Yoongi bántott egy angyalt. Bántott, és ezúttal már nem csak elszálló szavakkal vagy modortalan viselkedéssel, a férfi már tettel is fájdalmat okozott láthatatlan szárnyú angyalának. A düh, a csalódottság, a kilátástalanság reménytelenséggel fűszerezett vaskeze ragadta meg a poharat és hajította Jimin felé. Elrepült a pillanat is, nem csak az üvegpohár, megtörtént, árulkodni már csak az orvos fájdalmát kifejező arca, az üvegszilánkok halovány csillogása a sötét padlón és Yoongi éles levegővételei tudtak. Mit lehet már tenni? A menta hajú legszívesebben Jimin elé borulna, sírna ha nem ordítana, bocsánatáért esedezne, ami felérne neki egy megváltással, hallani akarja, hogy az orvos őszintén mondja, nem haragszik, felejtsék el, azt akarta, Jimin hagyja ott, soha vissza ne nézzen, édes hangját ne hallja még egyszer, jelenléte életet se vigyen többet az ő érzéketlen világába. Igazából nem is tudta mit akart. Akarta, hogy Jimin vele maradjon, holott talán még sosem érezte ekkora szükségét annak, hogy az orvos véglegesen magára hagyja, csak úgy, mint mindenki széles e világon. Egy sűrű köd a végleten űrben egyesült egy emberi testben. A fojtó köd elhomályosította Yoongit, miközben az űr, mely benne tátongott meg akart telni, de lehetetlennek bizonyult.
Jimin választ nem is várva, vállát még mindig a sajgó érzés végett rövidke ujjaival szorongatta és lassan fordult meg, hogy elhagyja a helyiséget. Mit is tehetne? Várja meg, míg Yoongi térdre borul és míg ajkai el nem hagyják a bocsánatát meg nem adó szavakat, maradjon ott és hallgassa, a betege százszor, ha nem ezerszer mondja el, sajnálja? Hogy mégiscsak Jiminnek van igaza, hogy amit nyújtana segítség, nem pedig holmi felesleges hegyibeszéd? De hisz ő sem hülye. Szíve hatalmas, lelkiismerete mindig helyén van, csak úgy, mint józan esze. Nem koslathat a végtelenségig egy talán elérhetetlen célért. Van neki is élete, foglalkozzon azzal! Karrierje létráján még sok fok magasodik előtte, mássza meg! Másik fele még nyugodtan éli életét, nem gondolva, ura akarja, hát keresse meg, szeresse! Legyen sikeres, legyen szerelme büszke párja, élje az életét, hiszen egy van neki! Munkáját mindeddig becsületesen végezte és míg utolsó munkanapján a Nap le nem bukik, így fog tenni továbbra is. Viszont különbséget kell tenni hivatása és magánélete között. Képes lesz rá? A mai nap, ez a délelőtt talán előrébb lökdösi, hogy a kérdésre igenlő választ elérje. Az tesz érte, akiért mindent megtett. Ám nem sikerülhet minden az életben, el kell fogadnia. Jiminnek meg kell értenie, akármennyire is küzd, a sors okozhat csalódásokat, terelheti más útra is, ami először megeshet, göröngyös, de a végén talán ezerszer szebb, jobb jutalom várja a megfáradt vándort. Nem tudja meg, míg makacsul újra és újra szembe nem fordul a Nagy Könyvben megírt sorokkal és halovány ceruzájával megpróbálja átírni az arannyal vésett sorokat.
Halkan kattant a kilincs nyelve helyére, miután Jimin bezárt az ajtót. Utoljára kérte meg Yoongit, fogadja el segítséget kínáló kezét, hiszen még mindig, még ezután is harcolni akar, de talán már nem vak. Annyira nem átláthatatlan, gyermeki kívánság ez, már többet lát, képes egy kicsit józanabbul gondolkodni. Jimin orvos, nem megváltó. Yoongi páciens, nem egy kigubancolhatatlannak tűnő édes gombolyag. Homlokát ráncolta a vállát bombázó kellemetlen érzésre, de mivel már a kórtermen kívül volt, a tudatlan valóságban, mint egy tehetséges színész, innentől ismét nyugodt, kiegyensúlyozott orvos lépked az emberek közt. Nagyot sóhajtott, bárcsak olyan egyszerűen szabadulna meg a fájdalomtól, mint a tüdejébe szívott levegőtől, de ez így túl könnyű lenne, így legalább egy jóideig emlékezteti a gondolatra majd, ami lassacskán, de biztosan meg-megfogalmazódik benne; a saját élete törékeny kisvirágát fogja gondozni, nem pedig a szomszéd kiszáradt füvét öntözni.
Bal kezével dús alsó ajkát gyűrögette, ahogyan mindig szokta, mikor ideges, míg jobb kezével biztosan fogta autója fekete bőrrel bevont kormányát, tekintetét szilárdan tartva az alig forgalmas úton. Próbált csakis a vezetésre koncentrálni, hiszen tudta, tragédia is történhet, ha figyelme annyira elterelődik, hogy ideje sem lesz reagálni a hirtelen bekövetkező eseményekre. Márpedig másnak sem akar rosszat, nemhogy önmagának. Van elég baja így is, egy közúti baleset alapjában nem hiányzik neki, hát most pláne.
Sikerült többnyire észrevétlenül elhagynia a kórház területét, anélkül, hogy korábbi elhatározását végrehajtva segítsen Yoonginak rendbe hozni a kórtermet. Nem fog még ezek után takarítónőt játszva függönyt akasztgani meg ágyakat tologatni, ahogyan megvédeni Yoongit sem. Azt tekintve, egy érző lélek nem vett tudomást a beteg randalírozásáról, kétli, hogy bárki bemenjen hozzá és meglássa a felfordulást, de ha mégis megtörténne, akkor sem fogja elferdíteni a valóságot. Yoongi orvosaként biztos egyből hozzámennének a pletykára asszociált kíváncsi nővérek, viszont most már nem érzi azt, védőbástya lenne a szerepe. Min Yoongi egy felnőtt férfi, meg tudja oldani ő is. Hogy ez a meglátás eddig miért nem fogalmazódott meg benne... A válaszért visszakapná az összes páciensére fordított időt. De mivel nem tudott rá válaszolni, nem kap semmit. Mint ezidáig sose. Már kinőtt abból, hogy mindenért elvárjon akár egyetlen köszönömöt, hiszen alig volt olyan angyali ember, mint ő, mind érzéketlen befásult emberbőrt öltött robot, ami arra van beállítva, hogy minden napját csakis saját magát első helyre állítva élje, de azért mégis szívét melengedte volna egy hálás szó. Nem azt akarta, hogy elhalmozzák minden földi jóval, hogy szentté avassák, neve szerepeljen a történelem könyvekben, csak szerette volna tudni, helyesen cselekszik, így boldoggá teszi az embereket, és így boldog lehet ő is.
A mögötte álló autó hirtelen felzendülő dudája megugrasztotta Jimint és rántotta vissza a jelenbe, teljesen elbambult a piros lámpánál állva, ezidáig észre sem vette, hogy az mindeközben zöldre váltott. Feleszmélve lépett a gázra, hogy megtegye a maradék métereket, amik lakásától választja el.
- De sietős... - morogta nem létező bajsza alatt a dudáló kocsisnak szánva, aki nem is hallotta. Pont ezért mondta Jimin, tudta, csak ő hallotta. A legtisztább lelkek is olykor bepiszkolódnak, Jimin is, akár mindenki más, tud rossz is lenni, undok is lenni, rossz kedve lehet, megbánthat embereket, de mindig azon van, hogy ezeket elkerülje vagy úgy törjenek felszínre, hogy ha az érintett meg is érdemelné, ne legyen áldozata Jimin szavának.
Fél tizenegy múlt három perccel, vette tudomásul Jimin, ahogy azt is, ismét olyan napot sikerült összehozni magának, amire a legkevésbé volt szüksége. Az őrület nem fejeződött be azzal, hogy elhagyta a kórház területét, hirtelen minden és mindenki felesküdött arra, hogy Jiminnek keresztbe tegyen, kezdve a mosdónak eddig világosságot adó villanykörtétől egészen a bankban analfabétaként viselkedő nőig. Mindez csak átlagos kis fennakadás volt, de az orvos úgy érezte, megbeszélt terv alapján fordulnak rosszra a dolgok a mai napon, nem is bánta, hogy nem sokára véget ér azzal, hogy az óra csak nullákat jelez majd. Rendszerint céltalanul, álmatlansága miatt marad fent sokáig, ám most kivételesen okkal bámulta telefonja kijelzőjét hosszas ideje. Kakaotalkjának összetéveszthetetlen hangja Jimint mosolygásra késztette. Nem a jelzőhang tette boldoggá, hanem az üzenetet elküldő személy. Szinte látta Sungjin aranyos mosolyát maga előtt az azt szimbolizáló emoticon láttán. A horizontról kukucskált a Nap még, mikor üzengetni kezdtek az appon, és úgy tűnt, egyikőjüket sem érdekelte, hogy ennek már egy jó ideje.
Jiminnek hirtelen jutott eszébe az ok, mivel is vihetné tovább a beszélgetést, habár a lélek nem vitte rá egyből, hogy meg is írja. Ajkába harapva küldte el az üzenetet, habár az csak a nő nevét tartalmazta még.
"Sungjinssi"
"Igen, oppa?" érkezett szinte rögtön a reakció. Ekkor volt az, hogy Jiminnek minden jelenlegi és rejtett bátorságát össze kellett szednie, izgult, pedig nem volt már az a tinédzser fiú, aki fél érzelmeit kimutatni, most mégis mintha visszament volna az elmúlt idő ezen pontjára.
"A kórházigazgató meghívott egy rendezvényre a jövőhéten"
"Oppa, ez nagyszerű, kedvel téged! Igaz, mész? Nehogy kihagyd!"
Az orvos elmosolyodott.
"Igen, megyek. De..."
"De?" érkezett kicsit később az üzenet
"Szeretném, ha velem jönnél" abban a minutumban, hogy az üzenet elküldésre került, kiejtette hasára a telefont, mint aki fél, hogy az amint elolvasásra kerül, a telefon felrobban, pedig nem Note 7-je van.
Teltek a percek, a férfi szemhéjai egyre csak nehezedtek, nem volt már egyszerű ébren maradnia, és hiába várta, hiába nézte meg szinte percenként a chatet, válasz nem jött, Sungjin még csak meg sem nyitotta azt. A nő talán látta a kezdőoldalon, elolvasta azt és vagy röhög rajta vagy Jiminnek sikerült elüldöznie. Mi van, ha az orvos csak képzeli, hogy a nővér szintén érez valamit, mindezt csak azért látja így, hogy felhevült lelkét és hevesen dobogó szívét lenyugtassa? Ökörnek érezte magát. Méghozzá jó nagynak. Most sikerült leégnie egy nő előtt, aki talán csak munkatársként tekint rá. Jiminnek az utóbbi időben aligha jön össze bármi is, úgy látszik ez élete minden szegmentumára igaz.
- Ahj komolyan... - nyögött fel egyet szemeit forgatva, ez a nap tényleg nem az övé, bármit tesz, nem lesz eredménye, jobban jár, ha szemeit lehunyva, paplanját orráig felhúzva várja az álmok és holnap eljövetelét és csak reméli, a mai napnál sokkal jobb lesz.
A hétfői nap sokak számára csak nyűg, bosszúságot okoz, legszívesebben kitörölnék ezt a napot, hogy a kedd legyen a hét első napja és hogy később attól is meg akarjanak szabadulni, a végén nem lenne más, csak a hétvége. Milyen jól is hangzik ez.
A hétfői nap bolondok háza a kórházban, bár ha pszichiátriáról van szó, ott mindig folyik az élet, de a hétkezdő napon különösképp. Enapon lépik át érkező és távozó emberek a kórháztömb küszöbét a legkisebb időközökkel, a legtöbb papír ilyenkor cserél gazdát, az orvosoknak új nevek ekkor kerülnek fel leginkább páciensként, hiszen míg hétvégén csak ügyelnek, hétfőtől ismét munkába lépnek. Ezért szerette Jimin, ha szabadnapjainak egyike a hét első napjára esik. Bár a betegek iratai, új páciensek neve tud várni, mégis lejjebb csillapodnak a kedélyek a keddi nap eljövetelén. Ritkán adatott hétfők egyikét tölthette volna otthon Jimin ma, ám autója már a milliószor megjárt útvonalon haladt; a kórház felé. Hogy miért? A férfi nem tud változni. Hatalmas elhatározások, nagy igéretek, Jimin ezek ellenére nem tud megálljt parancsolni szívének, ami most éppen a munkahelye felé vezérelte. Tudta milyen nap van ma; nem csak hétfő, de Yoongit a mai napon engedik haza, aki nem csak nem akar hazamenni, de nincs is hova, anélkül, hogy ezzel tisztába lenne. Az éjszaka folyamán Jimin kívánsága nem teljesült, az a pár órányi kért nyugodt alvás sem lett az övé, helyette inkább gondolkodott, járt az agya szüntelenül. Gondolkodott mindenen, ami csak eszébe jutott, agyalt Sungjinon is, aki eddig a pillanatig sem nézte meg az üzenetet, és mintha természetszerű lenne, Yoongi is milliószor felbukkant gondolat formájában. Képtelen volt levenni róla a kezét, nem tudott nem tudomást venni az eddig megtörtént és elkövetkezendő dolgokról. Kettejük története még nem érhet véget, főleg nem így.
Talán őrültség, talán meggondolatlanság az ötlet, mi megfogalmazódott benne, de a legkevésbé sem érdekelte ez. Bepiszkolódhat tiszta élete, kártyavárként omolhat össze, de jelen pillanatban semmi nem bírhatja megállásra.
A számára kijelölt parkolót elfoglalva állította le kocsijának motorját. Pásztázta a kórház főbejáratát, munkatársak, látogatók, páciensek tömege jött ki és be, ő mégis csak egy valaki felbukkanását várta, a Yoongiét.
Jimin választ nem is várva, vállát még mindig a sajgó érzés végett rövidke ujjaival szorongatta és lassan fordult meg, hogy elhagyja a helyiséget. Mit is tehetne? Várja meg, míg Yoongi térdre borul és míg ajkai el nem hagyják a bocsánatát meg nem adó szavakat, maradjon ott és hallgassa, a betege százszor, ha nem ezerszer mondja el, sajnálja? Hogy mégiscsak Jiminnek van igaza, hogy amit nyújtana segítség, nem pedig holmi felesleges hegyibeszéd? De hisz ő sem hülye. Szíve hatalmas, lelkiismerete mindig helyén van, csak úgy, mint józan esze. Nem koslathat a végtelenségig egy talán elérhetetlen célért. Van neki is élete, foglalkozzon azzal! Karrierje létráján még sok fok magasodik előtte, mássza meg! Másik fele még nyugodtan éli életét, nem gondolva, ura akarja, hát keresse meg, szeresse! Legyen sikeres, legyen szerelme büszke párja, élje az életét, hiszen egy van neki! Munkáját mindeddig becsületesen végezte és míg utolsó munkanapján a Nap le nem bukik, így fog tenni továbbra is. Viszont különbséget kell tenni hivatása és magánélete között. Képes lesz rá? A mai nap, ez a délelőtt talán előrébb lökdösi, hogy a kérdésre igenlő választ elérje. Az tesz érte, akiért mindent megtett. Ám nem sikerülhet minden az életben, el kell fogadnia. Jiminnek meg kell értenie, akármennyire is küzd, a sors okozhat csalódásokat, terelheti más útra is, ami először megeshet, göröngyös, de a végén talán ezerszer szebb, jobb jutalom várja a megfáradt vándort. Nem tudja meg, míg makacsul újra és újra szembe nem fordul a Nagy Könyvben megírt sorokkal és halovány ceruzájával megpróbálja átírni az arannyal vésett sorokat.
Halkan kattant a kilincs nyelve helyére, miután Jimin bezárt az ajtót. Utoljára kérte meg Yoongit, fogadja el segítséget kínáló kezét, hiszen még mindig, még ezután is harcolni akar, de talán már nem vak. Annyira nem átláthatatlan, gyermeki kívánság ez, már többet lát, képes egy kicsit józanabbul gondolkodni. Jimin orvos, nem megváltó. Yoongi páciens, nem egy kigubancolhatatlannak tűnő édes gombolyag. Homlokát ráncolta a vállát bombázó kellemetlen érzésre, de mivel már a kórtermen kívül volt, a tudatlan valóságban, mint egy tehetséges színész, innentől ismét nyugodt, kiegyensúlyozott orvos lépked az emberek közt. Nagyot sóhajtott, bárcsak olyan egyszerűen szabadulna meg a fájdalomtól, mint a tüdejébe szívott levegőtől, de ez így túl könnyű lenne, így legalább egy jóideig emlékezteti a gondolatra majd, ami lassacskán, de biztosan meg-megfogalmazódik benne; a saját élete törékeny kisvirágát fogja gondozni, nem pedig a szomszéd kiszáradt füvét öntözni.
Bal kezével dús alsó ajkát gyűrögette, ahogyan mindig szokta, mikor ideges, míg jobb kezével biztosan fogta autója fekete bőrrel bevont kormányát, tekintetét szilárdan tartva az alig forgalmas úton. Próbált csakis a vezetésre koncentrálni, hiszen tudta, tragédia is történhet, ha figyelme annyira elterelődik, hogy ideje sem lesz reagálni a hirtelen bekövetkező eseményekre. Márpedig másnak sem akar rosszat, nemhogy önmagának. Van elég baja így is, egy közúti baleset alapjában nem hiányzik neki, hát most pláne.
Sikerült többnyire észrevétlenül elhagynia a kórház területét, anélkül, hogy korábbi elhatározását végrehajtva segítsen Yoonginak rendbe hozni a kórtermet. Nem fog még ezek után takarítónőt játszva függönyt akasztgani meg ágyakat tologatni, ahogyan megvédeni Yoongit sem. Azt tekintve, egy érző lélek nem vett tudomást a beteg randalírozásáról, kétli, hogy bárki bemenjen hozzá és meglássa a felfordulást, de ha mégis megtörténne, akkor sem fogja elferdíteni a valóságot. Yoongi orvosaként biztos egyből hozzámennének a pletykára asszociált kíváncsi nővérek, viszont most már nem érzi azt, védőbástya lenne a szerepe. Min Yoongi egy felnőtt férfi, meg tudja oldani ő is. Hogy ez a meglátás eddig miért nem fogalmazódott meg benne... A válaszért visszakapná az összes páciensére fordított időt. De mivel nem tudott rá válaszolni, nem kap semmit. Mint ezidáig sose. Már kinőtt abból, hogy mindenért elvárjon akár egyetlen köszönömöt, hiszen alig volt olyan angyali ember, mint ő, mind érzéketlen befásult emberbőrt öltött robot, ami arra van beállítva, hogy minden napját csakis saját magát első helyre állítva élje, de azért mégis szívét melengedte volna egy hálás szó. Nem azt akarta, hogy elhalmozzák minden földi jóval, hogy szentté avassák, neve szerepeljen a történelem könyvekben, csak szerette volna tudni, helyesen cselekszik, így boldoggá teszi az embereket, és így boldog lehet ő is.
A mögötte álló autó hirtelen felzendülő dudája megugrasztotta Jimint és rántotta vissza a jelenbe, teljesen elbambult a piros lámpánál állva, ezidáig észre sem vette, hogy az mindeközben zöldre váltott. Feleszmélve lépett a gázra, hogy megtegye a maradék métereket, amik lakásától választja el.
- De sietős... - morogta nem létező bajsza alatt a dudáló kocsisnak szánva, aki nem is hallotta. Pont ezért mondta Jimin, tudta, csak ő hallotta. A legtisztább lelkek is olykor bepiszkolódnak, Jimin is, akár mindenki más, tud rossz is lenni, undok is lenni, rossz kedve lehet, megbánthat embereket, de mindig azon van, hogy ezeket elkerülje vagy úgy törjenek felszínre, hogy ha az érintett meg is érdemelné, ne legyen áldozata Jimin szavának.
Fél tizenegy múlt három perccel, vette tudomásul Jimin, ahogy azt is, ismét olyan napot sikerült összehozni magának, amire a legkevésbé volt szüksége. Az őrület nem fejeződött be azzal, hogy elhagyta a kórház területét, hirtelen minden és mindenki felesküdött arra, hogy Jiminnek keresztbe tegyen, kezdve a mosdónak eddig világosságot adó villanykörtétől egészen a bankban analfabétaként viselkedő nőig. Mindez csak átlagos kis fennakadás volt, de az orvos úgy érezte, megbeszélt terv alapján fordulnak rosszra a dolgok a mai napon, nem is bánta, hogy nem sokára véget ér azzal, hogy az óra csak nullákat jelez majd. Rendszerint céltalanul, álmatlansága miatt marad fent sokáig, ám most kivételesen okkal bámulta telefonja kijelzőjét hosszas ideje. Kakaotalkjának összetéveszthetetlen hangja Jimint mosolygásra késztette. Nem a jelzőhang tette boldoggá, hanem az üzenetet elküldő személy. Szinte látta Sungjin aranyos mosolyát maga előtt az azt szimbolizáló emoticon láttán. A horizontról kukucskált a Nap még, mikor üzengetni kezdtek az appon, és úgy tűnt, egyikőjüket sem érdekelte, hogy ennek már egy jó ideje.
Jiminnek hirtelen jutott eszébe az ok, mivel is vihetné tovább a beszélgetést, habár a lélek nem vitte rá egyből, hogy meg is írja. Ajkába harapva küldte el az üzenetet, habár az csak a nő nevét tartalmazta még.
"Sungjinssi"
"Igen, oppa?" érkezett szinte rögtön a reakció. Ekkor volt az, hogy Jiminnek minden jelenlegi és rejtett bátorságát össze kellett szednie, izgult, pedig nem volt már az a tinédzser fiú, aki fél érzelmeit kimutatni, most mégis mintha visszament volna az elmúlt idő ezen pontjára.
"A kórházigazgató meghívott egy rendezvényre a jövőhéten"
"Oppa, ez nagyszerű, kedvel téged! Igaz, mész? Nehogy kihagyd!"
Az orvos elmosolyodott.
"Igen, megyek. De..."
"De?" érkezett kicsit később az üzenet
"Szeretném, ha velem jönnél" abban a minutumban, hogy az üzenet elküldésre került, kiejtette hasára a telefont, mint aki fél, hogy az amint elolvasásra kerül, a telefon felrobban, pedig nem Note 7-je van.
Teltek a percek, a férfi szemhéjai egyre csak nehezedtek, nem volt már egyszerű ébren maradnia, és hiába várta, hiába nézte meg szinte percenként a chatet, válasz nem jött, Sungjin még csak meg sem nyitotta azt. A nő talán látta a kezdőoldalon, elolvasta azt és vagy röhög rajta vagy Jiminnek sikerült elüldöznie. Mi van, ha az orvos csak képzeli, hogy a nővér szintén érez valamit, mindezt csak azért látja így, hogy felhevült lelkét és hevesen dobogó szívét lenyugtassa? Ökörnek érezte magát. Méghozzá jó nagynak. Most sikerült leégnie egy nő előtt, aki talán csak munkatársként tekint rá. Jiminnek az utóbbi időben aligha jön össze bármi is, úgy látszik ez élete minden szegmentumára igaz.
- Ahj komolyan... - nyögött fel egyet szemeit forgatva, ez a nap tényleg nem az övé, bármit tesz, nem lesz eredménye, jobban jár, ha szemeit lehunyva, paplanját orráig felhúzva várja az álmok és holnap eljövetelét és csak reméli, a mai napnál sokkal jobb lesz.
A hétfői nap sokak számára csak nyűg, bosszúságot okoz, legszívesebben kitörölnék ezt a napot, hogy a kedd legyen a hét első napja és hogy később attól is meg akarjanak szabadulni, a végén nem lenne más, csak a hétvége. Milyen jól is hangzik ez.
A hétfői nap bolondok háza a kórházban, bár ha pszichiátriáról van szó, ott mindig folyik az élet, de a hétkezdő napon különösképp. Enapon lépik át érkező és távozó emberek a kórháztömb küszöbét a legkisebb időközökkel, a legtöbb papír ilyenkor cserél gazdát, az orvosoknak új nevek ekkor kerülnek fel leginkább páciensként, hiszen míg hétvégén csak ügyelnek, hétfőtől ismét munkába lépnek. Ezért szerette Jimin, ha szabadnapjainak egyike a hét első napjára esik. Bár a betegek iratai, új páciensek neve tud várni, mégis lejjebb csillapodnak a kedélyek a keddi nap eljövetelén. Ritkán adatott hétfők egyikét tölthette volna otthon Jimin ma, ám autója már a milliószor megjárt útvonalon haladt; a kórház felé. Hogy miért? A férfi nem tud változni. Hatalmas elhatározások, nagy igéretek, Jimin ezek ellenére nem tud megálljt parancsolni szívének, ami most éppen a munkahelye felé vezérelte. Tudta milyen nap van ma; nem csak hétfő, de Yoongit a mai napon engedik haza, aki nem csak nem akar hazamenni, de nincs is hova, anélkül, hogy ezzel tisztába lenne. Az éjszaka folyamán Jimin kívánsága nem teljesült, az a pár órányi kért nyugodt alvás sem lett az övé, helyette inkább gondolkodott, járt az agya szüntelenül. Gondolkodott mindenen, ami csak eszébe jutott, agyalt Sungjinon is, aki eddig a pillanatig sem nézte meg az üzenetet, és mintha természetszerű lenne, Yoongi is milliószor felbukkant gondolat formájában. Képtelen volt levenni róla a kezét, nem tudott nem tudomást venni az eddig megtörtént és elkövetkezendő dolgokról. Kettejük története még nem érhet véget, főleg nem így.
Talán őrültség, talán meggondolatlanság az ötlet, mi megfogalmazódott benne, de a legkevésbé sem érdekelte ez. Bepiszkolódhat tiszta élete, kártyavárként omolhat össze, de jelen pillanatban semmi nem bírhatja megállásra.
A számára kijelölt parkolót elfoglalva állította le kocsijának motorját. Pásztázta a kórház főbejáratát, munkatársak, látogatók, páciensek tömege jött ki és be, ő mégis csak egy valaki felbukkanását várta, a Yoongiét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése