad, és elhozol ide.
- Hyung... Útlezárás volt, nem tudtam más fele menni.
Yoongi erre megállva nézett a fiatalabbra először alig láthatóan meglepve, majd elítélően - Te mindig olyan okos akarsz lenni...
- Te--
- Menjük csendben tovább.
Így is tettek, nem szóltak egymáshoz, Jimin száját hagyták el néha meglepettségét, undorát vagy elítélését szimbolizáló apró hangok, miközben ügyelt arra, nehogy lemaradjon akár egy lépéssel is, hiszen valahogy szükségét érezte, hogy szinte Yoongira tapadva haladjon - nem ok nélkül.
- Park, megtennéd, hogy nem cuppansz a seggembe? - fordította oldalra a fejét a férfi épp csak annyira, hogy lássa a mögötte haladót, ki a figyelmetetés miatt észrevéve magát maradt le egy hangyányit. Ha nem szól rá az idősebb a végén két hátizsákja lesz.
Romos épületek, koszos utcák, sötét alakok, utcán folyó játék pénzekkel, sikátorok, azonosítatlan eredetűnek tűnő utca sarki kajákat áruló emberek - minden, amihez a jól és nyugodtan élő orvos nem volt hozzászokva. Ha hyungja nem tudatja vele, hol van, egy idő után úgyis rájött volna, a Nappeun negyed pont olyan, ahogyan előadják az emberek, rossz, ahogy a neve is mutatja.*
Jumint a szörnyülködésből az előtte megálló férfibe botlása hozta vissza a valóságba, ami pont olyan rossz volt, mint a véleménye. El nem tudta képzelni, hogy lehet itt élni huzamosabb ideig.
- Park, mit mondtam a távolságról és a seggemről? - morogta Yoongi számonkérően.
- Bocs, elgondolkoztam - lépett egyet hátrébb.
- Mennyi pénzt érne ez a sok drogos mi? Jönne a zsé, ha mindet kezelhetnéd.
- Hyung, miért nézel engem ennyire pénzfalónak? - csapott combjaira a kiparodizált.
- Mindegyik orvos ilyen, te is orvos vagy, te is ilyen vagy.
- Nem igaz.
- Nézz magadra. - Yoongi végignézett Jiminen, majd elhúzta a száját - Majd ha rendbe szedted magad... Akkor látszik, miről beszélek. Most nem.
- Mióta baj, ha egy ember ad magára?
- Különbség van kinézet és kinézet között. Emberismeretet nem oktatnak az egyetemen? - fintorodott el a menta hajú. Az a menta hajú férfi, aki a kórházban egy szótlan, magába fordult, sötét alak, aki nem beszél, aki nem akar semmit csinálni, hiszen értelmet nem lát az életben. Az az alak most itt van, és többet beszél, mint eddig, akire alig lehet ráismerni. Jimin meg is lepődött - megint -, meg nem is. Szentül állította, a kórházban kezelt Min Yoongi nem az igazi Min Yoongi.
- Az emberismeret nem a kinézetre koncentrál.
- Hát te kurva okos ember vagy, nem bírom hangsúlyozni, és neked mindig meg kell mutatnod.
Jimin a hallottakon sóhajtott egyet, vannak tulajdonságok, amik Yoongit mindenhova elkísérik.
- Miért is álltunk meg?
- Hogy bemenjünk a házba? - utánozta az idősebb a hanglejtést - Meg is tennénk, ha nem tartanál fel a beszédeddel.
- Nem is beszélek.
- Nocsak, most is. - vigyorgott rá gúnyosan. Az orvos nem kívánt többet megszólalni, ám agyában megmozdult valami, majdnem olyan intenzitással perzselte fel lehangolt érzékeit, mint Yoongi lakását a tűz.
- Oh te jó ég, hyung, várj! - emelte kezét a megszólított felé, mire az égnek emelve tekintetét horkantott fel.
- Mi van.
A fiatalabb először csak tátogott, próbált értelmesen megszólalni, de elég nehezére esett.
- N-nem kéne bemenni!
- Mit tudsz amit én nem? - harsant fel lesajnálóan Yoongi.
- Én... Vagyis... Minek jöttünk egyáltalán ide?
- Ne aggódj, nem kell itt maradnod, de ha azt akarod, hogy az életed tartson addig, míg kikerülsz innen, akkor bejössz, mert az a két hiéna nem tudja, hogy itt lakom. - ezt hitte. Az orvos szólni akart, de nem tudott, annyira sem, mint az előbb. Nem volt mit tenni, értette mire akart az imént célozni a menta hajú férfi, így hát anélkül, hogy értelmes és hihető hazugsággal vagy kéréssel megakadályozza, hogy bemenjenek, Yoongival tartott.
A lépcsőház hasonulva a ház külső megjelenéséhez volt kopott, lehangoló és sötét. Yoongi ment elől ismét, utána a megrekett orvos, úgy érezte, minden egyes lépcsőn egyre nehezebb a lába. A folyosói lámpa szinte fikarnyit sem ért, botladozva követte az előttelévőt, aki, amint befordult a második emeletre és annak lépcsőinek tetejére ért, megtorpant, hátizsákja, mi eddig féloldalasan lógott vállán, most a földre hullott, Jimin nem látta az arcát, de volt elképzelése és kicsit meg is ijesztette, hiszen nem tudta mi lesz Yoongi reakciója a leégett lakás miatt és amiatt, hogy az orvos meg sem említette ezt.
A lakás tulajdonosának kezei ökölbe szorultak a fekete-sárga szalagot látván, mire a "Belépni tilos" felirat volt írva, a rézvörös hajú ajkait rágcsálva állt meg mögötte két lépcsőfokkal lejjebb.
- Hyung...
- Ez nem kérdés, Jungkook. Megmondtam neked, hogy egyszer belépsz ide, többé nem jutsz ki élve. Ezt Yoonginak is megmondtam és látszólag meg is értette. Most mégis úgy tűnik, a halállal játszik - fújta ki a sűrű füstöt a szőke hajú magas férfi - Azt hiszi vicceltem, Jungkook, hülyének néz, abban a hitben van, hogy én majd beletörődök abba, hogy ő már nem a csapat tagja. Téved, mégpedig rettentően. - Namjoon elpöckölve a cigarettát lépett be az erkélyen Jungkookkal a nyomában, aki egy pillanatig nem akarta békén hagyni az idősebbet - le akarta őt beszélni a tervéről
- Honnan veszed amúgy ezeket, Mon?
- Kérdőre akarsz vonni engem? - sandított rá az említett szeme sarkából, tisztán éreztetve a fiatalabb habitusának és ostoba kérdésének feleslegességét. Jungkook különös személyiséggel rendelkezvén hangulata gyorsabban változott, mint az időjárás. Egyik percben aggódó fiú volt, másikban egy alattomos hiéna.
- Eszem ágában sincs kérdőre vonnom a szavaidat... De mi van, ha Yoongi visszajön? Máskor is bekerült már az elvonóra--
- Pontosan ez az. Magától vagy más által, kezelték már orvosok, tudnak róla és a szenvedélyéről, tudatában vannak, valahonnan szerzi a cuccot, és ez előbb-utóbb valakinek annyira szúrni fogja a szemét, hogy ki akarják deríteni, honnan ered mindez. Én fogok a fosba kerülni, Jungkook, nem te. Márpedig a pöcsöm akar a börtönben megdögleni... - fordult teljes testtel beszélgetőpartneréhez - Yoonginak pedig, úgy tűnik, nem estek le a célzások, amiket kapott. Nem vette az üzenetet, hogy jöjjön vissza addig, míg nem késő, így bekeményítünk. Most még csak a háza égett le, de ha nem kap észhez, tovább terjed a tűz a szeretteire. Minden égni fog körülötte, míg végül ő fog a pokol tűzében megdögleni. Feltéve, ha nem jön vissza. - húzta mocskos vigyorra ajkait Monster.
- Azt hiszed, vannak még olyanok, akiket érdekel Min Yoongi? - kuncogott fel Jungkook is, hirtelenjébe teljesen ellentmondva eddigi aggodalmas jellemének.
Az ajtó nyílása és két ismerős alak megjelenése szakította félbe a vezér és legfiatalabb kommunikációját.
Namjoon szűkített szemeit vezette le a felé nyújtott telefon képernyőjére, minek eredetét és az információkat Seokjin azonnal tudatta is vele.
- Helyes volt a feltevés, ma szabadult - mondta kissé zihálva az iménti sietős léptei miatt - A beépített emberünk szerint nem tud még a tűzről, az info az orvosánál akadhatott meg.
- Mi a fasznak fotóztatok egy Porschet? - pillantott a beszélőre Namjoon ignorálva az előbb elhangzottat.
- Az orvos kocsija, ebbe szállt be Yoongi és elindultak valahova. Taehyung látta, hogy a narancsültetvény erősködött, valószínüleg azért, hogy Suga menjen vele - Namjoon jelezve, értette, hümmögött egyet és tovább nézte a képeket. Volt köztük olyan, amin egyesével látszódnak a szóban forgó személyek és ahol ketten, mindegyik megfelelő volt Namjoon számára.
- Tehát az orvos kussol.
- A téglából nem tudtam kiszedni sok infót róla, de milyen szerencse, hogy elég nekem a neve is. - csicsergett az eddig csendben álló Taehyung a szintén némán hallgató Jungkook mellett. V elpattanva a laptopjához már meg is nyitotta a számára szükséges oldalakat és pár kattintás után önelégült vigyorral az arcán fordult a többiekhez feléjük fordítva a képernyőt, melyen adatok tömkelege sorakozott a keresett személy képével.
- Park Jimin, 27 éves addiktológus, munkahelyét ugyebár tudjuk - bólintott Taehyung az őt figyelőkre - Jelenleg egyedülálló, de úgy látszik, kacsintgat Lee Sungjin felé, tehát, ha a hős Rómeó nem kúrja el, elindulhat a lavina, egyre több emberre kihathat majd a sugarunk. - V tovább folytatta, miután csapattársai reakciója erre buzdította - Yoongi egyetlen kezelőorvosa, és itt azt írja, igazán szívén viseli a mi Sugánk hogylétét - morzsolt el egy láthatatlan könnyet - elfogult vele szemben, és még a nővérek sem mehetnek be vele visit során, egyedül megy be a kórterembe. - Taehyung még gyorsan végigpillantott a felsorakoztatott adatokon és információkon, majd a többiekre nézve bólintott - Gangnamban vár minket sok-sok szeretettel.
- Összeköttetései valamilyen ránk veszélyes szervezettel vagy személlyel? - hallatta hangját Jin.
- Taeminen kívül senki - vigyorgott ismét Taehyung baljóslóan.
- Nagyszerű! - csapta össze tenyerét Namjoon - Látod, Jungkook, van még olyan, akit érdekel Yoongi. - az említettnek groteszk röhögésének összetéveszthetetlen hangja töltötte be a helyiséget.
- Mikor kezdjük? - kérdezte tenyereit dörzsölve a legidősebb, ám annyira csengett izgatottan a hangja, mint egy kisgyereknek, aki éppen elindul a vidámparkba, nem pedig személyeket bajba sodorni vagy meg is sebesíteni.
- Megérdemlítek a szabadidőt, menjetek, kocsikázzatok egyet - húzta titokzatos, sötét mosolyra ajkait Namjoon, nem kellett többet mondania, hogy megértse Seokjin és társa, Taehyung; most kezdik.
Jimin követve Yoongi utasításait hajtott le az út szélére és pillantott meglepődve a férfire, ki ökölbe szorítva kezeit ült az anyós ülésen és kapkodta a levegőt, mégis nagyokat szusszantva. Egyértelmű volt, Yoonginak baja van, Jimin viszont tudta is, micsoda - pánikroham gyötörte az idősebbet. Pszichiáterként rengetegszer találkozott már ilyennel, szinte naponta kezelte, így az ijedtség nem volt akkora, inkább a meglepettség, hiszen Yoongi esetében még nem tapasztalt ilyet; vagy nem történt meg eddig, vagy a férfi jól titkolta.
- Hyung - szólította meg Jimin a mellette ülőt, ki szokásához híven most sem reagált elsőre - Hyung, figyelj rám!
Jimin vállon ragadva az említettet érezte, annak izmai is már pattanásig feszülnek, igyekeznie kell, még mielőtt Yoongi rosszabb állapotba kerül.
- Figyelj, lassan fújd a levegőt - nézett az idősebb szemeibe, aki makacsságához híven fejtette le az orvos kezeit magáról és kinyitva az autó ajtaját pattant volna ki abból, de Jimin gyorsabb volt, megragadta annak pulóverét, mielőtt kiszállt volna.
- Engedj! - szólt rá Yoongi követelőzően, továbbra is szaporán lélegezve.
- Hyung, nyugodj meg, hallod? Hallgass rám, ülj le és csináld amit mondok! - Jiminnek nem volt nagyon nehéz dolga, csak aprót kellett rántania a pulóveren, hogy annak gazdája újra a fenekén üljön. - Nézz rám, Yoongi - megismételve az iménti cselekedeteket fogta meg a férfi vállát - Koncentrálj a légzésedre, most ez a legfontosabb! Egyre beszívod a levegőt, kettőre kifújod, rendben? - figyelte Yoongit, aki viszont nem ajándékozta meg őt tekintetével - Figyelj, egy... - mondta nyugodt hangom, mire a menta hajú úgy is tett - Kettő... - fújták ki egyszerre a levegőt.
Yoonginak nehezére esett koncentrálni, de megtette, legalábbis próbálta. Próbált az orvosra figyelni és annak elhangzó szavaira. Ideges volt még mindig, robbanni kész, de ahogy Jimin nyugodt hangját hallotta, másképp volt feszült - már nem a hirtelen jött, érthetetlen gondolat marcangolta, hogy bezárták egy apró dobozba, ahonnan nem szabadul, már nem érezte a halál közelettét sem annyira, a levegő lassacskán ismét könnyedebben telítette meg tüdejét. Már csak a szokásos idegtépő, mégis reménnyel kecsegtető érzés volt rajta úrrá. Az, amit mindig érez az orvosa jelenlétében. Nem szerelem - vágy a megmenekülésért, mégis félelem, hogy ezzel árt jóakarójának. Yoongi nem félt senkitől és semmitől, önmagától viszont rettegett.
Jimin megkönnyebbült sóhajt hallatott, mikor látta, a menta hajú férfi túlesett a pánikrohamon, és ajkai szélére szinte észrevehetetlen mosoly húzódott.
Azt hitte ezután már ha nem is tökéletes, idilli hangulatban, de nyugodtabb légkörben folytathatják útjukat a lakása felé, ám a mellette matató férfire lett figyelmes.
- Hyung? - kérdezte szemöldökeit összevonva nézve Yoongira, ki kissé sietősen próbálta összeszedni magát, hogy ismét megkísérelje elhagyni a jármű utasterét.
- Most... - nézett rá csodálkozva, talán emiatt nem is tudta folytatni a megkezdett mondatot.
- Elmegyek - morogta Yoongi.
- Azt látom, de hova, minek? - kérdezte az orvos meglepetten, megszeppenve és kissé félve is.
- Visszamegyek anyámba - forgatta szemeit szarkasztikus kijelentését követően.
- Hyung, várj! - nyúlt utána a fiatalabbik, de ezúttal nem volt elég gyors, nem tudta megragadni a másikat, hogy megint maradásra bírja. Ezért kicsatolva biztonsági övét pattant ki kocsijából ő is, és fürge léptekkel szökkent Yoongi elé az autója eleje mellett, ezzel elállva annak útját, megállítva őt.
A következő események Yoongi számára, de főleg Jiminnek egy tartalmas szempillantásnak tűntek.
A rézvörös hajú éppen szólásra, szinte már kétségbeesett kérdésre nyitotta a száját, nem véve észre a kocsija mögött rohamosan közeledő, lassítani nem akaró terepjárót, ami bizony erőfölénnyel rendelkezett az ő sportautója felett. A méterek pillanatok alatt fogytak el a két jármű között, minek súlyosságát csak Yoongi volt képes érzékelni, aki megragadva orvosát magával rántva estek hátra a járdára, éppen azelőtt, hogy a száguldó autó elsodorta volna Jimint.
A fehér Porsche a mellette elrohanó terepjáró miatt vesztette el nyitott ajtaját és végezte félig a járdára gurulva, ott, ahol a két férfi landolt esésük következtében.
Jimin nem hitte el mi történt az imént, hiszen még fel sem fogta igazán, sőt, semennyire sem. Yoongi lelökve magáról őt állt fel, szemeiben egyértelműen látható volt a düh és méreg. Ő tudta mi történt, nagyon is tudta. Azt is tudta, el kell a helyszínről tűnniük, hiszen a kihalt utcán feltűnő látvány volt az annak végén lefékező autó és abból kiszálló két alak. Nem kellett látnia az arcukat, hogy tudja, kivel kellett volna szembeállnia. Meg is tette volna, de másodmagával volt, olyannal, aki most még a saját létezéséről is alig-alig tud. Ez volt Jimin, aki felülve a sötét betonon nézte meg lehorzsolt könyökét, pont azon a karján, ahol a Yoongi által üvegpohár eltalálta a vállát, a már múló fájdalom most visszatért és már az egész karja fáj emiatt. Nem tudta mit csináljon, hiszen nem is fogta még fel, mi is történt. Ennek eredményeképpen nézett elveszetten fel Yoongira, aki kezét nyújtotta és ragadta meg Jiminét sürgetően.
- Gyere, majd otthon elsírod magad - húzta fel a földről az orvost, aki meg-megnyekkent a hirtelen mozdulatok miatt és már csak arra eszmélt fel, hogy a menta hajú húzva maga után rohan el a helyszínről.
- Hyung, a kocsim! - szólt nagy nehezen, miközben próbálta felvenni az említett tempóját.
- Majd veszel másikat - válaszolt épphogy csak hátrapillantva.
Futottak, legalábbis Yoongi próbált, de mintha egy zsákot húzna maga után, Jimin - akaratán kívül - gátolta a haladásban.
Taehyung és Seokjin szintén futott, utánuk, míg nagy nyerítésekbe fulladt lábuk gyors mozgása már csak kocogás volt a két üldözött után. Úgy röhögtek, mint a hiénák, olyan mocskosak voltak, olyan lelketlenek, számukra az eset vicces volt, könnyfakasztóan nevetséges, olyan, amire a közeljövőben szívesen gondolnak majd és vihogásuk újra felcsendül majd. Céljuk a két férfi követésével nem volt, csak hogy megfélemlítsék őket, ami látszólag sikerült is nekik. Szélesen vigyorogva, magukra igencsak büszkén csaptak egymás kezében, az előttük futó páros alakja már halvány volt, a sarkon befordulva tűntek el szemük elől.
Mindketten szaporán vették a levegőt a boltíves átjáró téglafalának támaszkodva vagy dőlve. Hosszú másodpercekig csak lihegésük hallatszott, Yoongi pedig kihajolva nézte meg, lerázták-e a két üldözőt. Legszívesebben lerogyott volna a betonra, hogy ő is kifújja magát, de nem tehette, jobbnak látta elmenni onnan, annak ellenére, hogy már csak ketten voltak ott.
- Mi volt ez…? - emelte fel rá értetlen és még mindig riadt tekintetét Jimin, ám a menta hajú nem gondolta, hogy az idő és alkalom alkalmas az esti mesére. Sőt, sosem lesz alkalmas, hogy beavassa a férfit, az ő érdekében. Jobb az, ha az orvos majd egy érthetetlen véletlennek, vagy egy kusza élménynek ítéli meg az elmúlt eseményeket a jövőben tudatlanul, mintsem teljesen tisztában legyen a miértekkel. Addig jó, míg tudatlan ezzel kapcsolatban, legyen összezavart, de véletlenül se felvilágosított.
- Menjünk - ragadta meg karját Yoongi ignorálva kérdését és már nem futva, de szapora lépésekkel haladtak a lakónegyed külső utcáján.
- Emlékszel, mikor azt kérdeztem, meddig bírnád a Nappeun negyedben? - kérdezte Yoongi megtörve a köztük időközben letelepedett csendet.
Az orvos lehajtott fejjel vonszolta magát mellette, úgy érezte magát, mint egy hajléktalan. Nos, különbözött tőlük, bár most nem nagyon. Koszos volt ő is, a ruhája is, haja sem volt tökéletes, ereje is kevéske volt, hiszen nem készült ennyi izgalomra ezen a reggelen, ő naívan azt hitte, nem kell az a reggeli, úgyis hamar hazaérnek, majd akkor bepótolja. E gondolat következtében kordult meg hasa, azt hitte nem hangosan, de az idősebb meghallotta.
- Éhes, bazd meg... - forgatta szemeit felhorkantva.
- Nem reggeliztem, bocsássál meg... - sandított rá Jimin összeszűkített szemeivel - És igen, emlékszem. Mindenre emlékszem.
Megállva egy piros lámpánál Yoongi felciccentve rándította meg vállát - Azt hitted túlzok, mikor azt mondtam, alvilági hely. Ennek ellenére öt percet nem voltál itt, máris majdnem otthagytad az a szuper csillogó hófehér fogacskádat.
- ... Mi?
- Nem mi. Hol. Üdv a Nappeun negyedben, Dr. Park. - tapsolt gúnyosan lassan a férfi és amint a lámpa zöldre váltott, megindult a zebrán, kicsivel később nyomában az ismét tokától bokáig meglepődött orvossal. - Tényleg néha megkérdójelezem az agyad kapacitását - rázt fejét - Ráveszel, hogy üljek be a kocsidba, az esély, hogy elvigyél oda, ahova te akarsz, az öledbe hullott, erre fogod magad, és elhozol ide.
- Hyung... Útlezárás volt, nem tudtam más fele menni.
Yoongi erre megállva nézett a fiatalabbra először alig láthatóan meglepve, majd elítélően - Te mindig olyan okos akarsz lenni...
- Te--
- Menjük csendben tovább.
Így is tettek, nem szóltak egymáshoz, Jimin száját hagyták el néha meglepettségét, undorát vagy elítélését szimbolizáló apró hangok, miközben ügyelt arra, nehogy lemaradjon akár egy lépéssel is, hiszen valahogy szükségét érezte, hogy szinte Yoongira tapadva haladjon - nem ok nélkül.
- Park, megtennéd, hogy nem cuppansz a seggembe? - fordította oldalra a fejét a férfi épp csak annyira, hogy lássa a mögötte haladót, ki a figyelmetetés miatt észrevéve magát maradt le egy hangyányit. Ha nem szól rá az idősebb a végén két hátizsákja lesz.
Romos épületek, koszos utcák, sötét alakok, utcán folyó játék pénzekkel, sikátorok, azonosítatlan eredetűnek tűnő utca sarki kajákat áruló emberek - minden, amihez a jól és nyugodtan élő orvos nem volt hozzászokva. Ha hyungja nem tudatja vele, hol van, egy idő után úgyis rájött volna, a Nappeun negyed pont olyan, ahogyan előadják az emberek, rossz, ahogy a neve is mutatja.*
Jumint a szörnyülködésből az előtte megálló férfibe botlása hozta vissza a valóságba, ami pont olyan rossz volt, mint a véleménye. El nem tudta képzelni, hogy lehet itt élni huzamosabb ideig.
- Park, mit mondtam a távolságról és a seggemről? - morogta Yoongi számonkérően.
- Bocs, elgondolkoztam - lépett egyet hátrébb.
- Mennyi pénzt érne ez a sok drogos mi? Jönne a zsé, ha mindet kezelhetnéd.
- Hyung, miért nézel engem ennyire pénzfalónak? - csapott combjaira a kiparodizált.
- Mindegyik orvos ilyen, te is orvos vagy, te is ilyen vagy.
- Nem igaz.
- Nézz magadra. - Yoongi végignézett Jiminen, majd elhúzta a száját - Majd ha rendbe szedted magad... Akkor látszik, miről beszélek. Most nem.
- Mióta baj, ha egy ember ad magára?
- Különbség van kinézet és kinézet között. Emberismeretet nem oktatnak az egyetemen? - fintorodott el a menta hajú. Az a menta hajú férfi, aki a kórházban egy szótlan, magába fordult, sötét alak, aki nem beszél, aki nem akar semmit csinálni, hiszen értelmet nem lát az életben. Az az alak most itt van, és többet beszél, mint eddig, akire alig lehet ráismerni. Jimin meg is lepődött - megint -, meg nem is. Szentül állította, a kórházban kezelt Min Yoongi nem az igazi Min Yoongi.
- Az emberismeret nem a kinézetre koncentrál.
- Hát te kurva okos ember vagy, nem bírom hangsúlyozni, és neked mindig meg kell mutatnod.
Jimin a hallottakon sóhajtott egyet, vannak tulajdonságok, amik Yoongit mindenhova elkísérik.
- Miért is álltunk meg?
- Hogy bemenjünk a házba? - utánozta az idősebb a hanglejtést - Meg is tennénk, ha nem tartanál fel a beszédeddel.
- Nem is beszélek.
- Nocsak, most is. - vigyorgott rá gúnyosan. Az orvos nem kívánt többet megszólalni, ám agyában megmozdult valami, majdnem olyan intenzitással perzselte fel lehangolt érzékeit, mint Yoongi lakását a tűz.
- Oh te jó ég, hyung, várj! - emelte kezét a megszólított felé, mire az égnek emelve tekintetét horkantott fel.
- Mi van.
A fiatalabb először csak tátogott, próbált értelmesen megszólalni, de elég nehezére esett.
- N-nem kéne bemenni!
- Mit tudsz amit én nem? - harsant fel lesajnálóan Yoongi.
- Én... Vagyis... Minek jöttünk egyáltalán ide?
- Ne aggódj, nem kell itt maradnod, de ha azt akarod, hogy az életed tartson addig, míg kikerülsz innen, akkor bejössz, mert az a két hiéna nem tudja, hogy itt lakom. - ezt hitte. Az orvos szólni akart, de nem tudott, annyira sem, mint az előbb. Nem volt mit tenni, értette mire akart az imént célozni a menta hajú férfi, így hát anélkül, hogy értelmes és hihető hazugsággal vagy kéréssel megakadályozza, hogy bemenjenek, Yoongival tartott.
A lépcsőház hasonulva a ház külső megjelenéséhez volt kopott, lehangoló és sötét. Yoongi ment elől ismét, utána a megrekett orvos, úgy érezte, minden egyes lépcsőn egyre nehezebb a lába. A folyosói lámpa szinte fikarnyit sem ért, botladozva követte az előttelévőt, aki, amint befordult a második emeletre és annak lépcsőinek tetejére ért, megtorpant, hátizsákja, mi eddig féloldalasan lógott vállán, most a földre hullott, Jimin nem látta az arcát, de volt elképzelése és kicsit meg is ijesztette, hiszen nem tudta mi lesz Yoongi reakciója a leégett lakás miatt és amiatt, hogy az orvos meg sem említette ezt.
A lakás tulajdonosának kezei ökölbe szorultak a fekete-sárga szalagot látván, mire a "Belépni tilos" felirat volt írva, a rézvörös hajú ajkait rágcsálva állt meg mögötte két lépcsőfokkal lejjebb.
- Hyung...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése