Az érzés, amely lelkét nyomta csakugyan nem akart szűnni. Érzelmek harcoltak az ész ellen, a küzdelem kimenetele még gazdájának is bizonytalan volt. A testnek, melynek porcikái sajogtak, míg lelkében vihar dúlt. Szeretett volna túllépni ezen, másfelé terelni figyelmét, ám ez igencsak nehéznek bizonyult, nem is sikerült neki.
Hitt abban, hogy démonon léteznek. Tapasztalta. Saját bőrén tapasztalta. Léteznek az alvilági lények, melyek mások által belénk bújva csakhamar tönkretesznek.
Tollával idegesen kopogtatott barna faasztalán, míg fogával alsó ajkáról tépkedte a bőrt, ennek következtében vasas ízű vére nehézkesen a felszínre tőrt. Küzdött a vörös nedv, mint a késztetés benne, hogy utat törjön magának és szabadjára engedje dühét, ami már régóta gyűlt benne. Ordítani akart, torkaszakadtából, azt akarta, hogy mindenki tudja, szenved. Szenved egy ember miatt, aki annyit sem érdemelne, hogy ránézzen. Ennek ellenére részesül abban a figyelemben, amit érthetetlen, miért érdemelt ki. Beférkőzött az elméjébe, mint egy élősködő. Nem is élősködő... Mint egy lételem. Ez a lételem gyszer sem kért a törődésből, amit a rézvörös hajú férfi kínált neki, eldobta magától az új élettel kecsegtető remények adta lehetőségeket. Hogy a láthatatlan szárnyú őrangyala újra életet lehelljen kővé vált szívébe, hogy segítségével ismét normális életet éljen. Ennek ellenére Jimin úgy érezte, rajta áll, a Sátán fia megállja-e a helyét a Földön, vagy elbukik. De volt-e ennek az ördögi teremtménynek valaha normális élete? Tudja mit rejt a boldogság, nyugodtság, felhőtlen élet fogalma? Mostanra kiüresedett szíve dobogott-e valaha valakiért igazán? Volt támasza az évek során, akiben feltétel nélkül bízhatott, aki ott volt vele minden időben, mint jobb keze? Jimin nem tudta a választ. Talán ez volt az egyik ok, amiért már hosszú ideje őrlődik amiatt, kinek lénye érthetetlen módon vette át az irányítást józan esze felett. Azzá vált az orvosa számára, amivel ő maga is tönkre tette az életét. Egy drog. Egy kábítószer, ami után Jimin epekedik, amire szüksége van, amiért bármit megtenne, annak tudatában, hogy ez egyáltalán nem helyes, bűnt követ el, amiért felelősségre vonható. Az esze az, ami korbácsolja szívét, amiért belekóstolt az érzéketlen érzelmekbe. De mit is tud már tenni. Tudta, segítségre van szüksége. Annak segítségére, aki ezt okozta neki. Minden bajok okozójának viszont úgyszint' szüksége van valakire, aki kihúzza a gödörből és akár a magaslatokba emeli. Jimin megtenné. Jimin azon lenne, hogy a másik férfi sötét lényét fény járja be talán először élete során, hogy az idők végezetéig tündököljön, holott nem érdemelte meg. Egyáltalán nem. Mégis, a rengeteg önmagával vított eredménytelen csaták ellenére, figyelembe nem véve az álmatlan éjszakákat, az önmagát marcangoló perceket, Park Jimin segíteni akart ezen szörnyűségek okozóján. Park Jimin segíteni akart Min Yoongin.
Egy nagy sóhajt eresztett ki dús ajkain, azt hitte ezzel megszabadul a lelkét nyomó tehertől, ám ez nem ilyen egyszerű. Leejtve ujjai közül a vékonyka tollat szemeit kezdte dörzsölni, vissza akarta rántani magát gondolatai közül a valóvilágba, hiszen egy percre sem szabad elfelejtenie, a Föld forog, az élet megy tovább. Senki nem foglalkozik a másik bajával, ezért nem hivatkozhat felbojdult magánéletére, ha valamit helytelenül mond vagy csinál. És nem is akart. Ez olyasvalami, ami amúgy sem tartozik másra. Saját élete, saját problémái, hát rendezze saját maga.
Kezeivel enyhén lecsapott az asztalra és fellökte magát, ezzel felállva fekete bőr székéből. Megelőzte az időt, már indult is dolgára, mielőtt az óra 10-et mutatott volna. Megigazgatta magán hófehér köpenyét és már rutinszerűen túrt dús, rezes színű hajába, amint átlépett az irodája küszöbén. Nem tűnt ki a tömegből, nem okozott feltűnést, de mégis úgy érezte, az egész világ ellene van és gyilkos tekintettel figyeli minden ártatlan mozdulatát. Minden lélek elítéli, bűnösként állítja be. Mindenki hibáztatja azért, mert nem tudott parancsolni érzelmeinek.
Pedig a valóságban senki nem gondolta így. Szerették őt akik ismerték, kedvesen bántak vele, nem bántották szavakkal, pláne nem tetekkel. Jimin kedvelt ember volt, legalábbis barátai mind így vélekedtek róla, fontosnak tartották őt, jó hallgatóságnak, remek barátnak.
Zsebre dugott kezekkel, lehajtott fejjel szelte át munkahelye és szinte már második otthona folyosóit, tudatosan haladt előre, fogadta és szórta az üdvözléseket. A mellette elmosódott alakok mind egyformának tűntek neki, egy kivételével. Különleges volt ő, nem hiába vezekel miatta. Nem is volt jelen, mégis, mint az utóbbi időben mindig, most is csak körülötte bojongtak gondolatai. Rátalált az Édenkert tiltott gyümölcsére. Vagy a tiltott gyümölcs hullott az ölébe? Jimin nem is kereste, nem volt rá szüksége, nem az a személyiség volt, aki ügyet sem vet a következményekre, ha bűnbe esik. Következetes, becsületes, tiszta lelkű férfi volt, tökéletes ellentéte a felső szint folyosójának utolsó szobájában ülő ördögnek. Az ellentétek viszont vonzzák egymást. Ezt érezte Jimin is. Ezt a legyőzhetetlen vonzalmat. De pontosan mi is volt ez? Szerelem? De hisz ő a nőkhöz vonzódik! Úgy sem kötődhet hozzá, mint egy családtaghoz, ugyanis semmi nem köti össze őket. Semmi észérv, semmi átlagos érzelem, kivéve az a háló, amit a menta színű hajú férfi vetett rá. A szökés lehetetlennek bizonyult, de ha Jimin szívére tenné kezét, beismerné, hogy nem is szökne el. Csupán enyhíteni akart a fogságon, szeretetteljes öleléssé akarta változtatni a fullasztó szorítást.
Az ujjaival már korábban kitapogatott pénzérméket vette elő zsebéből a kávéautomata előtt állva, hogy azokért cserében elfogyaszhassa azt a kis löttyöt aminek bár ereje nincs, az íze miatt csúfolhatják kávénak. Pár kortynyi éltetőerő.
- Hey! - harsant fel a semmiből jóbarátja összetéveszthetetlen hangja, ami egyáltalán nem volt ijesztő, ezúttal viszont sikerült a frászt hoznia Jiminre.
- Oh az istenbe, Hoseok - kapott ijedtében a szívéhez és hátrébb lépett.
- Úgy rámeredtél a gépre, hogy gondoltam szólok, mielőtt az egyik szemed beleesik a pohárba - Hoseok tipikusan az az ember volt, aki két táborra osztotta az embereket személyiségével. Mintha egy emberi testbe zártak volna egy napsugarat, jelenléte mintha fényt vitt volna a szürke életbe. Kedve mindig felhőtlen volt a külvilággal szemben, szája mindig a füléig ért, hangja mindig már messziről hallható volt. Talán ez az, amit már nyugodt szívvel hiperaktivitásnak nevezhetünk. Nem mindenki bír megmaradni ilyen emberek mellett, ám Jiminnek ez a keljfel Jancsi jelentette azt a támaszt, amire nagyon nagy szüksége volt.
- Ja, igen. Nem alszok valami jól mostanában... - ezzel nem hazudott, de az igazságtól is távol állt. Tarkóját dörzsölve magához vette a kis barna poharat a benne gőzölgő kávéval, miután a gép sípolással jelezte annak elkészültét.
- Nem tudom, neked a "mostanában" mennyi időt takar, de jó régóta takarózol ezzel - Hoseok úgy ismerte barátját, mint a saját tenyerét. Szinte már olvasni tudott volna annak gondolataiban, nyitott könyv volt számára. Most is teljesen biztos volt abban, hogy Jimint bántja valami. Az a valami, ami már elég régóta sújtja. - Mivel még mindig nem mondtad el, nem tudom mi amortizált le ennyire az utóbbi időben... De asszem mondanom sem kell, hogy ezzel csak-
Jimin közbevágott - Tönkre teszem magam, tudom... - megforgatta szemeit barátja mindjárt bekövetkező prédikációjának gondolatán és beleszürcsölt a még mindig forró kávéba.
- Mégsem teszel ellene semmit. - mindketten tisztában voltak azzal, hogy amit Jimin csinál, nem helyes. Nincs még olyan bejegyzett ember, akin segített volna az önmarcangolás, és a Napnál is világosabb volt, hogy nem Park Jimin lesz az első, akivel ez megtörténik.
- Hobi-nim, ez olyasvalami, amin csak az tud segíteni, aki okozta. És nem, ez nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik.
- Talán ha elmondanád-
Ismét illetlenül az idősebb szavába vágott - Ezeket a köröket már csomószor lefutottuk! Kérlek, ne kergess meg még egyszer vele... - a kelleténél erényesebben szólalt fel Jimin, mire Hoseok kissé meg is lepődött.
- Csak segíteni akarok, Jimin. - hangja mély volt, ezzel is nyomatékosítva szándéka komolyságát - És mióta hívsz te nimnek engem? - Jimin csak egy éles sóhaj kíséretében megforgatta szemeit és elindult az automatától. A liftek felé vette úticélját, nem szólt barátjának, tudta, hogy Hoseok vele tart.
Útközben szorgosan itta nem régen kapott kávéját és hátrapillantott barátjára. - Ez a te szerencsenapod, Hobi hyung - célzott az előbbi tiszteletteljes megszólításra.
- Kösz, máris jobban fogok aludni - ezúttal hyungja forgatta meg szemeit és beléptek az ebben a pillanatban megérkező liftbe, hogy feljussanak a kórház 3.-ik emeletére. Míg Hoseok valami dallamot dobogtatott ujjaival a felvonó falának dőlve, addig Jimin egyre szaporodó lélegzetvétellel konstatálta a kijelzőt, ami a 0-től idegtépően lassan szökkent fel 1-re, 2-re majd a kívánt 3-ra, ezzel jelezve, megérkeztek. A férfi szíve ekkor már zakatolt, ha nem elég elővigyázatos, kiugrik feszes mellkasából, aztán rohangálhatnak utána. Mielőtt kilépett volna a liftből lehunyta szemeit, és egy nagy levegőt vett, hogy azt aztán kiengedje.
Hoseok ekkor már az ajtók előtt állt, amik már záródtak is. Tökéletes időzítésének köszönhetően még épp ki tudta húzni barátját onnan.
- Woah, donsaeng, nem a kivégzésedre jöttél - veregette meg vállát, mikor látta annak zaklatottságát. Jiminnek egyre inkább nehezére esett titkolni érzéseit, holott erősen próbálkozott. Sosem szerette ha sajnálkoznak szegény feje felett, az ilyesfajta érzelmeket, mint ami most is urrá lett rajta, igyekezett elrejteni az emberek elől. Soha nem kért segítséget, csak végső esetekben, de számára úgy tűnt, nincs még itt a vége, még talán kimászhat a gödörből, ami egyre csak mélyült lábai alatt.
- Nem tudom, miről beszélsz - mindketten tudták, célt nem ér el azzal, hogy ostobának tetteti magát, ám ezúttal bepróbàlkozott vele. Azt is tudták mindketten, hogy ha Jimin nem rakja helyre feldúlt életét, a talaj ki tud annyira csúszni lába alól, hogy annak súlyos következményei legyenek. Nem vetne rá jó fényt, ha ezentúl páciensként, kényszerzubbonyban lenne jelen a kórházban, nem pedig orvosként, mint már egy jó ideje.
- Jó napot, hölgyeim - a nővérpulthoz lépve már mosoly húzódott ajkaira, nagy nehézségek árán, de el tudta vele rejteni valós érzelmeit. Talán pályát tévesztett és színésznek kellett volna mennie orvos helyett? Hoseok viszont egy lépésnyire távolabb állva is átlátott barátja mesteri álarcán, őt bizony nem téveszti meg. Rosszallóan, de alig észrevehetően rázta még fejét, és a pultra támaszkodva csendben nézte az eseményeket. Jimin csakugyan nagy népszerűségnek örvendett orvosi szaktudása miatt, de a nővéreket valószínűleg jobban izgatta külseje, mint műveltsége és tudása. Akárhányszor megjelent, minden nőnemű igyekezett a legtökéletesebb oldalát mutatni. Jimin titkon élvezte a helyzetet, de sosem használta ki. Mintha egy háreme lenne, szinte az összes itt dolgozó nővér, de még doktornők is önként jelentkeznének, csakhogy elmondhassák, Dr. Park Jimin kegyeit leshetik a nap minden szakaszában. Hoseokot ez mosolygásra késztette, habár szíve legmélyebb pontján kis irigységet érzett. Örült barátja népszerűségének, hiszen tiszta szívével gondolta, hogy Jimin megérdemli, hogy ennyien kedvelték, de melyik férfi társa ne szeretné ezt? Ő sem szűkölködött a ráháruló figyelemben, sőt, ő is igencsak kedvelt személy volt a nők körében, de az embernek mindig a másik sikere tűnik fel előbb.
Jimin belépett az utolsó előtti kórteremben, ennél a pontnál már forrt egész teste, mintha már csak egy lépésnyire lenne a pokol kapujától. Nos, majdnem. Igyekezett figyelmet fordítani a betegekre, tudásának megfelelően cselekedni a visit során, de amikor épp nem kellett figyelni, gondolatai máris a 6-os ajtó mögött járt. Ahogy közeledett hozzá, ez nem javult, sőt, egyre nyomasztóbb lett. Nem tudta eldönteni, hogy túl akár esni rajta, vagy inkább bent lenni, és megállítani az időt. Ember az ilyen, aki ilyesmit vált ki másikból?! Jimin az oroszlán karmai közé akarta vetni magát.
- További szép napot - az ajtóban visszafordulva meghajolt arcán a még mindig tündöklő mosollyal. Szép mosolya volt, de gyönyörű csak akkor, mikor őszinte volt. Mostanában egyre ritkábban villantotta meg elragadó mosolyát, már arra sem emlékszik, mikor nevetett egy jót utoljára. Biztosan azelőtt, mielőtt Yoongi elűzte józan eszét, az pedig nem mostanában volt.
A nővérek nagy része már tudta, dr. Park egyedül megy be a 6-os szobába, így ezúttal is meghajolást követően otthagyták őt. Egy darabig nézte őket, tekintete kiabált utánuk, hogy mentsék meg, mert meg akar megmenekülni, de természetesen nem hallották, elmentek. Jimin az előtte lévő fehér ajtóra nézett, kissé remegő kezeit a kilincsre tette és mikor úgy érezte, lenyomta azt. A falap lassan nyílt ki, a folyosó fénye szinte életet vitt a szoba zord sötétségébe. 4 lámpa volt a plafonon, 2 nagy ablak a falon, mégis mintha egy hatalmas elszigetelt dobozba lépett volna be minden alkalommal. A végén bebizonyosodik, tényleg a pokolba lép be ilyenkor. Kinyitotta az ajtót, annyira, hogy épp csak beférjen rajta és már be is zárta maga után. Ekkor az ő szemének még szokatlan sötétség újra átvette a hatalmat, és körülölelte kettejüket.
Hitt abban, hogy démonon léteznek. Tapasztalta. Saját bőrén tapasztalta. Léteznek az alvilági lények, melyek mások által belénk bújva csakhamar tönkretesznek.
Tollával idegesen kopogtatott barna faasztalán, míg fogával alsó ajkáról tépkedte a bőrt, ennek következtében vasas ízű vére nehézkesen a felszínre tőrt. Küzdött a vörös nedv, mint a késztetés benne, hogy utat törjön magának és szabadjára engedje dühét, ami már régóta gyűlt benne. Ordítani akart, torkaszakadtából, azt akarta, hogy mindenki tudja, szenved. Szenved egy ember miatt, aki annyit sem érdemelne, hogy ránézzen. Ennek ellenére részesül abban a figyelemben, amit érthetetlen, miért érdemelt ki. Beférkőzött az elméjébe, mint egy élősködő. Nem is élősködő... Mint egy lételem. Ez a lételem gyszer sem kért a törődésből, amit a rézvörös hajú férfi kínált neki, eldobta magától az új élettel kecsegtető remények adta lehetőségeket. Hogy a láthatatlan szárnyú őrangyala újra életet lehelljen kővé vált szívébe, hogy segítségével ismét normális életet éljen. Ennek ellenére Jimin úgy érezte, rajta áll, a Sátán fia megállja-e a helyét a Földön, vagy elbukik. De volt-e ennek az ördögi teremtménynek valaha normális élete? Tudja mit rejt a boldogság, nyugodtság, felhőtlen élet fogalma? Mostanra kiüresedett szíve dobogott-e valaha valakiért igazán? Volt támasza az évek során, akiben feltétel nélkül bízhatott, aki ott volt vele minden időben, mint jobb keze? Jimin nem tudta a választ. Talán ez volt az egyik ok, amiért már hosszú ideje őrlődik amiatt, kinek lénye érthetetlen módon vette át az irányítást józan esze felett. Azzá vált az orvosa számára, amivel ő maga is tönkre tette az életét. Egy drog. Egy kábítószer, ami után Jimin epekedik, amire szüksége van, amiért bármit megtenne, annak tudatában, hogy ez egyáltalán nem helyes, bűnt követ el, amiért felelősségre vonható. Az esze az, ami korbácsolja szívét, amiért belekóstolt az érzéketlen érzelmekbe. De mit is tud már tenni. Tudta, segítségre van szüksége. Annak segítségére, aki ezt okozta neki. Minden bajok okozójának viszont úgyszint' szüksége van valakire, aki kihúzza a gödörből és akár a magaslatokba emeli. Jimin megtenné. Jimin azon lenne, hogy a másik férfi sötét lényét fény járja be talán először élete során, hogy az idők végezetéig tündököljön, holott nem érdemelte meg. Egyáltalán nem. Mégis, a rengeteg önmagával vított eredménytelen csaták ellenére, figyelembe nem véve az álmatlan éjszakákat, az önmagát marcangoló perceket, Park Jimin segíteni akart ezen szörnyűségek okozóján. Park Jimin segíteni akart Min Yoongin.
Egy nagy sóhajt eresztett ki dús ajkain, azt hitte ezzel megszabadul a lelkét nyomó tehertől, ám ez nem ilyen egyszerű. Leejtve ujjai közül a vékonyka tollat szemeit kezdte dörzsölni, vissza akarta rántani magát gondolatai közül a valóvilágba, hiszen egy percre sem szabad elfelejtenie, a Föld forog, az élet megy tovább. Senki nem foglalkozik a másik bajával, ezért nem hivatkozhat felbojdult magánéletére, ha valamit helytelenül mond vagy csinál. És nem is akart. Ez olyasvalami, ami amúgy sem tartozik másra. Saját élete, saját problémái, hát rendezze saját maga.
Kezeivel enyhén lecsapott az asztalra és fellökte magát, ezzel felállva fekete bőr székéből. Megelőzte az időt, már indult is dolgára, mielőtt az óra 10-et mutatott volna. Megigazgatta magán hófehér köpenyét és már rutinszerűen túrt dús, rezes színű hajába, amint átlépett az irodája küszöbén. Nem tűnt ki a tömegből, nem okozott feltűnést, de mégis úgy érezte, az egész világ ellene van és gyilkos tekintettel figyeli minden ártatlan mozdulatát. Minden lélek elítéli, bűnösként állítja be. Mindenki hibáztatja azért, mert nem tudott parancsolni érzelmeinek.
Pedig a valóságban senki nem gondolta így. Szerették őt akik ismerték, kedvesen bántak vele, nem bántották szavakkal, pláne nem tetekkel. Jimin kedvelt ember volt, legalábbis barátai mind így vélekedtek róla, fontosnak tartották őt, jó hallgatóságnak, remek barátnak.
Zsebre dugott kezekkel, lehajtott fejjel szelte át munkahelye és szinte már második otthona folyosóit, tudatosan haladt előre, fogadta és szórta az üdvözléseket. A mellette elmosódott alakok mind egyformának tűntek neki, egy kivételével. Különleges volt ő, nem hiába vezekel miatta. Nem is volt jelen, mégis, mint az utóbbi időben mindig, most is csak körülötte bojongtak gondolatai. Rátalált az Édenkert tiltott gyümölcsére. Vagy a tiltott gyümölcs hullott az ölébe? Jimin nem is kereste, nem volt rá szüksége, nem az a személyiség volt, aki ügyet sem vet a következményekre, ha bűnbe esik. Következetes, becsületes, tiszta lelkű férfi volt, tökéletes ellentéte a felső szint folyosójának utolsó szobájában ülő ördögnek. Az ellentétek viszont vonzzák egymást. Ezt érezte Jimin is. Ezt a legyőzhetetlen vonzalmat. De pontosan mi is volt ez? Szerelem? De hisz ő a nőkhöz vonzódik! Úgy sem kötődhet hozzá, mint egy családtaghoz, ugyanis semmi nem köti össze őket. Semmi észérv, semmi átlagos érzelem, kivéve az a háló, amit a menta színű hajú férfi vetett rá. A szökés lehetetlennek bizonyult, de ha Jimin szívére tenné kezét, beismerné, hogy nem is szökne el. Csupán enyhíteni akart a fogságon, szeretetteljes öleléssé akarta változtatni a fullasztó szorítást.
Az ujjaival már korábban kitapogatott pénzérméket vette elő zsebéből a kávéautomata előtt állva, hogy azokért cserében elfogyaszhassa azt a kis löttyöt aminek bár ereje nincs, az íze miatt csúfolhatják kávénak. Pár kortynyi éltetőerő.
- Hey! - harsant fel a semmiből jóbarátja összetéveszthetetlen hangja, ami egyáltalán nem volt ijesztő, ezúttal viszont sikerült a frászt hoznia Jiminre.
- Oh az istenbe, Hoseok - kapott ijedtében a szívéhez és hátrébb lépett.
- Úgy rámeredtél a gépre, hogy gondoltam szólok, mielőtt az egyik szemed beleesik a pohárba - Hoseok tipikusan az az ember volt, aki két táborra osztotta az embereket személyiségével. Mintha egy emberi testbe zártak volna egy napsugarat, jelenléte mintha fényt vitt volna a szürke életbe. Kedve mindig felhőtlen volt a külvilággal szemben, szája mindig a füléig ért, hangja mindig már messziről hallható volt. Talán ez az, amit már nyugodt szívvel hiperaktivitásnak nevezhetünk. Nem mindenki bír megmaradni ilyen emberek mellett, ám Jiminnek ez a keljfel Jancsi jelentette azt a támaszt, amire nagyon nagy szüksége volt.
- Ja, igen. Nem alszok valami jól mostanában... - ezzel nem hazudott, de az igazságtól is távol állt. Tarkóját dörzsölve magához vette a kis barna poharat a benne gőzölgő kávéval, miután a gép sípolással jelezte annak elkészültét.
- Nem tudom, neked a "mostanában" mennyi időt takar, de jó régóta takarózol ezzel - Hoseok úgy ismerte barátját, mint a saját tenyerét. Szinte már olvasni tudott volna annak gondolataiban, nyitott könyv volt számára. Most is teljesen biztos volt abban, hogy Jimint bántja valami. Az a valami, ami már elég régóta sújtja. - Mivel még mindig nem mondtad el, nem tudom mi amortizált le ennyire az utóbbi időben... De asszem mondanom sem kell, hogy ezzel csak-
Jimin közbevágott - Tönkre teszem magam, tudom... - megforgatta szemeit barátja mindjárt bekövetkező prédikációjának gondolatán és beleszürcsölt a még mindig forró kávéba.
- Mégsem teszel ellene semmit. - mindketten tisztában voltak azzal, hogy amit Jimin csinál, nem helyes. Nincs még olyan bejegyzett ember, akin segített volna az önmarcangolás, és a Napnál is világosabb volt, hogy nem Park Jimin lesz az első, akivel ez megtörténik.
- Hobi-nim, ez olyasvalami, amin csak az tud segíteni, aki okozta. És nem, ez nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik.
- Talán ha elmondanád-
Ismét illetlenül az idősebb szavába vágott - Ezeket a köröket már csomószor lefutottuk! Kérlek, ne kergess meg még egyszer vele... - a kelleténél erényesebben szólalt fel Jimin, mire Hoseok kissé meg is lepődött.
- Csak segíteni akarok, Jimin. - hangja mély volt, ezzel is nyomatékosítva szándéka komolyságát - És mióta hívsz te nimnek engem? - Jimin csak egy éles sóhaj kíséretében megforgatta szemeit és elindult az automatától. A liftek felé vette úticélját, nem szólt barátjának, tudta, hogy Hoseok vele tart.
Útközben szorgosan itta nem régen kapott kávéját és hátrapillantott barátjára. - Ez a te szerencsenapod, Hobi hyung - célzott az előbbi tiszteletteljes megszólításra.
- Kösz, máris jobban fogok aludni - ezúttal hyungja forgatta meg szemeit és beléptek az ebben a pillanatban megérkező liftbe, hogy feljussanak a kórház 3.-ik emeletére. Míg Hoseok valami dallamot dobogtatott ujjaival a felvonó falának dőlve, addig Jimin egyre szaporodó lélegzetvétellel konstatálta a kijelzőt, ami a 0-től idegtépően lassan szökkent fel 1-re, 2-re majd a kívánt 3-ra, ezzel jelezve, megérkeztek. A férfi szíve ekkor már zakatolt, ha nem elég elővigyázatos, kiugrik feszes mellkasából, aztán rohangálhatnak utána. Mielőtt kilépett volna a liftből lehunyta szemeit, és egy nagy levegőt vett, hogy azt aztán kiengedje.
Hoseok ekkor már az ajtók előtt állt, amik már záródtak is. Tökéletes időzítésének köszönhetően még épp ki tudta húzni barátját onnan.
- Woah, donsaeng, nem a kivégzésedre jöttél - veregette meg vállát, mikor látta annak zaklatottságát. Jiminnek egyre inkább nehezére esett titkolni érzéseit, holott erősen próbálkozott. Sosem szerette ha sajnálkoznak szegény feje felett, az ilyesfajta érzelmeket, mint ami most is urrá lett rajta, igyekezett elrejteni az emberek elől. Soha nem kért segítséget, csak végső esetekben, de számára úgy tűnt, nincs még itt a vége, még talán kimászhat a gödörből, ami egyre csak mélyült lábai alatt.
- Nem tudom, miről beszélsz - mindketten tudták, célt nem ér el azzal, hogy ostobának tetteti magát, ám ezúttal bepróbàlkozott vele. Azt is tudták mindketten, hogy ha Jimin nem rakja helyre feldúlt életét, a talaj ki tud annyira csúszni lába alól, hogy annak súlyos következményei legyenek. Nem vetne rá jó fényt, ha ezentúl páciensként, kényszerzubbonyban lenne jelen a kórházban, nem pedig orvosként, mint már egy jó ideje.
- Jó napot, hölgyeim - a nővérpulthoz lépve már mosoly húzódott ajkaira, nagy nehézségek árán, de el tudta vele rejteni valós érzelmeit. Talán pályát tévesztett és színésznek kellett volna mennie orvos helyett? Hoseok viszont egy lépésnyire távolabb állva is átlátott barátja mesteri álarcán, őt bizony nem téveszti meg. Rosszallóan, de alig észrevehetően rázta még fejét, és a pultra támaszkodva csendben nézte az eseményeket. Jimin csakugyan nagy népszerűségnek örvendett orvosi szaktudása miatt, de a nővéreket valószínűleg jobban izgatta külseje, mint műveltsége és tudása. Akárhányszor megjelent, minden nőnemű igyekezett a legtökéletesebb oldalát mutatni. Jimin titkon élvezte a helyzetet, de sosem használta ki. Mintha egy háreme lenne, szinte az összes itt dolgozó nővér, de még doktornők is önként jelentkeznének, csakhogy elmondhassák, Dr. Park Jimin kegyeit leshetik a nap minden szakaszában. Hoseokot ez mosolygásra késztette, habár szíve legmélyebb pontján kis irigységet érzett. Örült barátja népszerűségének, hiszen tiszta szívével gondolta, hogy Jimin megérdemli, hogy ennyien kedvelték, de melyik férfi társa ne szeretné ezt? Ő sem szűkölködött a ráháruló figyelemben, sőt, ő is igencsak kedvelt személy volt a nők körében, de az embernek mindig a másik sikere tűnik fel előbb.
Jimin belépett az utolsó előtti kórteremben, ennél a pontnál már forrt egész teste, mintha már csak egy lépésnyire lenne a pokol kapujától. Nos, majdnem. Igyekezett figyelmet fordítani a betegekre, tudásának megfelelően cselekedni a visit során, de amikor épp nem kellett figyelni, gondolatai máris a 6-os ajtó mögött járt. Ahogy közeledett hozzá, ez nem javult, sőt, egyre nyomasztóbb lett. Nem tudta eldönteni, hogy túl akár esni rajta, vagy inkább bent lenni, és megállítani az időt. Ember az ilyen, aki ilyesmit vált ki másikból?! Jimin az oroszlán karmai közé akarta vetni magát.
- További szép napot - az ajtóban visszafordulva meghajolt arcán a még mindig tündöklő mosollyal. Szép mosolya volt, de gyönyörű csak akkor, mikor őszinte volt. Mostanában egyre ritkábban villantotta meg elragadó mosolyát, már arra sem emlékszik, mikor nevetett egy jót utoljára. Biztosan azelőtt, mielőtt Yoongi elűzte józan eszét, az pedig nem mostanában volt.
A nővérek nagy része már tudta, dr. Park egyedül megy be a 6-os szobába, így ezúttal is meghajolást követően otthagyták őt. Egy darabig nézte őket, tekintete kiabált utánuk, hogy mentsék meg, mert meg akar megmenekülni, de természetesen nem hallották, elmentek. Jimin az előtte lévő fehér ajtóra nézett, kissé remegő kezeit a kilincsre tette és mikor úgy érezte, lenyomta azt. A falap lassan nyílt ki, a folyosó fénye szinte életet vitt a szoba zord sötétségébe. 4 lámpa volt a plafonon, 2 nagy ablak a falon, mégis mintha egy hatalmas elszigetelt dobozba lépett volna be minden alkalommal. A végén bebizonyosodik, tényleg a pokolba lép be ilyenkor. Kinyitotta az ajtót, annyira, hogy épp csak beférjen rajta és már be is zárta maga után. Ekkor az ő szemének még szokatlan sötétség újra átvette a hatalmat, és körülölelte kettejüket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése