Jungkook POV
~’Cause even after all this time still wonder, why I can’t move on, just the way you dance so easily~
Hangom előszerettel lengi körbe a konyhát, miközben főzöm az ebédemet. Már három napja, hogy állásinterjún voltam s még mindig nem kaptam semmi visszajelzést. Kicsit furcsállom ezt, elvégre teljesen biztos vagyok a dolgomban, jól szerepeltem. Bár, ezek alapján nem mindenki osztozik véleményemen. Az az arrogáns, bunkó alaposan keresztül húzta a számításaimat. Nem is csodálkozom, hogy ott tart, ahol, de azért visszavehetne egy kicsit. Még mindig nem tudom, miből gondolja azt, hogy alkalmatlan lennék a munkára, de mindegy is. Bármennyire is utálatos, bármennyire akadékos, szüksége lesz rám. A megérzéseim kilencvenhét év alatt egyszer sem hagytak cserben.
Jókedvűen huppantam le a kanapéra, kezemben friss ebédemmel. Arra gondoltam, ebéd után elmehetnék egy kis terepszemlére, de amint rábólintottam, az ég baljóslatúan megdörrent.
-Na tessék. - sóhajtok fel. Mióta világ a világ, mi főnixek ha tehetjük, elkerüljük az esőt, a viharokat. Ráadásul személy szerint, ki nem állhatom, ha elázik tollazatom.
Délutánomat újságok, magazinok olvasásával ütöttem el, amolyan B tervet kovácsolva. Mert mégis, hiába voltak megbízhatóak érzéseim, bennem volt a “félsz”. Ezért sem szeretek itt élni… Átveszem az emberek hülye szokásait, ráadásul ha dolgozni állok, minden bizonnyal megismerkedek majd a stresszel, az álmatlansággal meg miegyéb jó dologgal. Hazudnék, ha azt mondanám, fel vagyok készülve. Mégis kíváncsiság tölt el, ha belegondolok, milyen lehet, ha vannak barátaid, munkatársaid akikkel egy-egy ebéd erejéig leültök beszélgetni. Na nem olyan “örök barátok” féleség, mert itt senkiben nem lehet bízni, viszont elütni az időt tökéletes. Túlságosan is unalmas az egész napos semmittevés. Örökké meg nem repülhetek, pedig jó lenne. Soha nem lehet megunni, a szél mindenhova képes elvinni és olyan tájakat, dolgokat láthatsz, amiket az emberek soha nem fognak. Tulajdonképp ez nagyobb tudással, ismeretekkel ruház fel minket, főnixeket és más természetfeletti lényeket is, ezért állunk az emberek felett. Persze ők is fejlődnek, hisz nagyon is jól emlékszem, milyen volt a világ ezelőtt hetven, nyolcvan évvel ezelőtt. Viszont az ötvenes éveket semmi sem tudja felülmúlni.
Erősen vacilálni kezdtem egy irodai és egy kisbolti állás között, mikor is megcsörrent mellettem a telefon. A kijelzőre pillantva ismeretlen számot írt ki, de tudtam, ki és milyen ügyben keres. Győzelemittas, mondhatni gúnyos mosolyra húztam számat, de mielőtt felvettem volna, minden újságot a sarokba hajítottam. Ezentúl nem fognak kelleni, sem B terv.
-Igen? Jeon Jungkook. - mókás dolgoknak nézek elébe. Ez is egy megérzés.
Jimin POV
Bekötött balkezemet fájlalva léptem el a nyomtatótól ép kezemben a frissen nyomtatott iratokkal, melyek mind a pár napja lezajlott állásinterjúk aktáit, önéletrajzait foglalta magába, hogy a vezérigazgató személyében új gazdára leljenek.
Az új hét elteltével csillapodtak a kedélyek a vállalatnál, ami a hó végi munkálatokat illeti, így nyugodtabban tudtam koncentrálni magánéletemre és annak sötét foltjaira. Bár, ha maga a koreai államfő lennék se érdekelne, mindent hátrahagyva rohannék Busan megmentésére, ha a sors úgy hozná. Annak ellenére, hogy így egész Dél-Korea az enyém lenne, emberi formám hatalma mák szem lenne a görögdinnye mellett. Hisz sárkányként minden egyszerű emberi lény felett állva akár a sorsukról is dönthetnék, sárkánykirályként pedig más lények felett is ítélkezhetnék. Ám nem teszem, nem avatkozok bele a kicsiny koreai emberek életébe, csak a tudtuk nélkül gondoskodok a nyugalmukról. Mármint elsősorban a busani lakosokééről. Itt maradása csak olyan lénynek van, akinek én engedem, a lista pedig üres, ebből kifolyólag semmit nem tűrök meg itt.
Így történt, hogy a minap is megsérültem egy boszorkány elleni harcban, mi bár sebet tudott ejteni rajtam, a végén én kerültem ki győztesen, a Holtak erdejében pedig újabb áldozat fekszik. Alattomos, gyáva támadása, miszerint emberi formámra méri csapásait csak az ő számára tűntek jó ötletnek, Park Jimin megsérült, de Bai Long egy-két karcolással jött ki győztesen.
Szeretném hinni, megtaláltam a lényt, minek jelenléte napokig súlytott, de a hang a fejemben ismétli önmagát, vár még rám valami, amitől megszabadulnom nem lesz gyerekjáték.
Fekete cipőm tompán koppant a folyosó járólapjain, amint kezemben a papírköteggel megközelítettem az irodát, aminek ajtaja mögött ott van akit keresek, Mr. Lee, a vezérigazgató.
Halk kopogás után a választ nem várva meg nyitottam be, amint az iroda levegőjéhez képest friss levegő beszökött oda, a helyiségben terjengő cigifüst pedig azonnal kirohant a folyosóra. Engem mondjuk a legkevésbé sem foglalkoztatott, mekkora és milyen füst van, tekintve valódi mivoltom, de hogy a látszat tökéletes legyen, mint eddig mindig, elköhintettem magam.
- Jó napot igazgatóúr. - hajoltam meg, amint az említett irányomba fordult székével.
- Ó, Mr. Park, jöjjön csak. - invitált beljebb asztala elé mutatva.
- Egy perc, és már itt sem vagyok, csak a dokumentációkat hoztam a hét eleji állásinterjúkról.
- Rendben, tegye csak le az asztalomra. Ki lett a szerencsés újonc?
Mihelyt úgy tettem, ahogy utasított, kiegyensedve néztem rá - Nos, ami azt illeti, potenciális jelölt nem volt köztük. Képtelen volt bárki is meggyőzni, vagy ha mégis, volt más ok, ami elég volt ahhoz, hogy ne kapja meg az állást - ráncoltam szemöldököm, azután, hogy mondandóm közben szinte az egész megjelent bagázs arca felvillant emlékeimben.
- Értem, ez sajnálatos. - bólintott beletörődően, de nyilván, nem nyugtázta lelkesedéssel a helyzetet. Barna szemeit rám emelte és ha nem tudnám, hogy képtelen rá, azt hinném, még a lelkembe is látott - De nem véletlenül küldtem Önt, Mr. Park. Bízom a döntésében.
- Részemről a megtiszteltetés, igazgatóúr. A vállalat élete a legfontosabb, ennek fényében döntöttem minden jelentkezőnél.
- Ezt már szeretem. De nem is tartom fel magát, ahogy a mondás tartja: a munka nem vár meg.
- Ez így van Mr. Lee! A későbbiekben pedig jelentkezek a havi elszámolásokkal.
Meghajlásomat követően már indultam is az ajtó felé, hogy elhagyjam irodáját.
- Rendben. - hallottam válaszát, egy pillanattal később pedig meglepett felszólalását - Várjon csak, Mr. Park!
- Igen, igazgatóúr? - fordítottam vissza fejemet.
- Ez a fiatalember is volt állásinterjún? - emelte fel az elé lerakott papírok tetején lévő dokumentumot. Tisztán láttam, kié volt, arcom azonnal lenéző formát vett fel.
- Igen, ő is eljött. Mit ne mondjak, eléggé elragadta a hév, szentül hitte, hogy felvételt nyer... - forgattam szemeimet.
- Ugyancsak? Az apjával régen nagyon jó munkakapcsolatban álltam. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt az apjától örökölte. Maga nem lát benne lehetőséget, Mr. Park?
- Oh, valóban? - hogy miért lepett meg ennyire a tény, hogy ismeri, nem tudom, minden esetre jobbnak láttam ezek után visszább venni nyilvános irritációmból, amit a szóban forgó fiú gondolata okozott - Annyit biztosan érzékeltem, hogy önbizalma hatalmas, ami alapjában nem rossz dolog. - teljes testtel visszafordulva felé karjaimat mellkasom előtt keresztezve jeleztem magabiztosságom, miszerint úgy van minden, ahogyan mondom - Viszont úgy gondolom, itt nincs olyannak helye, aki nem rendelkezik semmilyen munkatapasztalattal. Ezt vele is közöltem, bár, kétlem, hogy teljesen felfogta a lényeget.
- Talán elfelejtette volna, Ön hogy kezdett nálunk? - vonta fel egyik szemöldökét számonkérően - Annak idején ön is épp olyan kezdő volt, mint Mr. Jeon. De láttam magában a lehetőséget és nem csalódtam. Úgy vélem, ebben a fiatalemberben is csakugyan megvan a lehetőség. Tapasztalatlan, de ettől függetlenül még akadhatnak ötletei, amik meggyőzőek is tudnak lenni. - érvelt.
- Hogy felejthetném el? Azóta viszont már egy jó idő eltelt és a cég is fejlődött, egy rossz helyre illesztett csavar tönkreteheti az addig jól működő gépet. Rengeteg más álláskereső akad, akik megfelelő szakmai tapasztalattal várják, hogy a vállalkozás dolgozói legyenek. Nem tudom, a sötétben tapogatózás helytálló-e ekkora volumenű cégnél.
- Jól értettem, hogy most maga megkérdőjelezett engem? Úgy hiszem, ennek a cégnek még mindig én vagyok az igazgatója, Mr. Park. - hozzám hasonlóan székében hátradőlve fonta össze maga előtt karjait - Méltányolom, hogy nagyban figyeli cégünk érdekeit, de azt javaslom, vegye fel Mr. Jeon-t próbaidőre, egy hónap erejéig. Addig meglátjuk, hogyan is működik az a bizonyos csavar a gépezetben.
Na még mit nem!
- Eszem ágában sem volt megkérdőjelezni, Mr. Lee! Csak próbáltam minden jó és rossz dolgot figyelembe véve mérlegelni. És mi lenne, ha egy másik embert hívnék vissza próbaidőre? Ott van például--
Majdhogynem a kezemre csapva szakított félbe mikor asztalához lépve igyekeztem hatást gyakorolni rá a következő önéletrajzra mutatva.
- Nem szándékozom tovább ezzel foglalkozni. Mr. Jeon-t hívjuk vissza. Most pedig menjen és tegye a dolgát, várom az elszámolásokat. Szép napot! - zárta rövidre.
Pár napja még én voltam aki mások szava felett döntött és utasított, most viszont átkerültem az ellenkező oldalra, ahonnan szólni nem érdemes, ha jót akarok magamnak, és miért akarnék rosszat. Piszkálta a csőrömet az igazgató állásfoglalása, sőt, de jelen pillanatban tényleg a távozásom tűnt a legjobb megoldásnak, így annak eleget is tettem.
- Rendben... Igyekszem, viszlát.
Jungkook POV
- Igen? Jeon Jungkook. - szólok bele telefonomba. Sejtettem, hogy honnan hívtak.
- Tudom, ezért hívtalak. Park Jimin vagyok, a pár nappal ezelőtti állásinterjúval kapcsolatban kereslek. - ajkaim széles mosolyra húzódtak.
- Ó, Mr. Park! Mondja csak, csupa fül vagyok.
- Nos, az én legnagyobb meglepetésemre, de... - ohó, csak nem? Még a nagy csoportvezetőnek is nehezére esik kimondani? Őszintén szólva, nincs ennél jobb érzés. A jelenlegi arckifejezéséről meg ne is beszéljünk…
- De? - mindenképp azt akarom, hogy ő mondja ki. Egyfajta provokáció volt ez részem felől, ami mindennél jobban megérte. Mindenki tudja, hogy egy embernek a becsülete a legfontosabb, még ha ezt sokan nem is vallják be. Pedig én bizton állíthatom, nem kevés ilyen emberrel hozott már össze a sors. S most Mr. Park is egy volt közülük.
- De… Megkapod az állást. - hangjában a bosszúság zene volt füleimnek. Nem bírtam megállni a mosolygást.
- Tényleg? - színleltem meglepettséget - Ez hihetetlen! Főleg, hogy Öntől hallom. Nagyon szépen köszönöm! Tudtam én, hogy magának is van szíve. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt.
- Hát még nekem mennyire hihetetlen. - szinte már láttam lelki szemeim előtt, ahogyan megforgatja szemeit - Mielőtt elrepülnél az örömtől, kösd fel a felkötnivalót.
- Mindenképp, Mr. Park! Meglátja, nem fogja megbánni. Kétség kívül a legjobb embert választotta.
- Nos, azt majd meglátjuk. Mindenesetre, vegyünk vissza az arcunkból, nehogy szűkös legyen majd az iroda. - ó igen, nem is ő lett volna.
- Úgy hiszem, ha eddig elég tágas volt, ezek után is rendben lesz. De azért méltányolom a figyelmességét.
- Ugyan, ez a legkevesebb. Hiszen egy osztályvezető dolga, hogy az alkalmazottak jól érezzék magukat. Csakúgy, mint tiszteletre és alázatra tanítani az újoncokat.
- Teljesen igaza van. Támogatom az álláspontját. Örülök, hogy jó kezekbe kerülök.
- Sokan így indultak neki, aztán lám, ismét új munkaerő után kellett nézni. De isten ments, hoyg a félelem apró szikráját is keltsem bárkiben is ezzel kapcsolatban. - hát persze, hogyne - Tudod, ez már amolyan főnök-beosztott pletyka. - kár, hogy ez a burkolt figyelmeztetés engem cseppet sem hat meg.
- Emiatt ne aggódjon. Bírom én a gyűrődést. Ráadásul úgy érzem, máris közelebb kerültünk egymáshoz, ha már pletykákat is megoszt velem.
- Mire vannak a barátok nem igaz? Örömmel hallom a boldogságot csengeni a hangodban, csak aztán végül majd nehogy lemorzsolódjon ez a hatalmas izgatottság. - még hogy barátok…
- Mint már tudja, ez lesz az első alkalmam, hogy munkába állok. Természetesen izgatott vagyok. De ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez nem vicc. Keményen fogok dolgozni.
- Hogy is felejthetném el… - hallom sóhaját - Remélem is, hogy keményen fogsz dolgozni, elvégre ez volt az egyik kritérium.
- Persze, Mr. Park. Jut eszembe! Most, hogy hivatalosan is barátok lettünk, talán tegezhetném is Önt. Mit szól hozzá? Mr. Park? Haló? - ránéztem a telefon kijelzőjére, amely azt mutatta, a hívás befejeződött. Szóval elege lett és letette. Mosolyom levakarhatatlan volt, úgy érzem, sikerült kiborítanom, nem is kicsit. Fogalmam sincs, miért örülök ennek ennyire. Talán máris megártott volna ez az egész napos semmittevés?
Sosem voltam az a nagyképű típus, inkább kellőképp magabiztos. Mondanom se kell, ezt sokan félreértik csak úgy, mint újdonsült felettesem is. Hiszem, hogy nem véletlen választottak engem arra, hogy főnixként létezzek e világban.
A nappalimban egy hatalmas ablakon keresztül figyeltem a várost, az embereket, a fényeket. Távolinak tűntek, sosem tudhattam, milyen igazán embernek lenni, noha most is emberi alakban voltam. Nem tudtam milyen igazán keményen dolgozni, nem ismertem olyat, hogy szerelem, barátság. Csupán hűséget. Hűséget a szél, a repülés, a Nap, saját fajtám iránt. Úgy gondoltam, nekem ennyi elég, többet nagyon nem is érdemeltem. Időközben kezdett sötétedni, az esőfelhők pedig elszéledtek. Mindegyikük járta saját útját a nagyvilágban. Emlékképek suhantak át elmémen különböző tájakról, melyeket eddigi életem során bejártam. Bevallom, egy kicsit irigyeltem a felhőket. Örök életűek, örök vándorok. Senki sem állhatja útjukat s végtelenségig maradhatnak az égben, figyelhetik odafenntről a változó világot. Tudtam, hogy ünnepelni fogok, méghozzá nem is akárhogy.
A következő reggel maga volt a kóceráj. Előző este a terepszemlémnek hála, elég sokáig kimaradtam, aminek meg is lett a következménye. Még szerencse, hogy az a nyomorult ébresztő “csak” húsz perccel később szólt, mint kellett volna. Amint kipattantam ágyamból, gyorsan felkapkodtam ruháimat és már rohatnam is. Pedig mennyire csábított egy pohár kávé… Hiába, muszáj voltam lemondani róla, nehogy már első nap csalódást okozzak, illetve rontsak eddig is meglévő rózsás helyzetemen. Amint bezártam a kaput, pontosan tíz percem volt.
-Remek. - próbáltam menet közben megkötni nyakkendőm. Csak remélni mertem, hogy nem nézek ki furcsán. Igaz, nem szerettem korán kelni, mert általában az már egész napra megbélyegezte volna kedvem, de most ez teljesen más volt. Reggeli rosszkedvem mellett, mondhatni izgatott voltam, na meg kíváncsi. Majd eszembe jutott a tegnapi telefonbeszélgetés is. Tudtam, ebéd szünetig aligha fogok tudni pihenni, hisz már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy Park egész nap ugráltat és közben folyamatosan olyasmiket vág a fejemhez, amikért normális esetben felakasztanám egy fogasra. Úgy pattog, mint egy nikkelbolha. Egyáltalán vannak neki barátai? Vagy érzései? Esetleg szíve? Mindegy is… nem tudom megérteni, de nem is akarom. Park egy örök rejtvény, aminek a megfejtési lehetőségeinek száma szinte egyenlő a nullával.
Két perc. Ennyi időm maradt, hogy felérjek a megfelelő szintre és bejelentkezzek.
A recepciós pultnál meglepetten álltam szembe egy ismerős arccal. Pontosabban, a másik ismerős arccal, aki ott volt az interjúmon.
-Jó reggelt, Mr. Jeon! - hangja meglepően élénken csengett, ami miatt ajkaim egy kisebb mosolyra húzódtak. Úgy látszik, neki legalább jól indult a reggel.
-Jó reggelt, Ms. Kim!
-Gratulálok és üdvözlöm cégünknél. Már első nap is milyen pontos! - lépett ki a pult mögül - Először is, elvezetem Mr. Park irodájához, utána majd ő körbevezeti önt és elmondja, mi lesz a feladata. Kérem, kövessen. - ennek a nőnek már korán reggel is jár a szája. Istenem, talán ilyen egész nap? Mert ha igen, nem szabadna kávét adni neki. Vagy lehet nem is kávézik?
Csupán egy bólintásra telt tőlem, majd ahogy kérte, az irányt a Pokol felé vettük.
Jimin POV
A rádióban halkan szóló dalt dúdolgattam és keresztbe tett karokkal ringattam magamat lábaimon előre-hátra, még pislogni is ritkán tettem, nehogy megfosszam magam Busan látványától. Évtizedek, sőt, már egy évszázada vagyok ezen látvány, természet és csoda csodálója, ennek ellenére minden nap úgy nézek a városra, legyek éppen az utcán, irodámban, otthonomban, esetleg felette a felhőket szelve, mint akinek először van alkalma megnézni a helyet, ami felett uralkodik, gyönyörködik benne, mint egy új csodában. Egyszóval Busan megszállottja voltam. Ami, azt hiszem, nem rossz dolog mivoltomat tekintve, mitöbb, különös, különleges. Amellett, hogy én a fajom nagy részével ellentétben itt maradtam, nem mentem kínai tartományba, még sárkánykirály is vagyok, nekem Busan nem csak egy hely, ahol születtem, hanem egy ékkő, amire vigyázok, tán annyira, mint hallhatatlanságomra. Nem számít, éppen ki vagyok, élek-e vagy halok, identitástudatom és szülőföldem szeretete úgy folyik ereimben, mint a hófehér sárkányvér. A világ ugyan változott, már semmi nem olyan a régi, Busan légköre, az érzés, mi rám telepszik, mikor már csak nevét hallom, ugyanolyan, változatlan, szívemet melengeti és szeretettel tölt el. Szerettem életemben annyira valamit, mint egy helyet? Sárkányként biztosan nem. Emberként volt már szerelmem, családom, de mind eltörpül az érzés mellett, amit Busan felé érzek. És tudom, nem lesz soha ember, akit jobban szeretek majd. Az emberek kétszínűek, csalók, alattomosak, megbízhatatlanok, ellöknek maguktól, Busan viszont mindig visszafogad, láthatatlan karjaival körbeölel, csakúgy mint én szárnyaimmal földjét.
Fejembe erősen nyilalt a fájdalom, minek következtében hangosan szisszentem fel, látásom is egy pillanatra elhomályosult, fejemben egy ismeretlen sötét, mégis fénybe burkolózó alak jelent meg. Idegen lény van itt, ebben ekkor már rég biztos voltam. Ahogyan abban is, különleges volt, talán olyasvalami, amit nem ismerek. Vagy éppen túlságosan is ismerem... Mindenesetre kiléte titok volt még számomra, ami felettébb idegesített. Éreztem jelenlétét, mégis, mintha semmi nem lenne a közelemben. Rejtőzködik, titkolózik, tán terve is van vagy épp csak területet vált, nem érdekel, maradása nincs. Megkeresem és kiűzöm, vagy megölöm, bármit megtennék, csak tudnám már, mivel.
- Szabad - mormoltam hátra az ajtó fele, mire az ki is nyílt, feltárva előttem két embert.
- Mr. Park, megérkezett Mr. Jeon - tudattam velem Ms. Kim az egyértelmű tényt, hiszen láttam én is a vigyorit.
- Nagyszerű. - csaptam össze kezemet, ám további metakommunikációm az izgatottság egy csepp jelét sem tükrözték, sőt, hangom inkább csengett megvetően, mintsem felvillanyozódva. Rossz kedvem a mai reggelen nem volt, olyan semleges hangulatomban voltam, de ehhez a fiúhoz semmi kedvem és már látom előre, energiám sincsen. De mit is tudok tenni, én eldobtam őt, nem tudván, egy bumeráng és visszatér, az irodámban landol és az én hatósugaram alá kerül. Hát repestem az örömtől.
- A továbbiakról Mr. Park tájékoztatja majd - mosolygott Jungkookra a nő, majd halk köszönést követően elhagyta a helyiséget. Így csak én maradtam és a tüske a szememben. Az volt, egy tüske, ami szúrta a szemem, hiszen itt van és már nem szabadulok tőle. De nem is ez pengeti az idegeimet leginkább, hanem a tudat, hogy kezdő, zöldfülű friss diplomás, de cipője már az én szönyegemet piszkítja. Sőt! Amiért próbáltam lebeszélni az igazgatót a felvételéről, bosszúból hozzám osztotta be és nem ám egy hónap próbaidőre, határozatlan munkaidő köti most már ide. Égett a képem rendesen, ugyanis a beosztottak feladata az újoncok betanítása, nem pedig az osztályvezetőké. Márpedig én bizony jó pozícióban voltam, erre kapok egy hátizsákot. Remek. Csodálatos!
- Hát ez a nap is eljött, Jungkook - csaptam össze kezeimet, habár hangom hasonulva fejemben lejátszódó érzésekhez cinikusan hangzott.
- El bizony, Mr. Park. Szívből örülök, hogy utunk ismét keresztezte egymásét. - válaszolt készségesen, enyhe szarkazmussal a hangjában.
- Úgyszint', előző este már annyira izgultam, hogy felkeljen ismét a nap és elkezdhessem az új beosztottam betanítását. Elvégre, időm mint a tenger. - forgattam szemeimet.
- Ez hízelgő Öntől. Nem is tudtam, hogy maga máris a rajongóm lett.
Arca kezdett már most nagyobb helyet foglalni a kelleténél, pontosan úgy, ahogyan azt előzőleg már elképzeltem. Valami azt súgta, talán ellenfelemre találtam. A vezérigazgató volt az egyetlen, aki nem tartott tőlem, mindenki más szemében láttam megcsillanni a távolságtartás iránti vonzalmat, amit férfiasan bevallva, élveztem. Talán mert király vagyok, a természetfeletti lények hasonlóképpen reagálnak, hozzászoktam, már-már el is várom, habár tény, sárkányként teljesen máshogy viselkedek, vezetek, nem pedig parancsolok. Ha két elemet kéne mondanom, Bai Long lenne az arany, Park Jimin a réz. Jeon Jeongguk számára viszont úgy tűnt, nem vagyok más, csak egy fekete paca, amit próbál kijátszani, talán annak reményében, hogy majd foltmentessé varázsolhatja a fehér vásznot. Kis naív.
- Oh ugyan. Nem nevezném én ezt rajongásnak, csupán szeretem, ha új bábut kapok a színházamba, ami készségesen, ellenkezés nélkül mozog majd úgy, ahogyan azt én akarom. Vagy esetleg nevezzem cirkusznak, ahol én vagyok a porondmester? - kihúzva bőr irodai székemet ültem arra, Jungkookra álszentem mosolyogva - Tudod mit, Jungkook? Ezt döntsd el te.
- Hm, akkor legyen a cirkusz. Azt úgy is jobban szeretem. Mit gondol, kinek van a legnehezebb dolga benne? - nézett rám érdeklődően, úgy, hogy közben egyértelművé vált, nem egy ostoba gyerek, legalábbis nem annyira, amennyire elsőre hittem. A reakciók és testbeszéd beszédesebb, mint maga az ember. Aki felveszi a fonalat és érti mondataim mögöttes tartalmát, az már nem hülye ember.
- A kis fiatal, tudatlan újoncnak, aki kiszedi a trágyát a korosodó állatok alól. Bár, minden nézőpont kérdése. Dolga a cirkuszban mindenkinek van, kinek ez, kinek az, a nap végén úgyis saját reflektorfényükben állva mesélik el hősies napjukat az emberek. Hogy ez mennyire igaz... A lelkiismeretükre van bízva. Az én dolgom, hogy biztosítsam nekik a fűrészporos porondot - rántottam vállat - De ha egyszer valaki vattacukor árus, ne akarjon akrobata lenni. - néztem mélyen szemébe megjegyzésem végén.
- Igaz - bólintott egyetértően - Bár, azt hiszem különbözik az álláspontunk. Egy cirkusz addig jó, amíg a porondmester kézben tudja tartani a dolgait. De ugyebár mindketten tudjuk, ez nem olyan egyszerű feladat. Elég csupán egy apró hiba és hoppá, minden összedőlt. Ilyen feltételek mellett nem kispályás az, aki erre a posztra pályázik. De vajon van is elég ereje hozzá?
- Ahogyan mondtad, nem kispályás áll a porond élére, nem hiába hívják mesternek. Talán ő is egyszer kakalapátolóként kezdte. Az alján, nem pedig egyből a csúcson - álltam fel székemből halkan nevetve - A kicsike hibát pedig egyszerűen lehet javítani. Gondolj egy egyszerű tollra - vettem kezembe az említett tárgyat - Ha a tinta hiányzik, tulajdonképpen használhatatlan, de máris kidobod? Ugyan. Cserélsz benne tollbetétet. Ha egy gépbe por kerül, kitisztitod. Mondhatnék még ezer hasonlatot, de ha nem haragszol, most nem tenném, remélem, lassan, de biztosan így is átmegy a lényeg. - pillantottam órámra.
- Tökéletesen. A maga példái a legjobbak, Mr. Park.
- Örömmel tölt el, hogy így gondolod. Ha a jövőben ez nem fog változni, elviselhetőek lesznek a napjaid. - veregettem meg arcát vigyorogva, amint elhaladtam mellette. - Jungkookssi, ha mondanom kellene egyetlen klisés mondatot, ami már nem is lehetne ennél igazabb, akkor az az lenne, hogy az idő pénz. Ne pazaroljuk egymás idejét ennél jobban, végigvezetlek a cirkuszban, elvégre mostantól ez a második otthonod.
Jungkook szorgalmasan szedte a lábát utánam a rövidke "túra" alatt, míg én faarccal, érzelmek nélkül mutattam meg neki a fontosabb helyiségeket, amiről a jövőben jó, ha tudja, hol van. Az kéne még, hogy folyton azzal zaklasson, mondjam meg, mi hol van, egészen biztos, hogy idő előtt őszülnék meg, de még a pikkelyemet is levedleném. Ó, igen, pikkelyek. Nem elég, hogy idegenvezetősdit játszottam a délelőttömben, olyan mértékű fájdalom hullámok törtek rám sokszor, hogy leplezni már egyre nehezebben sikerült.
Így történt az is, hogy egy óvatlan pillanatomban hamut köhögtem fel, amit legnagyobb szerencsémre a fialatabb nem látott.
- Mr. Park, minden rendben? - kérdezte Jungkook vállamra téve kezét, mikor hirtelen kezdtem szinte már fulladásos köhögésbe. Ha nem ismerném semennyire, még azt hinném, tényleg aggódott. Szólnom nehéz lett volna, csak legyingetve húzódtam el tőle, így próbáltam tudtára adni, hogy ne pátyolgasson még ennyire se.
- Igyon valamit - adta a világmegváltó ötletet. Bár, nem volt rossz felvetés. Sőt, tökéletes ürügy, hogy elrejtőzzek előle, hiszen éreztem, bajok lesznek, ha egy percnél tovább szem előtt vagyok.
Köhögésem nem csillapodott, úgy viharoztam be a férfi mosdóba, ami szerencsére nem volt messze, közben reméltem, hogy Jungkook nem jön be utánam.
A csaphoz érve megengedtem a hideg vizet és tenyereimmel tölcsért formázva kezdtem kortyolgatni.
Megkönnyebbülve egyenesedtem ki és néztem a tükörbe, miután végre abbamaradt a fullasztó köhögésem, ám nem várt látvány fogadott.
- Oh hogy a... - mormoltam, amint levettem szemüvegem és közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vegyem magam. Az elvárásaimnak eleget téve testem már fehér volt, mint a csempe, sőt, fehérebb, bőröm érdesebb lett, valahol az emberi bőr és pikkely között állt meg, jobb szemem pedig már teljesen úgy nézett ki, mint sárkányként. Ezekről sejtettem, hogy be fog következni, hiszen akárhányszor átváltozok, előtte mindig olyan érzés kerít hatalmába, mintha tűzbe feküdnék. Kicsit betojtam, hiszen akaratom ellenére történt most ez, habár legnagyobb szerencsémre nem teljesen változtam át, be se férnék az épületbe, nemhogy a mosdóba. Sosem történt még ilyen, hogy adottságomat, erőmet, akárhogy is nevezem, ne tudjam kontrolálni. Jobban aggasztott, mint a hamu, amivel megtelt a tüdőm, ami Bai Longnak teljesen természetes, viszont Park Jiminnek egyáltalán nem.
Köze van a lényhez, ami Busanban van - ennyit tudtam biztosra.
Hideg vízzel kezdtem pocsolni karomat, amit a fehér ing nem takart, miután feltűrtem annak ujját, remélve, hogy ez majd segít abban, hogy lehüljön testem és visszaváltozzak teljes egészében.
- Mr. Park! - hallottam Jungkookot engem szólítani a sötét ajtó túloldalán. Legalább nem jött be. - Jól van?
- Jól - szóltam ki mérgesen - Soha jobban.
- Talán be kéne men--
- Be ne gyere! - vágtam rá egyből és nekidőltem az ajtónak, hogy még véletlenül se nyisson be. - Inkább... Menj vissza az irodámba!
~’Cause even after all this time still wonder, why I can’t move on, just the way you dance so easily~
Hangom előszerettel lengi körbe a konyhát, miközben főzöm az ebédemet. Már három napja, hogy állásinterjún voltam s még mindig nem kaptam semmi visszajelzést. Kicsit furcsállom ezt, elvégre teljesen biztos vagyok a dolgomban, jól szerepeltem. Bár, ezek alapján nem mindenki osztozik véleményemen. Az az arrogáns, bunkó alaposan keresztül húzta a számításaimat. Nem is csodálkozom, hogy ott tart, ahol, de azért visszavehetne egy kicsit. Még mindig nem tudom, miből gondolja azt, hogy alkalmatlan lennék a munkára, de mindegy is. Bármennyire is utálatos, bármennyire akadékos, szüksége lesz rám. A megérzéseim kilencvenhét év alatt egyszer sem hagytak cserben.
Jókedvűen huppantam le a kanapéra, kezemben friss ebédemmel. Arra gondoltam, ebéd után elmehetnék egy kis terepszemlére, de amint rábólintottam, az ég baljóslatúan megdörrent.
-Na tessék. - sóhajtok fel. Mióta világ a világ, mi főnixek ha tehetjük, elkerüljük az esőt, a viharokat. Ráadásul személy szerint, ki nem állhatom, ha elázik tollazatom.
Délutánomat újságok, magazinok olvasásával ütöttem el, amolyan B tervet kovácsolva. Mert mégis, hiába voltak megbízhatóak érzéseim, bennem volt a “félsz”. Ezért sem szeretek itt élni… Átveszem az emberek hülye szokásait, ráadásul ha dolgozni állok, minden bizonnyal megismerkedek majd a stresszel, az álmatlansággal meg miegyéb jó dologgal. Hazudnék, ha azt mondanám, fel vagyok készülve. Mégis kíváncsiság tölt el, ha belegondolok, milyen lehet, ha vannak barátaid, munkatársaid akikkel egy-egy ebéd erejéig leültök beszélgetni. Na nem olyan “örök barátok” féleség, mert itt senkiben nem lehet bízni, viszont elütni az időt tökéletes. Túlságosan is unalmas az egész napos semmittevés. Örökké meg nem repülhetek, pedig jó lenne. Soha nem lehet megunni, a szél mindenhova képes elvinni és olyan tájakat, dolgokat láthatsz, amiket az emberek soha nem fognak. Tulajdonképp ez nagyobb tudással, ismeretekkel ruház fel minket, főnixeket és más természetfeletti lényeket is, ezért állunk az emberek felett. Persze ők is fejlődnek, hisz nagyon is jól emlékszem, milyen volt a világ ezelőtt hetven, nyolcvan évvel ezelőtt. Viszont az ötvenes éveket semmi sem tudja felülmúlni.
Erősen vacilálni kezdtem egy irodai és egy kisbolti állás között, mikor is megcsörrent mellettem a telefon. A kijelzőre pillantva ismeretlen számot írt ki, de tudtam, ki és milyen ügyben keres. Győzelemittas, mondhatni gúnyos mosolyra húztam számat, de mielőtt felvettem volna, minden újságot a sarokba hajítottam. Ezentúl nem fognak kelleni, sem B terv.
-Igen? Jeon Jungkook. - mókás dolgoknak nézek elébe. Ez is egy megérzés.
Jimin POV
Bekötött balkezemet fájlalva léptem el a nyomtatótól ép kezemben a frissen nyomtatott iratokkal, melyek mind a pár napja lezajlott állásinterjúk aktáit, önéletrajzait foglalta magába, hogy a vezérigazgató személyében új gazdára leljenek.
Az új hét elteltével csillapodtak a kedélyek a vállalatnál, ami a hó végi munkálatokat illeti, így nyugodtabban tudtam koncentrálni magánéletemre és annak sötét foltjaira. Bár, ha maga a koreai államfő lennék se érdekelne, mindent hátrahagyva rohannék Busan megmentésére, ha a sors úgy hozná. Annak ellenére, hogy így egész Dél-Korea az enyém lenne, emberi formám hatalma mák szem lenne a görögdinnye mellett. Hisz sárkányként minden egyszerű emberi lény felett állva akár a sorsukról is dönthetnék, sárkánykirályként pedig más lények felett is ítélkezhetnék. Ám nem teszem, nem avatkozok bele a kicsiny koreai emberek életébe, csak a tudtuk nélkül gondoskodok a nyugalmukról. Mármint elsősorban a busani lakosokééről. Itt maradása csak olyan lénynek van, akinek én engedem, a lista pedig üres, ebből kifolyólag semmit nem tűrök meg itt.
Így történt, hogy a minap is megsérültem egy boszorkány elleni harcban, mi bár sebet tudott ejteni rajtam, a végén én kerültem ki győztesen, a Holtak erdejében pedig újabb áldozat fekszik. Alattomos, gyáva támadása, miszerint emberi formámra méri csapásait csak az ő számára tűntek jó ötletnek, Park Jimin megsérült, de Bai Long egy-két karcolással jött ki győztesen.
Szeretném hinni, megtaláltam a lényt, minek jelenléte napokig súlytott, de a hang a fejemben ismétli önmagát, vár még rám valami, amitől megszabadulnom nem lesz gyerekjáték.
Fekete cipőm tompán koppant a folyosó járólapjain, amint kezemben a papírköteggel megközelítettem az irodát, aminek ajtaja mögött ott van akit keresek, Mr. Lee, a vezérigazgató.
Halk kopogás után a választ nem várva meg nyitottam be, amint az iroda levegőjéhez képest friss levegő beszökött oda, a helyiségben terjengő cigifüst pedig azonnal kirohant a folyosóra. Engem mondjuk a legkevésbé sem foglalkoztatott, mekkora és milyen füst van, tekintve valódi mivoltom, de hogy a látszat tökéletes legyen, mint eddig mindig, elköhintettem magam.
- Jó napot igazgatóúr. - hajoltam meg, amint az említett irányomba fordult székével.
- Ó, Mr. Park, jöjjön csak. - invitált beljebb asztala elé mutatva.
- Egy perc, és már itt sem vagyok, csak a dokumentációkat hoztam a hét eleji állásinterjúkról.
- Rendben, tegye csak le az asztalomra. Ki lett a szerencsés újonc?
Mihelyt úgy tettem, ahogy utasított, kiegyensedve néztem rá - Nos, ami azt illeti, potenciális jelölt nem volt köztük. Képtelen volt bárki is meggyőzni, vagy ha mégis, volt más ok, ami elég volt ahhoz, hogy ne kapja meg az állást - ráncoltam szemöldököm, azután, hogy mondandóm közben szinte az egész megjelent bagázs arca felvillant emlékeimben.
- Értem, ez sajnálatos. - bólintott beletörődően, de nyilván, nem nyugtázta lelkesedéssel a helyzetet. Barna szemeit rám emelte és ha nem tudnám, hogy képtelen rá, azt hinném, még a lelkembe is látott - De nem véletlenül küldtem Önt, Mr. Park. Bízom a döntésében.
- Részemről a megtiszteltetés, igazgatóúr. A vállalat élete a legfontosabb, ennek fényében döntöttem minden jelentkezőnél.
- Ezt már szeretem. De nem is tartom fel magát, ahogy a mondás tartja: a munka nem vár meg.
- Ez így van Mr. Lee! A későbbiekben pedig jelentkezek a havi elszámolásokkal.
Meghajlásomat követően már indultam is az ajtó felé, hogy elhagyjam irodáját.
- Rendben. - hallottam válaszát, egy pillanattal később pedig meglepett felszólalását - Várjon csak, Mr. Park!
- Igen, igazgatóúr? - fordítottam vissza fejemet.
- Ez a fiatalember is volt állásinterjún? - emelte fel az elé lerakott papírok tetején lévő dokumentumot. Tisztán láttam, kié volt, arcom azonnal lenéző formát vett fel.
- Igen, ő is eljött. Mit ne mondjak, eléggé elragadta a hév, szentül hitte, hogy felvételt nyer... - forgattam szemeimet.
- Ugyancsak? Az apjával régen nagyon jó munkakapcsolatban álltam. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt az apjától örökölte. Maga nem lát benne lehetőséget, Mr. Park?
- Oh, valóban? - hogy miért lepett meg ennyire a tény, hogy ismeri, nem tudom, minden esetre jobbnak láttam ezek után visszább venni nyilvános irritációmból, amit a szóban forgó fiú gondolata okozott - Annyit biztosan érzékeltem, hogy önbizalma hatalmas, ami alapjában nem rossz dolog. - teljes testtel visszafordulva felé karjaimat mellkasom előtt keresztezve jeleztem magabiztosságom, miszerint úgy van minden, ahogyan mondom - Viszont úgy gondolom, itt nincs olyannak helye, aki nem rendelkezik semmilyen munkatapasztalattal. Ezt vele is közöltem, bár, kétlem, hogy teljesen felfogta a lényeget.
- Talán elfelejtette volna, Ön hogy kezdett nálunk? - vonta fel egyik szemöldökét számonkérően - Annak idején ön is épp olyan kezdő volt, mint Mr. Jeon. De láttam magában a lehetőséget és nem csalódtam. Úgy vélem, ebben a fiatalemberben is csakugyan megvan a lehetőség. Tapasztalatlan, de ettől függetlenül még akadhatnak ötletei, amik meggyőzőek is tudnak lenni. - érvelt.
- Hogy felejthetném el? Azóta viszont már egy jó idő eltelt és a cég is fejlődött, egy rossz helyre illesztett csavar tönkreteheti az addig jól működő gépet. Rengeteg más álláskereső akad, akik megfelelő szakmai tapasztalattal várják, hogy a vállalkozás dolgozói legyenek. Nem tudom, a sötétben tapogatózás helytálló-e ekkora volumenű cégnél.
- Jól értettem, hogy most maga megkérdőjelezett engem? Úgy hiszem, ennek a cégnek még mindig én vagyok az igazgatója, Mr. Park. - hozzám hasonlóan székében hátradőlve fonta össze maga előtt karjait - Méltányolom, hogy nagyban figyeli cégünk érdekeit, de azt javaslom, vegye fel Mr. Jeon-t próbaidőre, egy hónap erejéig. Addig meglátjuk, hogyan is működik az a bizonyos csavar a gépezetben.
Na még mit nem!
- Eszem ágában sem volt megkérdőjelezni, Mr. Lee! Csak próbáltam minden jó és rossz dolgot figyelembe véve mérlegelni. És mi lenne, ha egy másik embert hívnék vissza próbaidőre? Ott van például--
Majdhogynem a kezemre csapva szakított félbe mikor asztalához lépve igyekeztem hatást gyakorolni rá a következő önéletrajzra mutatva.
- Nem szándékozom tovább ezzel foglalkozni. Mr. Jeon-t hívjuk vissza. Most pedig menjen és tegye a dolgát, várom az elszámolásokat. Szép napot! - zárta rövidre.
Pár napja még én voltam aki mások szava felett döntött és utasított, most viszont átkerültem az ellenkező oldalra, ahonnan szólni nem érdemes, ha jót akarok magamnak, és miért akarnék rosszat. Piszkálta a csőrömet az igazgató állásfoglalása, sőt, de jelen pillanatban tényleg a távozásom tűnt a legjobb megoldásnak, így annak eleget is tettem.
- Rendben... Igyekszem, viszlát.
Jungkook POV
- Igen? Jeon Jungkook. - szólok bele telefonomba. Sejtettem, hogy honnan hívtak.
- Tudom, ezért hívtalak. Park Jimin vagyok, a pár nappal ezelőtti állásinterjúval kapcsolatban kereslek. - ajkaim széles mosolyra húzódtak.
- Ó, Mr. Park! Mondja csak, csupa fül vagyok.
- Nos, az én legnagyobb meglepetésemre, de... - ohó, csak nem? Még a nagy csoportvezetőnek is nehezére esik kimondani? Őszintén szólva, nincs ennél jobb érzés. A jelenlegi arckifejezéséről meg ne is beszéljünk…
- De? - mindenképp azt akarom, hogy ő mondja ki. Egyfajta provokáció volt ez részem felől, ami mindennél jobban megérte. Mindenki tudja, hogy egy embernek a becsülete a legfontosabb, még ha ezt sokan nem is vallják be. Pedig én bizton állíthatom, nem kevés ilyen emberrel hozott már össze a sors. S most Mr. Park is egy volt közülük.
- De… Megkapod az állást. - hangjában a bosszúság zene volt füleimnek. Nem bírtam megállni a mosolygást.
- Tényleg? - színleltem meglepettséget - Ez hihetetlen! Főleg, hogy Öntől hallom. Nagyon szépen köszönöm! Tudtam én, hogy magának is van szíve. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt.
- Hát még nekem mennyire hihetetlen. - szinte már láttam lelki szemeim előtt, ahogyan megforgatja szemeit - Mielőtt elrepülnél az örömtől, kösd fel a felkötnivalót.
- Mindenképp, Mr. Park! Meglátja, nem fogja megbánni. Kétség kívül a legjobb embert választotta.
- Nos, azt majd meglátjuk. Mindenesetre, vegyünk vissza az arcunkból, nehogy szűkös legyen majd az iroda. - ó igen, nem is ő lett volna.
- Úgy hiszem, ha eddig elég tágas volt, ezek után is rendben lesz. De azért méltányolom a figyelmességét.
- Ugyan, ez a legkevesebb. Hiszen egy osztályvezető dolga, hogy az alkalmazottak jól érezzék magukat. Csakúgy, mint tiszteletre és alázatra tanítani az újoncokat.
- Teljesen igaza van. Támogatom az álláspontját. Örülök, hogy jó kezekbe kerülök.
- Sokan így indultak neki, aztán lám, ismét új munkaerő után kellett nézni. De isten ments, hoyg a félelem apró szikráját is keltsem bárkiben is ezzel kapcsolatban. - hát persze, hogyne - Tudod, ez már amolyan főnök-beosztott pletyka. - kár, hogy ez a burkolt figyelmeztetés engem cseppet sem hat meg.
- Emiatt ne aggódjon. Bírom én a gyűrődést. Ráadásul úgy érzem, máris közelebb kerültünk egymáshoz, ha már pletykákat is megoszt velem.
- Mire vannak a barátok nem igaz? Örömmel hallom a boldogságot csengeni a hangodban, csak aztán végül majd nehogy lemorzsolódjon ez a hatalmas izgatottság. - még hogy barátok…
- Mint már tudja, ez lesz az első alkalmam, hogy munkába állok. Természetesen izgatott vagyok. De ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez nem vicc. Keményen fogok dolgozni.
- Hogy is felejthetném el… - hallom sóhaját - Remélem is, hogy keményen fogsz dolgozni, elvégre ez volt az egyik kritérium.
- Persze, Mr. Park. Jut eszembe! Most, hogy hivatalosan is barátok lettünk, talán tegezhetném is Önt. Mit szól hozzá? Mr. Park? Haló? - ránéztem a telefon kijelzőjére, amely azt mutatta, a hívás befejeződött. Szóval elege lett és letette. Mosolyom levakarhatatlan volt, úgy érzem, sikerült kiborítanom, nem is kicsit. Fogalmam sincs, miért örülök ennek ennyire. Talán máris megártott volna ez az egész napos semmittevés?
Sosem voltam az a nagyképű típus, inkább kellőképp magabiztos. Mondanom se kell, ezt sokan félreértik csak úgy, mint újdonsült felettesem is. Hiszem, hogy nem véletlen választottak engem arra, hogy főnixként létezzek e világban.
A nappalimban egy hatalmas ablakon keresztül figyeltem a várost, az embereket, a fényeket. Távolinak tűntek, sosem tudhattam, milyen igazán embernek lenni, noha most is emberi alakban voltam. Nem tudtam milyen igazán keményen dolgozni, nem ismertem olyat, hogy szerelem, barátság. Csupán hűséget. Hűséget a szél, a repülés, a Nap, saját fajtám iránt. Úgy gondoltam, nekem ennyi elég, többet nagyon nem is érdemeltem. Időközben kezdett sötétedni, az esőfelhők pedig elszéledtek. Mindegyikük járta saját útját a nagyvilágban. Emlékképek suhantak át elmémen különböző tájakról, melyeket eddigi életem során bejártam. Bevallom, egy kicsit irigyeltem a felhőket. Örök életűek, örök vándorok. Senki sem állhatja útjukat s végtelenségig maradhatnak az égben, figyelhetik odafenntről a változó világot. Tudtam, hogy ünnepelni fogok, méghozzá nem is akárhogy.
A következő reggel maga volt a kóceráj. Előző este a terepszemlémnek hála, elég sokáig kimaradtam, aminek meg is lett a következménye. Még szerencse, hogy az a nyomorult ébresztő “csak” húsz perccel később szólt, mint kellett volna. Amint kipattantam ágyamból, gyorsan felkapkodtam ruháimat és már rohatnam is. Pedig mennyire csábított egy pohár kávé… Hiába, muszáj voltam lemondani róla, nehogy már első nap csalódást okozzak, illetve rontsak eddig is meglévő rózsás helyzetemen. Amint bezártam a kaput, pontosan tíz percem volt.
-Remek. - próbáltam menet közben megkötni nyakkendőm. Csak remélni mertem, hogy nem nézek ki furcsán. Igaz, nem szerettem korán kelni, mert általában az már egész napra megbélyegezte volna kedvem, de most ez teljesen más volt. Reggeli rosszkedvem mellett, mondhatni izgatott voltam, na meg kíváncsi. Majd eszembe jutott a tegnapi telefonbeszélgetés is. Tudtam, ebéd szünetig aligha fogok tudni pihenni, hisz már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy Park egész nap ugráltat és közben folyamatosan olyasmiket vág a fejemhez, amikért normális esetben felakasztanám egy fogasra. Úgy pattog, mint egy nikkelbolha. Egyáltalán vannak neki barátai? Vagy érzései? Esetleg szíve? Mindegy is… nem tudom megérteni, de nem is akarom. Park egy örök rejtvény, aminek a megfejtési lehetőségeinek száma szinte egyenlő a nullával.
Két perc. Ennyi időm maradt, hogy felérjek a megfelelő szintre és bejelentkezzek.
A recepciós pultnál meglepetten álltam szembe egy ismerős arccal. Pontosabban, a másik ismerős arccal, aki ott volt az interjúmon.
-Jó reggelt, Mr. Jeon! - hangja meglepően élénken csengett, ami miatt ajkaim egy kisebb mosolyra húzódtak. Úgy látszik, neki legalább jól indult a reggel.
-Jó reggelt, Ms. Kim!
-Gratulálok és üdvözlöm cégünknél. Már első nap is milyen pontos! - lépett ki a pult mögül - Először is, elvezetem Mr. Park irodájához, utána majd ő körbevezeti önt és elmondja, mi lesz a feladata. Kérem, kövessen. - ennek a nőnek már korán reggel is jár a szája. Istenem, talán ilyen egész nap? Mert ha igen, nem szabadna kávét adni neki. Vagy lehet nem is kávézik?
Csupán egy bólintásra telt tőlem, majd ahogy kérte, az irányt a Pokol felé vettük.
Jimin POV
A rádióban halkan szóló dalt dúdolgattam és keresztbe tett karokkal ringattam magamat lábaimon előre-hátra, még pislogni is ritkán tettem, nehogy megfosszam magam Busan látványától. Évtizedek, sőt, már egy évszázada vagyok ezen látvány, természet és csoda csodálója, ennek ellenére minden nap úgy nézek a városra, legyek éppen az utcán, irodámban, otthonomban, esetleg felette a felhőket szelve, mint akinek először van alkalma megnézni a helyet, ami felett uralkodik, gyönyörködik benne, mint egy új csodában. Egyszóval Busan megszállottja voltam. Ami, azt hiszem, nem rossz dolog mivoltomat tekintve, mitöbb, különös, különleges. Amellett, hogy én a fajom nagy részével ellentétben itt maradtam, nem mentem kínai tartományba, még sárkánykirály is vagyok, nekem Busan nem csak egy hely, ahol születtem, hanem egy ékkő, amire vigyázok, tán annyira, mint hallhatatlanságomra. Nem számít, éppen ki vagyok, élek-e vagy halok, identitástudatom és szülőföldem szeretete úgy folyik ereimben, mint a hófehér sárkányvér. A világ ugyan változott, már semmi nem olyan a régi, Busan légköre, az érzés, mi rám telepszik, mikor már csak nevét hallom, ugyanolyan, változatlan, szívemet melengeti és szeretettel tölt el. Szerettem életemben annyira valamit, mint egy helyet? Sárkányként biztosan nem. Emberként volt már szerelmem, családom, de mind eltörpül az érzés mellett, amit Busan felé érzek. És tudom, nem lesz soha ember, akit jobban szeretek majd. Az emberek kétszínűek, csalók, alattomosak, megbízhatatlanok, ellöknek maguktól, Busan viszont mindig visszafogad, láthatatlan karjaival körbeölel, csakúgy mint én szárnyaimmal földjét.
Fejembe erősen nyilalt a fájdalom, minek következtében hangosan szisszentem fel, látásom is egy pillanatra elhomályosult, fejemben egy ismeretlen sötét, mégis fénybe burkolózó alak jelent meg. Idegen lény van itt, ebben ekkor már rég biztos voltam. Ahogyan abban is, különleges volt, talán olyasvalami, amit nem ismerek. Vagy éppen túlságosan is ismerem... Mindenesetre kiléte titok volt még számomra, ami felettébb idegesített. Éreztem jelenlétét, mégis, mintha semmi nem lenne a közelemben. Rejtőzködik, titkolózik, tán terve is van vagy épp csak területet vált, nem érdekel, maradása nincs. Megkeresem és kiűzöm, vagy megölöm, bármit megtennék, csak tudnám már, mivel.
- Szabad - mormoltam hátra az ajtó fele, mire az ki is nyílt, feltárva előttem két embert.
- Mr. Park, megérkezett Mr. Jeon - tudattam velem Ms. Kim az egyértelmű tényt, hiszen láttam én is a vigyorit.
- Nagyszerű. - csaptam össze kezemet, ám további metakommunikációm az izgatottság egy csepp jelét sem tükrözték, sőt, hangom inkább csengett megvetően, mintsem felvillanyozódva. Rossz kedvem a mai reggelen nem volt, olyan semleges hangulatomban voltam, de ehhez a fiúhoz semmi kedvem és már látom előre, energiám sincsen. De mit is tudok tenni, én eldobtam őt, nem tudván, egy bumeráng és visszatér, az irodámban landol és az én hatósugaram alá kerül. Hát repestem az örömtől.
- A továbbiakról Mr. Park tájékoztatja majd - mosolygott Jungkookra a nő, majd halk köszönést követően elhagyta a helyiséget. Így csak én maradtam és a tüske a szememben. Az volt, egy tüske, ami szúrta a szemem, hiszen itt van és már nem szabadulok tőle. De nem is ez pengeti az idegeimet leginkább, hanem a tudat, hogy kezdő, zöldfülű friss diplomás, de cipője már az én szönyegemet piszkítja. Sőt! Amiért próbáltam lebeszélni az igazgatót a felvételéről, bosszúból hozzám osztotta be és nem ám egy hónap próbaidőre, határozatlan munkaidő köti most már ide. Égett a képem rendesen, ugyanis a beosztottak feladata az újoncok betanítása, nem pedig az osztályvezetőké. Márpedig én bizony jó pozícióban voltam, erre kapok egy hátizsákot. Remek. Csodálatos!
- Hát ez a nap is eljött, Jungkook - csaptam össze kezeimet, habár hangom hasonulva fejemben lejátszódó érzésekhez cinikusan hangzott.
- El bizony, Mr. Park. Szívből örülök, hogy utunk ismét keresztezte egymásét. - válaszolt készségesen, enyhe szarkazmussal a hangjában.
- Úgyszint', előző este már annyira izgultam, hogy felkeljen ismét a nap és elkezdhessem az új beosztottam betanítását. Elvégre, időm mint a tenger. - forgattam szemeimet.
- Ez hízelgő Öntől. Nem is tudtam, hogy maga máris a rajongóm lett.
Arca kezdett már most nagyobb helyet foglalni a kelleténél, pontosan úgy, ahogyan azt előzőleg már elképzeltem. Valami azt súgta, talán ellenfelemre találtam. A vezérigazgató volt az egyetlen, aki nem tartott tőlem, mindenki más szemében láttam megcsillanni a távolságtartás iránti vonzalmat, amit férfiasan bevallva, élveztem. Talán mert király vagyok, a természetfeletti lények hasonlóképpen reagálnak, hozzászoktam, már-már el is várom, habár tény, sárkányként teljesen máshogy viselkedek, vezetek, nem pedig parancsolok. Ha két elemet kéne mondanom, Bai Long lenne az arany, Park Jimin a réz. Jeon Jeongguk számára viszont úgy tűnt, nem vagyok más, csak egy fekete paca, amit próbál kijátszani, talán annak reményében, hogy majd foltmentessé varázsolhatja a fehér vásznot. Kis naív.
- Oh ugyan. Nem nevezném én ezt rajongásnak, csupán szeretem, ha új bábut kapok a színházamba, ami készségesen, ellenkezés nélkül mozog majd úgy, ahogyan azt én akarom. Vagy esetleg nevezzem cirkusznak, ahol én vagyok a porondmester? - kihúzva bőr irodai székemet ültem arra, Jungkookra álszentem mosolyogva - Tudod mit, Jungkook? Ezt döntsd el te.
- Hm, akkor legyen a cirkusz. Azt úgy is jobban szeretem. Mit gondol, kinek van a legnehezebb dolga benne? - nézett rám érdeklődően, úgy, hogy közben egyértelművé vált, nem egy ostoba gyerek, legalábbis nem annyira, amennyire elsőre hittem. A reakciók és testbeszéd beszédesebb, mint maga az ember. Aki felveszi a fonalat és érti mondataim mögöttes tartalmát, az már nem hülye ember.
- A kis fiatal, tudatlan újoncnak, aki kiszedi a trágyát a korosodó állatok alól. Bár, minden nézőpont kérdése. Dolga a cirkuszban mindenkinek van, kinek ez, kinek az, a nap végén úgyis saját reflektorfényükben állva mesélik el hősies napjukat az emberek. Hogy ez mennyire igaz... A lelkiismeretükre van bízva. Az én dolgom, hogy biztosítsam nekik a fűrészporos porondot - rántottam vállat - De ha egyszer valaki vattacukor árus, ne akarjon akrobata lenni. - néztem mélyen szemébe megjegyzésem végén.
- Igaz - bólintott egyetértően - Bár, azt hiszem különbözik az álláspontunk. Egy cirkusz addig jó, amíg a porondmester kézben tudja tartani a dolgait. De ugyebár mindketten tudjuk, ez nem olyan egyszerű feladat. Elég csupán egy apró hiba és hoppá, minden összedőlt. Ilyen feltételek mellett nem kispályás az, aki erre a posztra pályázik. De vajon van is elég ereje hozzá?
- Ahogyan mondtad, nem kispályás áll a porond élére, nem hiába hívják mesternek. Talán ő is egyszer kakalapátolóként kezdte. Az alján, nem pedig egyből a csúcson - álltam fel székemből halkan nevetve - A kicsike hibát pedig egyszerűen lehet javítani. Gondolj egy egyszerű tollra - vettem kezembe az említett tárgyat - Ha a tinta hiányzik, tulajdonképpen használhatatlan, de máris kidobod? Ugyan. Cserélsz benne tollbetétet. Ha egy gépbe por kerül, kitisztitod. Mondhatnék még ezer hasonlatot, de ha nem haragszol, most nem tenném, remélem, lassan, de biztosan így is átmegy a lényeg. - pillantottam órámra.
- Tökéletesen. A maga példái a legjobbak, Mr. Park.
- Örömmel tölt el, hogy így gondolod. Ha a jövőben ez nem fog változni, elviselhetőek lesznek a napjaid. - veregettem meg arcát vigyorogva, amint elhaladtam mellette. - Jungkookssi, ha mondanom kellene egyetlen klisés mondatot, ami már nem is lehetne ennél igazabb, akkor az az lenne, hogy az idő pénz. Ne pazaroljuk egymás idejét ennél jobban, végigvezetlek a cirkuszban, elvégre mostantól ez a második otthonod.
Jungkook szorgalmasan szedte a lábát utánam a rövidke "túra" alatt, míg én faarccal, érzelmek nélkül mutattam meg neki a fontosabb helyiségeket, amiről a jövőben jó, ha tudja, hol van. Az kéne még, hogy folyton azzal zaklasson, mondjam meg, mi hol van, egészen biztos, hogy idő előtt őszülnék meg, de még a pikkelyemet is levedleném. Ó, igen, pikkelyek. Nem elég, hogy idegenvezetősdit játszottam a délelőttömben, olyan mértékű fájdalom hullámok törtek rám sokszor, hogy leplezni már egyre nehezebben sikerült.
Így történt az is, hogy egy óvatlan pillanatomban hamut köhögtem fel, amit legnagyobb szerencsémre a fialatabb nem látott.
- Mr. Park, minden rendben? - kérdezte Jungkook vállamra téve kezét, mikor hirtelen kezdtem szinte már fulladásos köhögésbe. Ha nem ismerném semennyire, még azt hinném, tényleg aggódott. Szólnom nehéz lett volna, csak legyingetve húzódtam el tőle, így próbáltam tudtára adni, hogy ne pátyolgasson még ennyire se.
- Igyon valamit - adta a világmegváltó ötletet. Bár, nem volt rossz felvetés. Sőt, tökéletes ürügy, hogy elrejtőzzek előle, hiszen éreztem, bajok lesznek, ha egy percnél tovább szem előtt vagyok.
Köhögésem nem csillapodott, úgy viharoztam be a férfi mosdóba, ami szerencsére nem volt messze, közben reméltem, hogy Jungkook nem jön be utánam.
A csaphoz érve megengedtem a hideg vizet és tenyereimmel tölcsért formázva kezdtem kortyolgatni.
Megkönnyebbülve egyenesedtem ki és néztem a tükörbe, miután végre abbamaradt a fullasztó köhögésem, ám nem várt látvány fogadott.
- Oh hogy a... - mormoltam, amint levettem szemüvegem és közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vegyem magam. Az elvárásaimnak eleget téve testem már fehér volt, mint a csempe, sőt, fehérebb, bőröm érdesebb lett, valahol az emberi bőr és pikkely között állt meg, jobb szemem pedig már teljesen úgy nézett ki, mint sárkányként. Ezekről sejtettem, hogy be fog következni, hiszen akárhányszor átváltozok, előtte mindig olyan érzés kerít hatalmába, mintha tűzbe feküdnék. Kicsit betojtam, hiszen akaratom ellenére történt most ez, habár legnagyobb szerencsémre nem teljesen változtam át, be se férnék az épületbe, nemhogy a mosdóba. Sosem történt még ilyen, hogy adottságomat, erőmet, akárhogy is nevezem, ne tudjam kontrolálni. Jobban aggasztott, mint a hamu, amivel megtelt a tüdőm, ami Bai Longnak teljesen természetes, viszont Park Jiminnek egyáltalán nem.
Köze van a lényhez, ami Busanban van - ennyit tudtam biztosra.
Hideg vízzel kezdtem pocsolni karomat, amit a fehér ing nem takart, miután feltűrtem annak ujját, remélve, hogy ez majd segít abban, hogy lehüljön testem és visszaváltozzak teljes egészében.
- Mr. Park! - hallottam Jungkookot engem szólítani a sötét ajtó túloldalán. Legalább nem jött be. - Jól van?
- Jól - szóltam ki mérgesen - Soha jobban.
- Talán be kéne men--
- Be ne gyere! - vágtam rá egyből és nekidőltem az ajtónak, hogy még véletlenül se nyisson be. - Inkább... Menj vissza az irodámba!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése