A zord sötétség karjaival körbeölelte Jimint, csak úgy, mint Yoongit, aki már jó ideje szövetségben áll a feketeséggel, némasággal, érzelemmentes élettel. Lehet ezt még egyáltalán életnek nevezni? Számára a napok már régen egybeolvadtak, mind egyformának tűnt, az előző utánzatának és a következő mintájának. Szürke volt az élete, annak is a legsötétebb árnyalata. Egy lelketlen alak volt már, más nem. Szíve zakatolt, de vörös vérét szállította csak, mellkasában dobogó kis motorja minden más funkcióját elvesztette már. Egy rongydarab, amit az emberek eldobtak. Egy porszem, amit már mindannyian arrébb sepertek. Egy csiszolatlan gyémánt, melynek csillogó fényét csak Jimin volt képes látni a vaksötétben. Ragyogott számára, mint a nap, a sűrű felhők viszont megakadályozták, hogy sugarai, szépsége, fontossága mást is elvakítson. A rezes hajú férfi már vak volt. Nem látott semmit, de többet, mint bárki más. Látta azt a kis halovány szikrát, aminek hatalmas lángjai képesek lesznek egyszer magasra emelkedni. Remélte. Annyira szerette volna, hogy ez egyszer, minél hamarabb megtörténjen. Hatalmas szívéről kerüljön le a lánc, elhomályosult elméje világosodjon meg újra démonja vakító fénye által.
De akart-e ez a hullócsillag ismét ragyogni? Ez a kérdés meg sosem fogalmazódott meg Jiminben, ám most, ha alkalma lett volna rá, elidőzött volna rajta, hogy magától próbáljon választ adni rá, mert bár gyávának nem nevezhette senki, rákérdezni nem vitte rá a lélek.
- Jó reggelt - csilingelt szeretnivaló hangja, életet vitt a szoba némaságába. Csend. Választ ezúttal sem kapott, de nem is bánkódott emiatt, Yoongit ezen a téren ismerte már. Tisztában volt ezzel a Min Yoongival, de teljesen biztos volt abban, hogy a férfi színesebb egyéniség, mint a leggyönyörűbb szivárvány és értékesebb, mint a legdrágább drágakő. Ezt akarta bebizonyítani magának a félrekotort kincsnek is, hiszen ő maga sem hitt önmagában, de Jimin bízott benne helyette is.
Mivel komorsötét volt, így nem látta volna senki az apró kis bólintását, amivel páciense változatlan természetét nyugtázta és már rutinszerűen indult az ablakhoz, hogy a függönyt kihúzva szemet vakító fény szökjön a helyiségbe. Mindig lefutják ezeket a köröket, Jimin kihúzza a függönyt, Yoongi pedig tiszteletet nem ismerve szólítja fel, hogy azonnal húzza vissza, de Park nem teszi meg.
Jimin gondosan végigolvasta papírjait az ablaknál állva, mire a menta színű hajú férfi mellé lépett. Épphogy elérte volna a karnisról lógó textil-anyagot Jimin csuklón ragadta felpillantva iratairól.
- Nem Yoongi hyung, a függöny marad - rázta fejét a másikra nézve. Annyira tisztelettudó volt vele, annyira rendesen viselkedett vele, holott egyáltalán nem érdemelné meg ezt sem. Azt érdemelné, amit a többi ember is tett vele, Parknak is el kéne fordulnia tőle, érzelem mentesen kezelni, nem törődni vele. De hiszen az angyalok ilyenekre nem képesek. Yoongi láthatatlan szárnyú angyala nem tudná ezt megtenni, a legjobbakat akarja a helyes útról letért férfinak, ennek ellenére eddig nem nagyon járt sikerrel.
Yoongi összeszűkített szemekkel pillantott először a csuklóit átölelő rövidke ujjakra, majd annak gazdájára, kinek arca kifejezéstelen volt, mégis egész lénye segítséget, biztonságot, megnyugvást sugallt. Yoongi bizony tisztában volt ezzel. Nagyon jól tudta, Jiminnek a legtisztábbak a szándékai, szíve aranyból van és egy földre szállt angyal, mégsem kért egyszer sem a segítségből. Makacs volt, mint egy öszvér, mindig is utálta, ha valaki sajnálja, sosem kérte mások segítségét. Tisztában sem voltak azzal, mennyire hasonlít személyiségük. A sötétben tapogatóznak a másikkal szemben, nem is tudják, másik felükre lelhetnének egymásban. Még Jimin sem tudta ezt, Yoongi sem gondolta volna. Mindkettőjük gondolt valamit a másikról, de egyikőjük sem nyitotta szólásra a száját. Hihetetlenül közel voltak a másik által kínált boldogságtól, mégsem lehettek volna ennél távolabb. A két világ egyetlen hasonló pontja bizony hatalmas változást tudna hozni életükbe. Mindkettőjüknek a boldogságot, amit régen éreztek már.
Yoongi hirtelen tépte ki orvosa kezéből csuklóját és szótlanul visszament az ágyához, hogy háttal Jiminnek lefeküdjön és kizárja a külvilágot. A természetben a kicsike hernyó bebábozódik, abból kel ki a gyönyörű pillangó, Yoongi esetében ez fordítva volt. Az a gyönyörű teremtés, rejtett, csodaszép lénye, értékes személyisége, minden bebábozódott, elszigetelődött, a fehér kórházi paplan pedig, amibe már oly' sokszor burkolózott, tökéletes szimbóluma volt ennek. De ahogy a Nap ragyogó sugara, Jimin kivételes, biztonságot sugaló aurája hivogatta ám ezt a bujdokló pillangót, mégis, az a sötét közeg, amely körülveszi elborult elméjét, mintha vaslánccal kötné magához, mintha bilincs szorítaná vékonyka kezeit, nehogy belekapaszkodjon a segítségbe, ami szinte a lábai előtt hever. Yoongi is ismerte ám a démonok pusztító jelenlétét. Mindketten tudták jól, kell valaki, akivel együtt megszabadulhatnak ettől a fojtó fájdalomtól, de talán csak egyikőjük tudta igazán, kire van szüksége.
- Nos, ami azt illeti, van egy jó hírem. Tudom ám, elég nyomasztó itt lenni, én sem szeretnék kórházban lenni - a rezes hajú férfi haloványan felkuncogott gyengécske viccén - de már akár most is kezdhetsz pakolni hyung, jövőhéten hazamehetsz.
Jimin nem várt volna válaszra, hiszen úgy gondolta, ezúttal sem kap, ám nagy meglepésként érte, mikor a kis elrejtőzött mormota motyogni kezdett a bunkerja alatt.
- Elnézést, nem értettem tisztán - Jimin ha tudta volna, most hatalmasra nyitotta volna füleit, közelebb lépett az ágyhoz, hogy ezúttal értse is, mit mond Yoongi. A férfi megismételte, viszont a másik most sem értette kristálytisztán, csak a kis hallott foszlányokra hagyadkozhatott, ha választ akart adni, és mivel szándékában állt beleugrani a megeredt folyóba, bizonytalanul, de megismételte az általa hallottat - Hogy nem akarsz hazamenni? - kérdezte csodálkozva, kiegyenesedve, szemöldökei is az egekbe szökkentek - De hát miért nem? - kíváncsi volt, meglehet, hogy túlságosan is. Yoonginak ezzel olyasvalamiről kellett beszélnie, ami fájdalmas seb volt, mégis, talán itt töltött ideje alatt többet beszél, mint valaha.
- Azt akarod tudni, miért nem? - fejéről szinte lerántotta a fehér vékony paplant, szemei szinte szikrát szórtak, még annak ellenére is látszódott lángoló tekintete, hogy az ablaknak háttal árnyékolt magának. - Kíváncsi vagy rá, Park? Tudod te, hol lakom én?
Jimin jóhiszeműen bólintott, ekkor már nagyra nyílt szemekkel. Hogyne tudná, hiszen a kezelőorvosa, tisztában van Min Yoongi alapvető adataival. Viszont a menta színű hajú férfi nem pont így értette a kérdést.
- Láttad már a helyet, ahol a pokol összeér az alvilággal? Ahol a sötét után még sötétebb jön? Voltál azon a helyen, ahol láthatatlan láncok rántanak vissza? - egy pillanatra sem vette le tekintetét Jiminről, lassan ült fel és szállt ki az ágyból, megindulva felé, kimért, megfontolt léptekkel. Mintha egy vadállat settenkedne áldozata felé, akinek esze ágában sincs megfutamodni, hogy életét biztonságban tudja. Az orvosnak csak ki kéne lépnie az ajtón, bezárni azt maga után, nem lenne ilyen helyzetben, de nem, Park Jimin nem az a fajta ember, aki megfutamodik. Főleg, ha a főnyereményről, a kincsről van szó, amit meg akar szerezni magának, hogy aztán az emberek csodálják. - Én voltam ott, Park. Onnan jöttem. Ott nem víz folyik, hanem vér. Ott ha pénzt adsz, a pofádba röhögnek. Tudod mivel fizetünk mi? Droggal vagy élettel. Azt hinnéd, hogy a sötét oldal csak a filmekben létezik, de nem. Szerinted - ekkor Jimin a falnak ütközött, amihez egyre csak hátrált Yoongi lassú, de annál tolakodóbb léptei miatt - meddig bírnád ott? - hajolt közel a férfi, olyannyira, hogy leheletük egymás arcát csiklandozták. Park sosem került ilyen helyzetbe, sem Yoongi, sem más által. Nem félt, inkább meglepett volt. Valami rendíthetetlenül bíztatta abban, hogy Min nem bántaná és hitt is ebben. Nem akart szabadulni, esze ágában sem volt. Nem volt honnan szabadulnia. Legalábbis nem tekintette annak ezt az egészet, veszélyt nem érzett, csak szánalmat.
- Tudod hányszor próbáltam szabadulni onnan? Mindig ott végeztem. Elszöktem, de mint egy szar bumeráng, visszatértem. Volt választásom? Volt. Tudtam választani? Nem. Most sem akarok, de visszamegyek - Jimin közbevágott vékonyka hangján, halkan, alig volt hangosabb egy suttogásnál.
- Miért? - tekintete Yoongi szemeit fürkészte, melyeket sosem látott ennyire sötétnek. Bár tény, sosem látta még ennyire közelről sem. Mintha nem is az a Min Yoongi állna előtte, aki eddig. Park tudta, Yoonginak sok oldala van, ezt még nem mutatta meg. Eddig jellemzően vagy egy kukkot nem szólt, vagy kikelt magából, köztes állapot ezidáig nem volt. Az rezes hajú férfi próbálta ezt megtartani, beszéljen, de ne tegyen semmit, amivel kárt okozhat elsősorban magában.
- Azt kérdezed, hogy miért? - Yoongi keserűen felkuncogott - Mondd, mégis kinek kéne egy lecsúszott, elbukott, drogos senki? Nem tudok semmit felmutatni, utálom az embereket, mind átnéz felettem, mind félrekotor, egy sem ad esélyt, nincs olyan, aki átlátna a szitán, senkinek nincs szüksége egy alvilági hulladékra. Egy, egyetlen egy valakit mondj, aki időt áldozna egy ilyen selejtre. Egyet mondj.
Yoongi szavai szinte tőrként hasították fel orvosa szívét, nem akart hinni a fülének, hogy a másik így gondolkozik magáról, hogy ennyire alábecsüli saját magát, hogy képtelen saját maga jó oldalát észre venni. Semmit nem akart Jimin jobban, minthogy ezen változtasson, és Yoongi imént elhangzott szavai a lehetetlennél is jobban nyomatékosították benne ezt.
- Én.
Habár Yoongi azt hitte, már semmi nem lepheti meg, erre a válaszra egy szempillantásra megdermedt. Ellökte magát a faltól, ahol eddig támaszkodok és aprókat hátrébb lépkedett, csak hogy lássa, ki az, akinek sikerült meglepnie. Annak ellenére, hogy Jimin arckifejezése nem mutatta a viccelődés, füllentés egyetlen szikráját sem, a menta színű hajú férfi nem hitt neki. Ő már semmit nem hisz el. Ha kint süt a Nap, azt sem fogadja el, hogy tényleg így van. Nem élt még sokat, viszont tapasztalata talán már több van, mint annak, ki lehúzott már egy emberöltőt. Volt már része jóban, melynek emlékei már csak haloványan foszlanak szét, és rosszban, ami mintha hatalmas bélyeget nyomott volna rá, amit semmi nem mos le róla. Számára a jó is rossz, a rossz még rosszabb.
Keservesen nevetett fel, a hihetlenség, lenézés szólt belőle, mintsem a szórakozottság.
- Nem vagyok vicces kedvemben, Park. - búgta rekedtes hangon, mialatt legyintett egyet és hátat fordítva az ezidáig csendben maradó Jiminnek visszaindult ágyához, hogy a paplant újra fejére húzva elzárja magát a külvilágtól. Attól a külvilágtól, élettől, ami megtölti a szobát, akárhányszor az orvos belép, kinek még akkor is csillog egész lénye, mikor épp komolyra veszi a figurát.
- Nem vicceltem - mondta halkan, fejét lehajtva, mintha Yoongi gúnyos röhögése földig alázta volna. Félszegen pillantott fel a már elbújt férfira, majd egy éles sóhaj kíséretében az ablakra pillantott, melyet még mindig a sötétítő takart, dús hajába túrt és lehunyta szemeit. Reménytelennek tűnt a helyzet, ő maga sem tudja már mióta, de volt mindig valami, ami továbblökdöste, hajtotta előre, hogy addig menjen, míg célba nem ér.
Szíve hevesen vert, nyakán az ér kidülledt, mint minden alkalommal, mikor ideges. Most is idegei pattanásra készek voltak, de nem Yoongi miatt. Ő rá haragudni képtelen volt, sosem érzett gyűlöletet, vagy megvetést iránta, hiszen tudta, ez a Yoongi nem az igazi Yoongi. Ez a Yoongi az, amit a környezete alkotott. Az a hely, ahova született, akarata ellenére. De mivel az ember nem tudja megválasztani, hol jöjjön a világra, a legkevesebb, hogy alkalmazkodik. Nem ugrándozhat kiskosárral a karján senki egy olyan helyen, mint ahol a férfi nőtt fel, ha jót akar magának.
Jimin magára volt hihetetlenül mérges, amiért csak egy helybe topog, vagy ha egy lépést megtesz előre, kettőt ugrik vissza. Cselekedni akart, holott tétlen volt. Nem ismerte azt a világot igazán, amibe Yoongi belecsöppent, így csak próbált úgy gondolkodni, ahogyan azok az emberek teszik, akik részesei lesznek minden rossznak, ami ott folyik. Kettejük világa mint fekete és fehér, a fekete nem tud világosodni, a fehér nem akar besötétedni, az ég a földdel nem képes összeérni, de mégis egyiknek kapnia kell valamit, amit a másik elveszít, vagy feláldoz. Jimin szeretett volna segíteni, de tiszta, rendezett életét nem piszkolta volna be. Legalábbis önszántából soha.
- A holnapi reggeli visit során átveheted a zárójelentést, hyung - a rezes hajú férfi hangja amúgy sem volt mély, inkább hasonlított egy patak csobogásához, mintsem egy folyó áramlásához, ám ilyen esetekben még annál is szerényebben csengett. Más esetben Yoongi édeskén mosolygott volna annak hallatán, viszont most már ez se hatja meg.
- Szép napot - hajolt meg Jimin az ajtóban, halkan elköszönve, de Yoongi ezt nem látta, talán nem is hallotta.
Lassan zárta be az ajtót az orvos, egyik keze a falapon pihent, míg másikkal a kilincset fogta. Szemeit újra lehunyta és hosszat sóhajtott. Az ajtó bezártult, vissza kell rázódnia látszólag nyugodt életébe. Fejét lassan fordította el, hogy induljon dolgára, de a mai napon másodszor ugrott ki majdnem amúgy is őrült módon dobogó szíve tónusos mellkasából.
- Hoseok! - rikkantott fel talán a kelleténél kicsit hangosabban - Fejezd ezt be, a szívem egyszer megáll miattad!
- Nem te vagy az egyetlen, aki ezt mondja - rebegtette szempilláit vigyorogva a semmiből ott termett Hoseok - Mi van, el is altattad?
- Miről beszél, hyung? - szűkítette össze szemeit Jimin és rövidke ujjai lesiklottak a kilincsről.
- Úgy jöttél ki, mintha attól félnél, hogy felébred. Eddig ringattad? Énekeltél is neki? - nevetett barátja, ám Jiminnek annak ellenére, hogy van humorérzéke, ezúttal inkább homlokára csapott hyungja ostobaságán - Sokáig voltál bent.
- Hobi hyung, tudod mit takar a visit fogalma? - elindultak a folyosón, Jimin azért, hogy visszamenjen irodájába, Hoseoknak pedig épp nem volt dolga, így barátjával tartott.
- Akkor sem szoktál ilyen sokáig bent lenni, és annak ellenére, hogy egyedül te ismered jobban azt a férfit, nem azért van itt, mert fáj a foga.
- Oh, odanézz! Hoseok aggódott értem - csapta össze kezeit nevetve, arcát a plafon felé emelve - Csak... beszélgettem vele. És tájékoztattam, hogy holnap hazamehet.
- Máris?
- A szervezete kitisztult, javult az állapota, az újabb gyógyszeres kezelést elkezdte, orvosilag megfelel, hogy hazamehessen. Hogy aztán hogyan tovább, az már csakis rajta múlik. Prédikálhatok én naphosszakat, de hogy hallgató fülekre talál-e, azt befolyásolni nem nagyon tudom. Reménykedni tudok, amellett, hogy segítek és minden tőlem telhetőt megteszek. - mosolygott Hoseokra és beléptek a liftbe, amivel a visit előtt feljöttek, hogy most visszamenjenek.
- Haver, egy egyszerű igen is elég lett volna - húzta el száját Hoseok, és látva Jimin szemforgatását, elnevette magát.
Szombat révén a kórházban alig-alig bukkant fel pár újabb páciens, az orvosok legtöbbje is távol volt, csak azok szántották fel néha a folyosókat, akik épp ügyeletesek voltak, pont mint Jimin és Hoseok. Nyugodtabb ilyenkor minden, az idő is mintha tyúklépésben halad, kinek örömére, kinek bánatára.
A rezes hajú férfi nagyot szusszantva huppant le nagy fekete bőrszékébe, jóbarátja is így tett, csak ő az ajtó melletti sötét kanapéra.
- Esküszöm, jobban lefáraszt ez a semmit tevés, mintha egész nap rohangálnom kéne - nyavajgott Hoseok elterülve a kanapén, mint aki otthon van. Bár napjaik nagy részét a kórházban töltik, lassan már második otthonukká válik a hely.
- Örülj neki, hogy nyugodt napod van - motyogta Jimin az előtte lévő papírokat rendezgetve - vissza fogod még sírni.
- Ne legyen igazad.
- Figyelj csak, hyung - könyökölt az asztalra Jimin, amint az egyik kezében lévő papírt pásztázta - Mit tudsz a Nappeun negyedről?
- Nevéből ítélve, rossz hely.
- Hallod, nem mondod. - sandított Hoseokra papírja felett.
- Remélem nincs köze a "költözni akarok, csak még nem találtam megfelelő lakást" kijelentésedhez ennek a kérdésnek, mert a cuccaiddal együtt a lelked is ellopnák.
- Jaj hyung, hogy te milyen vicces vagy. - Jimin kifejezetten mestere volt a szarkazmusnak, de egy olyan barát mellett, mint Jung Hoseok, nem nehéz.
- Figyelj, sosem jártam ott, de azt mondják, olyan, mint a filmekben az hely, ahol a rosszfiúk bújkálnak, és mivel az itteni betegek nagy százaléka onnan kerültek ide, valószínüleg nem egy Csodaország. Ott folyik sok piszkos ügy, drogoznak orrba-szájba. Ennyit tudok, amit itt tapasztalok meg látok.
Jimin egy hümmögéssel nyugtázta a hyungja által elhangzottakat, ezeket eddig is tudta, de mivel ezúttal Hoseok komolyan válaszolt, értékelte, mintsem leszólta volna. Nem került előrébb.
- De miért is érdekel ez téged? - kérdezte Hoseok előre hajolva a kanapén, könyökeit térdeire támasztva. Tartott Jimin attól, hogy barátja rákérdez, az igazat nem akarta elmondani, miszerint Yoongi miatt érdeklődik, hogyan is menthetné ki őt onnan, viszont hazudni sem akart, legalábbis nem óriásit.
- Csak kérdem - fogta rövidre, torkát megköszörülve. A papíron felsorolt adatokat vizslatta, a lakcím a Nappeun negyedbe vezette volna követőjét, a helyre, amiről Yoongi az imént úgy beszélt, mint a világ legrosszabb helyéről. Lehet, hogy nem túlzott sokat.
Letelepedett a csend az irodára, ami Jiminnek jól esett és örült neki, így tisztán tudott gondolkodni - habár eredménye egyelőre nem volt. De nem is Hoseok lenne Hoseok, ha nem törné meg azt, mindenféle rosszindulat nélkül.
- Chim, eladó még a lakás melletted? - kérdezte ekkor már ismét szétterülve a kanapén.
Jimin válaszolni szeretett volna, de irodája ajtaja hirtelen kinyílt, mire ő kissé meglepetten odapillantott, a szétfolyt Hoseok pedig mint a villám, felugrott, és kihúzta magát, mint a gyerekek tesi órán.
- Elnézést a zavarásért - hajolt meg az ajtó mögött álló nővér.
- Sungjin! - örült meg Jimin a fiatal nőnek. Mosolya hirtelen füléig ért - Mondja csak.
- Az igazgató úr üzeni, hogy beszélni szeretne a doktor úrral, hívja fel, amikor ideje engedi - Sungjin mosolya szintén ott díszelgett arcán, akárhogy próbálta, nehezen tudta palástolni. Hoseok mindeközben csak pillantgatott egyikről a másikra, mint az a bizonyos harmadik kerék.
- Rendben, így lesz. Köszönöm Sungjin - csilingelt Jimin hangja. A nő egy utolsót lopva pillantott Jiminre, majd meghajlás után elhagyta a helyiséget bezárta maga után az ajtót. Törékeny alkata, porcelán fehér bőre és karakteres arca mindig megragadta az orvos figyelmét, kinek mosolya minden alkalommal akarva-akaratlanul arcára szökött és volt, hogy nem is akarta azt leplezni, hiszen nem vak, látta, hogy Sungjin is mindig hasonlóképpen reagál. Mint két szégyellős kisdiák.
Jimin nézte volna még a nővér távozó alakját, de ezt az átláthatatlan ajtó és hyungja hirtelen közel kerülő arca is megakadályozta.
- Rendben, így lesz, köszönöm Sungjin - imitálta Hoseok barátját nyekergő hangon - Hadd hívjalak igazi neveden, Casanova.
- Hahaha - forgatta szemeit Chim és visszavezette tekintetét irataira.
- Donsaeng, kezdj már magaddal valamit, a jó ég áldja meg a rezes fejedet. Legyél férfi! - tette keresztbe karjait Hoseok.
- Miről beszélsz? - kérdezte nem felpillantva asztaláról az említett - Nem azért nem lépek, mert gyáva vagyok, vagy mert nem vagyok férfi, egyszerűen van fontosabb, minthogy bárkivel is találkozgassak.
- Oké, de ha lepattintják mielőtt te megmozdulnál, én szóltam.
- Oké, de ha te pattintod le, mielőtt én megmozdulnék, én is lepattintom a micsodádat. Én szóltam. - vetett Jimin halálos pillantást barátja felé, aki erre csak felemelte kezeit.
- Nem ígérhetek semmit - órájára pillantott - Viszont megyek, szétnézek, ebédnél találkozunk, Casanova - gúnyos puszikat küldött Hoseok, majd kuncogva kilépett a szobából. Jimin csak fejét rázta és hátradőlt székében. Nem felejtette el a hívást, de nem igazán volt kedve hozzá. Szemeit bezárta és székét lágyan ingatta jobbra-balra, kezeit hasán kulcsolta össze. Egyenletesen vette a levegőt, próbálta agyát is kikapcsolni egy kicsit, vagy legalábbis másfelé terelni. Rögtön eszébe jutott, hogy otthonában már igazán sort kéne ejteni arra a takarításra, amit tavasz óta tologat. Nem volt rumlis, igényes volt környezetére, de a férfi nem nem tavaszi nagy takarításra termett. Megfordult a fejében, hogy átmegy a szomszédjához, ahhoz az idős nőhöz, aki olyan, akár egy energiabomba, Chim lakását két perc alatt kitakarítaná, még át is rendezné, ha úgy kívánná. Úgyis ígéretet tett, jön egyel a férfinak a "macskám a szekrény tetején ragadt" eset után. Jimint megmosolyogtatta az emlékkép, miszerint a nő dagadt macskája önkényesen a szekrény tetejére táborozott le, akit Jiminnek kellett leszednie. Jó kapcsolatot ápoltak, valamilyen szinten számíthattak egymásra. Ám eszébe jutott Chimnek, a néni elköltözött, így a takarításban nem fog az ő személyében segítőkezekre lelni. Ott áll a lakása üresen, amire Hoseok is rákérdezett.
Jimin valami dalt dudorászott, amit reggel idefele jövet hallott a rádióban a kocsijában, mire hirtelen kipattantak szemei és még a levegő is torkán akadt.
Ötlete támadt, nem is akármilyen.
De akart-e ez a hullócsillag ismét ragyogni? Ez a kérdés meg sosem fogalmazódott meg Jiminben, ám most, ha alkalma lett volna rá, elidőzött volna rajta, hogy magától próbáljon választ adni rá, mert bár gyávának nem nevezhette senki, rákérdezni nem vitte rá a lélek.
- Jó reggelt - csilingelt szeretnivaló hangja, életet vitt a szoba némaságába. Csend. Választ ezúttal sem kapott, de nem is bánkódott emiatt, Yoongit ezen a téren ismerte már. Tisztában volt ezzel a Min Yoongival, de teljesen biztos volt abban, hogy a férfi színesebb egyéniség, mint a leggyönyörűbb szivárvány és értékesebb, mint a legdrágább drágakő. Ezt akarta bebizonyítani magának a félrekotort kincsnek is, hiszen ő maga sem hitt önmagában, de Jimin bízott benne helyette is.
Mivel komorsötét volt, így nem látta volna senki az apró kis bólintását, amivel páciense változatlan természetét nyugtázta és már rutinszerűen indult az ablakhoz, hogy a függönyt kihúzva szemet vakító fény szökjön a helyiségbe. Mindig lefutják ezeket a köröket, Jimin kihúzza a függönyt, Yoongi pedig tiszteletet nem ismerve szólítja fel, hogy azonnal húzza vissza, de Park nem teszi meg.
Jimin gondosan végigolvasta papírjait az ablaknál állva, mire a menta színű hajú férfi mellé lépett. Épphogy elérte volna a karnisról lógó textil-anyagot Jimin csuklón ragadta felpillantva iratairól.
- Nem Yoongi hyung, a függöny marad - rázta fejét a másikra nézve. Annyira tisztelettudó volt vele, annyira rendesen viselkedett vele, holott egyáltalán nem érdemelné meg ezt sem. Azt érdemelné, amit a többi ember is tett vele, Parknak is el kéne fordulnia tőle, érzelem mentesen kezelni, nem törődni vele. De hiszen az angyalok ilyenekre nem képesek. Yoongi láthatatlan szárnyú angyala nem tudná ezt megtenni, a legjobbakat akarja a helyes útról letért férfinak, ennek ellenére eddig nem nagyon járt sikerrel.
Yoongi összeszűkített szemekkel pillantott először a csuklóit átölelő rövidke ujjakra, majd annak gazdájára, kinek arca kifejezéstelen volt, mégis egész lénye segítséget, biztonságot, megnyugvást sugallt. Yoongi bizony tisztában volt ezzel. Nagyon jól tudta, Jiminnek a legtisztábbak a szándékai, szíve aranyból van és egy földre szállt angyal, mégsem kért egyszer sem a segítségből. Makacs volt, mint egy öszvér, mindig is utálta, ha valaki sajnálja, sosem kérte mások segítségét. Tisztában sem voltak azzal, mennyire hasonlít személyiségük. A sötétben tapogatóznak a másikkal szemben, nem is tudják, másik felükre lelhetnének egymásban. Még Jimin sem tudta ezt, Yoongi sem gondolta volna. Mindkettőjük gondolt valamit a másikról, de egyikőjük sem nyitotta szólásra a száját. Hihetetlenül közel voltak a másik által kínált boldogságtól, mégsem lehettek volna ennél távolabb. A két világ egyetlen hasonló pontja bizony hatalmas változást tudna hozni életükbe. Mindkettőjüknek a boldogságot, amit régen éreztek már.
Yoongi hirtelen tépte ki orvosa kezéből csuklóját és szótlanul visszament az ágyához, hogy háttal Jiminnek lefeküdjön és kizárja a külvilágot. A természetben a kicsike hernyó bebábozódik, abból kel ki a gyönyörű pillangó, Yoongi esetében ez fordítva volt. Az a gyönyörű teremtés, rejtett, csodaszép lénye, értékes személyisége, minden bebábozódott, elszigetelődött, a fehér kórházi paplan pedig, amibe már oly' sokszor burkolózott, tökéletes szimbóluma volt ennek. De ahogy a Nap ragyogó sugara, Jimin kivételes, biztonságot sugaló aurája hivogatta ám ezt a bujdokló pillangót, mégis, az a sötét közeg, amely körülveszi elborult elméjét, mintha vaslánccal kötné magához, mintha bilincs szorítaná vékonyka kezeit, nehogy belekapaszkodjon a segítségbe, ami szinte a lábai előtt hever. Yoongi is ismerte ám a démonok pusztító jelenlétét. Mindketten tudták jól, kell valaki, akivel együtt megszabadulhatnak ettől a fojtó fájdalomtól, de talán csak egyikőjük tudta igazán, kire van szüksége.
- Nos, ami azt illeti, van egy jó hírem. Tudom ám, elég nyomasztó itt lenni, én sem szeretnék kórházban lenni - a rezes hajú férfi haloványan felkuncogott gyengécske viccén - de már akár most is kezdhetsz pakolni hyung, jövőhéten hazamehetsz.
Jimin nem várt volna válaszra, hiszen úgy gondolta, ezúttal sem kap, ám nagy meglepésként érte, mikor a kis elrejtőzött mormota motyogni kezdett a bunkerja alatt.
- Elnézést, nem értettem tisztán - Jimin ha tudta volna, most hatalmasra nyitotta volna füleit, közelebb lépett az ágyhoz, hogy ezúttal értse is, mit mond Yoongi. A férfi megismételte, viszont a másik most sem értette kristálytisztán, csak a kis hallott foszlányokra hagyadkozhatott, ha választ akart adni, és mivel szándékában állt beleugrani a megeredt folyóba, bizonytalanul, de megismételte az általa hallottat - Hogy nem akarsz hazamenni? - kérdezte csodálkozva, kiegyenesedve, szemöldökei is az egekbe szökkentek - De hát miért nem? - kíváncsi volt, meglehet, hogy túlságosan is. Yoonginak ezzel olyasvalamiről kellett beszélnie, ami fájdalmas seb volt, mégis, talán itt töltött ideje alatt többet beszél, mint valaha.
- Azt akarod tudni, miért nem? - fejéről szinte lerántotta a fehér vékony paplant, szemei szinte szikrát szórtak, még annak ellenére is látszódott lángoló tekintete, hogy az ablaknak háttal árnyékolt magának. - Kíváncsi vagy rá, Park? Tudod te, hol lakom én?
Jimin jóhiszeműen bólintott, ekkor már nagyra nyílt szemekkel. Hogyne tudná, hiszen a kezelőorvosa, tisztában van Min Yoongi alapvető adataival. Viszont a menta színű hajú férfi nem pont így értette a kérdést.
- Láttad már a helyet, ahol a pokol összeér az alvilággal? Ahol a sötét után még sötétebb jön? Voltál azon a helyen, ahol láthatatlan láncok rántanak vissza? - egy pillanatra sem vette le tekintetét Jiminről, lassan ült fel és szállt ki az ágyból, megindulva felé, kimért, megfontolt léptekkel. Mintha egy vadállat settenkedne áldozata felé, akinek esze ágában sincs megfutamodni, hogy életét biztonságban tudja. Az orvosnak csak ki kéne lépnie az ajtón, bezárni azt maga után, nem lenne ilyen helyzetben, de nem, Park Jimin nem az a fajta ember, aki megfutamodik. Főleg, ha a főnyereményről, a kincsről van szó, amit meg akar szerezni magának, hogy aztán az emberek csodálják. - Én voltam ott, Park. Onnan jöttem. Ott nem víz folyik, hanem vér. Ott ha pénzt adsz, a pofádba röhögnek. Tudod mivel fizetünk mi? Droggal vagy élettel. Azt hinnéd, hogy a sötét oldal csak a filmekben létezik, de nem. Szerinted - ekkor Jimin a falnak ütközött, amihez egyre csak hátrált Yoongi lassú, de annál tolakodóbb léptei miatt - meddig bírnád ott? - hajolt közel a férfi, olyannyira, hogy leheletük egymás arcát csiklandozták. Park sosem került ilyen helyzetbe, sem Yoongi, sem más által. Nem félt, inkább meglepett volt. Valami rendíthetetlenül bíztatta abban, hogy Min nem bántaná és hitt is ebben. Nem akart szabadulni, esze ágában sem volt. Nem volt honnan szabadulnia. Legalábbis nem tekintette annak ezt az egészet, veszélyt nem érzett, csak szánalmat.
- Tudod hányszor próbáltam szabadulni onnan? Mindig ott végeztem. Elszöktem, de mint egy szar bumeráng, visszatértem. Volt választásom? Volt. Tudtam választani? Nem. Most sem akarok, de visszamegyek - Jimin közbevágott vékonyka hangján, halkan, alig volt hangosabb egy suttogásnál.
- Miért? - tekintete Yoongi szemeit fürkészte, melyeket sosem látott ennyire sötétnek. Bár tény, sosem látta még ennyire közelről sem. Mintha nem is az a Min Yoongi állna előtte, aki eddig. Park tudta, Yoonginak sok oldala van, ezt még nem mutatta meg. Eddig jellemzően vagy egy kukkot nem szólt, vagy kikelt magából, köztes állapot ezidáig nem volt. Az rezes hajú férfi próbálta ezt megtartani, beszéljen, de ne tegyen semmit, amivel kárt okozhat elsősorban magában.
- Azt kérdezed, hogy miért? - Yoongi keserűen felkuncogott - Mondd, mégis kinek kéne egy lecsúszott, elbukott, drogos senki? Nem tudok semmit felmutatni, utálom az embereket, mind átnéz felettem, mind félrekotor, egy sem ad esélyt, nincs olyan, aki átlátna a szitán, senkinek nincs szüksége egy alvilági hulladékra. Egy, egyetlen egy valakit mondj, aki időt áldozna egy ilyen selejtre. Egyet mondj.
Yoongi szavai szinte tőrként hasították fel orvosa szívét, nem akart hinni a fülének, hogy a másik így gondolkozik magáról, hogy ennyire alábecsüli saját magát, hogy képtelen saját maga jó oldalát észre venni. Semmit nem akart Jimin jobban, minthogy ezen változtasson, és Yoongi imént elhangzott szavai a lehetetlennél is jobban nyomatékosították benne ezt.
- Én.
Habár Yoongi azt hitte, már semmi nem lepheti meg, erre a válaszra egy szempillantásra megdermedt. Ellökte magát a faltól, ahol eddig támaszkodok és aprókat hátrébb lépkedett, csak hogy lássa, ki az, akinek sikerült meglepnie. Annak ellenére, hogy Jimin arckifejezése nem mutatta a viccelődés, füllentés egyetlen szikráját sem, a menta színű hajú férfi nem hitt neki. Ő már semmit nem hisz el. Ha kint süt a Nap, azt sem fogadja el, hogy tényleg így van. Nem élt még sokat, viszont tapasztalata talán már több van, mint annak, ki lehúzott már egy emberöltőt. Volt már része jóban, melynek emlékei már csak haloványan foszlanak szét, és rosszban, ami mintha hatalmas bélyeget nyomott volna rá, amit semmi nem mos le róla. Számára a jó is rossz, a rossz még rosszabb.
Keservesen nevetett fel, a hihetlenség, lenézés szólt belőle, mintsem a szórakozottság.
- Nem vagyok vicces kedvemben, Park. - búgta rekedtes hangon, mialatt legyintett egyet és hátat fordítva az ezidáig csendben maradó Jiminnek visszaindult ágyához, hogy a paplant újra fejére húzva elzárja magát a külvilágtól. Attól a külvilágtól, élettől, ami megtölti a szobát, akárhányszor az orvos belép, kinek még akkor is csillog egész lénye, mikor épp komolyra veszi a figurát.
- Nem vicceltem - mondta halkan, fejét lehajtva, mintha Yoongi gúnyos röhögése földig alázta volna. Félszegen pillantott fel a már elbújt férfira, majd egy éles sóhaj kíséretében az ablakra pillantott, melyet még mindig a sötétítő takart, dús hajába túrt és lehunyta szemeit. Reménytelennek tűnt a helyzet, ő maga sem tudja már mióta, de volt mindig valami, ami továbblökdöste, hajtotta előre, hogy addig menjen, míg célba nem ér.
Szíve hevesen vert, nyakán az ér kidülledt, mint minden alkalommal, mikor ideges. Most is idegei pattanásra készek voltak, de nem Yoongi miatt. Ő rá haragudni képtelen volt, sosem érzett gyűlöletet, vagy megvetést iránta, hiszen tudta, ez a Yoongi nem az igazi Yoongi. Ez a Yoongi az, amit a környezete alkotott. Az a hely, ahova született, akarata ellenére. De mivel az ember nem tudja megválasztani, hol jöjjön a világra, a legkevesebb, hogy alkalmazkodik. Nem ugrándozhat kiskosárral a karján senki egy olyan helyen, mint ahol a férfi nőtt fel, ha jót akar magának.
Jimin magára volt hihetetlenül mérges, amiért csak egy helybe topog, vagy ha egy lépést megtesz előre, kettőt ugrik vissza. Cselekedni akart, holott tétlen volt. Nem ismerte azt a világot igazán, amibe Yoongi belecsöppent, így csak próbált úgy gondolkodni, ahogyan azok az emberek teszik, akik részesei lesznek minden rossznak, ami ott folyik. Kettejük világa mint fekete és fehér, a fekete nem tud világosodni, a fehér nem akar besötétedni, az ég a földdel nem képes összeérni, de mégis egyiknek kapnia kell valamit, amit a másik elveszít, vagy feláldoz. Jimin szeretett volna segíteni, de tiszta, rendezett életét nem piszkolta volna be. Legalábbis önszántából soha.
- A holnapi reggeli visit során átveheted a zárójelentést, hyung - a rezes hajú férfi hangja amúgy sem volt mély, inkább hasonlított egy patak csobogásához, mintsem egy folyó áramlásához, ám ilyen esetekben még annál is szerényebben csengett. Más esetben Yoongi édeskén mosolygott volna annak hallatán, viszont most már ez se hatja meg.
- Szép napot - hajolt meg Jimin az ajtóban, halkan elköszönve, de Yoongi ezt nem látta, talán nem is hallotta.
Lassan zárta be az ajtót az orvos, egyik keze a falapon pihent, míg másikkal a kilincset fogta. Szemeit újra lehunyta és hosszat sóhajtott. Az ajtó bezártult, vissza kell rázódnia látszólag nyugodt életébe. Fejét lassan fordította el, hogy induljon dolgára, de a mai napon másodszor ugrott ki majdnem amúgy is őrült módon dobogó szíve tónusos mellkasából.
- Hoseok! - rikkantott fel talán a kelleténél kicsit hangosabban - Fejezd ezt be, a szívem egyszer megáll miattad!
- Nem te vagy az egyetlen, aki ezt mondja - rebegtette szempilláit vigyorogva a semmiből ott termett Hoseok - Mi van, el is altattad?
- Miről beszél, hyung? - szűkítette össze szemeit Jimin és rövidke ujjai lesiklottak a kilincsről.
- Úgy jöttél ki, mintha attól félnél, hogy felébred. Eddig ringattad? Énekeltél is neki? - nevetett barátja, ám Jiminnek annak ellenére, hogy van humorérzéke, ezúttal inkább homlokára csapott hyungja ostobaságán - Sokáig voltál bent.
- Hobi hyung, tudod mit takar a visit fogalma? - elindultak a folyosón, Jimin azért, hogy visszamenjen irodájába, Hoseoknak pedig épp nem volt dolga, így barátjával tartott.
- Akkor sem szoktál ilyen sokáig bent lenni, és annak ellenére, hogy egyedül te ismered jobban azt a férfit, nem azért van itt, mert fáj a foga.
- Oh, odanézz! Hoseok aggódott értem - csapta össze kezeit nevetve, arcát a plafon felé emelve - Csak... beszélgettem vele. És tájékoztattam, hogy holnap hazamehet.
- Máris?
- A szervezete kitisztult, javult az állapota, az újabb gyógyszeres kezelést elkezdte, orvosilag megfelel, hogy hazamehessen. Hogy aztán hogyan tovább, az már csakis rajta múlik. Prédikálhatok én naphosszakat, de hogy hallgató fülekre talál-e, azt befolyásolni nem nagyon tudom. Reménykedni tudok, amellett, hogy segítek és minden tőlem telhetőt megteszek. - mosolygott Hoseokra és beléptek a liftbe, amivel a visit előtt feljöttek, hogy most visszamenjenek.
- Haver, egy egyszerű igen is elég lett volna - húzta el száját Hoseok, és látva Jimin szemforgatását, elnevette magát.
Szombat révén a kórházban alig-alig bukkant fel pár újabb páciens, az orvosok legtöbbje is távol volt, csak azok szántották fel néha a folyosókat, akik épp ügyeletesek voltak, pont mint Jimin és Hoseok. Nyugodtabb ilyenkor minden, az idő is mintha tyúklépésben halad, kinek örömére, kinek bánatára.
A rezes hajú férfi nagyot szusszantva huppant le nagy fekete bőrszékébe, jóbarátja is így tett, csak ő az ajtó melletti sötét kanapéra.
- Esküszöm, jobban lefáraszt ez a semmit tevés, mintha egész nap rohangálnom kéne - nyavajgott Hoseok elterülve a kanapén, mint aki otthon van. Bár napjaik nagy részét a kórházban töltik, lassan már második otthonukká válik a hely.
- Örülj neki, hogy nyugodt napod van - motyogta Jimin az előtte lévő papírokat rendezgetve - vissza fogod még sírni.
- Ne legyen igazad.
- Figyelj csak, hyung - könyökölt az asztalra Jimin, amint az egyik kezében lévő papírt pásztázta - Mit tudsz a Nappeun negyedről?
- Nevéből ítélve, rossz hely.
- Hallod, nem mondod. - sandított Hoseokra papírja felett.
- Remélem nincs köze a "költözni akarok, csak még nem találtam megfelelő lakást" kijelentésedhez ennek a kérdésnek, mert a cuccaiddal együtt a lelked is ellopnák.
- Jaj hyung, hogy te milyen vicces vagy. - Jimin kifejezetten mestere volt a szarkazmusnak, de egy olyan barát mellett, mint Jung Hoseok, nem nehéz.
- Figyelj, sosem jártam ott, de azt mondják, olyan, mint a filmekben az hely, ahol a rosszfiúk bújkálnak, és mivel az itteni betegek nagy százaléka onnan kerültek ide, valószínüleg nem egy Csodaország. Ott folyik sok piszkos ügy, drogoznak orrba-szájba. Ennyit tudok, amit itt tapasztalok meg látok.
Jimin egy hümmögéssel nyugtázta a hyungja által elhangzottakat, ezeket eddig is tudta, de mivel ezúttal Hoseok komolyan válaszolt, értékelte, mintsem leszólta volna. Nem került előrébb.
- De miért is érdekel ez téged? - kérdezte Hoseok előre hajolva a kanapén, könyökeit térdeire támasztva. Tartott Jimin attól, hogy barátja rákérdez, az igazat nem akarta elmondani, miszerint Yoongi miatt érdeklődik, hogyan is menthetné ki őt onnan, viszont hazudni sem akart, legalábbis nem óriásit.
- Csak kérdem - fogta rövidre, torkát megköszörülve. A papíron felsorolt adatokat vizslatta, a lakcím a Nappeun negyedbe vezette volna követőjét, a helyre, amiről Yoongi az imént úgy beszélt, mint a világ legrosszabb helyéről. Lehet, hogy nem túlzott sokat.
Letelepedett a csend az irodára, ami Jiminnek jól esett és örült neki, így tisztán tudott gondolkodni - habár eredménye egyelőre nem volt. De nem is Hoseok lenne Hoseok, ha nem törné meg azt, mindenféle rosszindulat nélkül.
- Chim, eladó még a lakás melletted? - kérdezte ekkor már ismét szétterülve a kanapén.
Jimin válaszolni szeretett volna, de irodája ajtaja hirtelen kinyílt, mire ő kissé meglepetten odapillantott, a szétfolyt Hoseok pedig mint a villám, felugrott, és kihúzta magát, mint a gyerekek tesi órán.
- Elnézést a zavarásért - hajolt meg az ajtó mögött álló nővér.
- Sungjin! - örült meg Jimin a fiatal nőnek. Mosolya hirtelen füléig ért - Mondja csak.
- Az igazgató úr üzeni, hogy beszélni szeretne a doktor úrral, hívja fel, amikor ideje engedi - Sungjin mosolya szintén ott díszelgett arcán, akárhogy próbálta, nehezen tudta palástolni. Hoseok mindeközben csak pillantgatott egyikről a másikra, mint az a bizonyos harmadik kerék.
- Rendben, így lesz. Köszönöm Sungjin - csilingelt Jimin hangja. A nő egy utolsót lopva pillantott Jiminre, majd meghajlás után elhagyta a helyiséget bezárta maga után az ajtót. Törékeny alkata, porcelán fehér bőre és karakteres arca mindig megragadta az orvos figyelmét, kinek mosolya minden alkalommal akarva-akaratlanul arcára szökött és volt, hogy nem is akarta azt leplezni, hiszen nem vak, látta, hogy Sungjin is mindig hasonlóképpen reagál. Mint két szégyellős kisdiák.
Jimin nézte volna még a nővér távozó alakját, de ezt az átláthatatlan ajtó és hyungja hirtelen közel kerülő arca is megakadályozta.
- Rendben, így lesz, köszönöm Sungjin - imitálta Hoseok barátját nyekergő hangon - Hadd hívjalak igazi neveden, Casanova.
- Hahaha - forgatta szemeit Chim és visszavezette tekintetét irataira.
- Donsaeng, kezdj már magaddal valamit, a jó ég áldja meg a rezes fejedet. Legyél férfi! - tette keresztbe karjait Hoseok.
- Miről beszélsz? - kérdezte nem felpillantva asztaláról az említett - Nem azért nem lépek, mert gyáva vagyok, vagy mert nem vagyok férfi, egyszerűen van fontosabb, minthogy bárkivel is találkozgassak.
- Oké, de ha lepattintják mielőtt te megmozdulnál, én szóltam.
- Oké, de ha te pattintod le, mielőtt én megmozdulnék, én is lepattintom a micsodádat. Én szóltam. - vetett Jimin halálos pillantást barátja felé, aki erre csak felemelte kezeit.
- Nem ígérhetek semmit - órájára pillantott - Viszont megyek, szétnézek, ebédnél találkozunk, Casanova - gúnyos puszikat küldött Hoseok, majd kuncogva kilépett a szobából. Jimin csak fejét rázta és hátradőlt székében. Nem felejtette el a hívást, de nem igazán volt kedve hozzá. Szemeit bezárta és székét lágyan ingatta jobbra-balra, kezeit hasán kulcsolta össze. Egyenletesen vette a levegőt, próbálta agyát is kikapcsolni egy kicsit, vagy legalábbis másfelé terelni. Rögtön eszébe jutott, hogy otthonában már igazán sort kéne ejteni arra a takarításra, amit tavasz óta tologat. Nem volt rumlis, igényes volt környezetére, de a férfi nem nem tavaszi nagy takarításra termett. Megfordult a fejében, hogy átmegy a szomszédjához, ahhoz az idős nőhöz, aki olyan, akár egy energiabomba, Chim lakását két perc alatt kitakarítaná, még át is rendezné, ha úgy kívánná. Úgyis ígéretet tett, jön egyel a férfinak a "macskám a szekrény tetején ragadt" eset után. Jimint megmosolyogtatta az emlékkép, miszerint a nő dagadt macskája önkényesen a szekrény tetejére táborozott le, akit Jiminnek kellett leszednie. Jó kapcsolatot ápoltak, valamilyen szinten számíthattak egymásra. Ám eszébe jutott Chimnek, a néni elköltözött, így a takarításban nem fog az ő személyében segítőkezekre lelni. Ott áll a lakása üresen, amire Hoseok is rákérdezett.
Jimin valami dalt dudorászott, amit reggel idefele jövet hallott a rádióban a kocsijában, mire hirtelen kipattantak szemei és még a levegő is torkán akadt.
Ötlete támadt, nem is akármilyen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése