Jungkook POV
- Öhm, ennek így kéne vajon állnia?- tanácskoztam magamban, ahogy egyre csak a tükörképemet fürkésztem. Állásinterjúra készültem és őszintén szólva, már nagyon vártam.
Rég jártam szülővárosomban. Hiányzott már a tenger, a maga csodálatos kék végtelenségével, a kissé sós levegő, mely nyári éjszakákon csodálatos és ideális társ egy esti sétához. A gyönyörű ég, melyeket hébe-hóba egy csapatnyi bárányfelhő tarkít időnként. Busan mindig is rejtegetett magában egyfajta életet, egy sajátos lüktetést, amibe ha az ember bekapcsolódik, többé nem szabadul. Éppen ezért vagyok én is itt. Visszahívott s én ezt örömmel elfogadtam.
- Aish... - hiába próbáltam megigazítani szoros nyakkendőmet -amit egyébként ki nem állhattam, csak muszáj voltam felvenni, elvégre állásinterjúra megyek- sehogy sem állt jól. Lemondó sóhajom egész szobámat átjárta, én pedig úgy döntöttem, nem szerencsétlenkedem tovább.
Utoljára még végignéztem magamon, minden esetleges hibát korrigálva. Magabiztosan néztem szembe saját tükörképemmel, fejemben pedig egyre csak egy mondatra koncentráltam.
"Ma mindennek jól kell sikerülnie."
Ahogy kiléptem a lakásból, a város zaja egyből megütötte a fülem, a munkába siető emberek alakja pedig megjelent előttem.
97 gyönyörű év után sem bántam, hogy sorsom nem lehet egy az emberekével. Mindig csak azon rágódnak, mit hoz a holnap, nem hogy élveznék az életüket, ami csekély és felettébb rövid. Mindig csak a saját boldogságuk érdekli őket. Vagy ha az nem is, akkor a munka.
És lám, én is ebbe készülök fejest ugrani. De mint mindig, ha az embernek... vagyis főnixnek van egy célja, azt addig kergeti, addig küzd érte foggal-körömmel, míg el nem éri. Ezzel jómagam sem vagyok másképp.
- Mennyivel könnyebb lenne, ha repülhetnék.- ahogy sétálok az utcákon, hangom eltörpül az üzletekből, kávézókból kiszűrődő halk zenék mellett, a már reggel beálló harsány zsivajtől, melyeket a kocsik dudái zengenek. Fülsüketítő.
Valahogy sosem tudtam megszokni...
Az állásinterjú helyszíne nem volt messze, feslegesnek tartottam a buszt vagy akár a metrót, hiszen gyakorlatilag alig tizenöt percbe telt odaérnem. Tekintetem végigvezettem a hatalmas felhőkarcolón, aminek a bejárata felett ott díszelgett a cég neve. Mielőtt beléptem volna, megengedtem magamnak egy féloldalas mosolyt. "Felettébb érdekes lesz." - gondoltam.
58.emelet, 112. ajtó. Az interjú helyszíne. Kissé meglepődtem, mikor láttam, nem én vagyok az egyedüli, aki élni akar az eséllyel, hogy bekerülhessen Busan egyik legnevesebb cégéhez. Tudtam, most kell a legjobban szerepelnem. Tudtam, akár a legkisebb porszem is elronthatja a pontos terv szerint felépített szerkezetet.
Egyre jobban feltörő idegességemet igyekeztem elnyomni amennyire csak tudtam, mikor én voltam a soros.
Mielőtt benyitottam volna, vettem egy mély levegőt. "Most, vagy soha."
Jimin POV
Milliónyi papírlap és egyik se az, amit már hosszú percek óta keresek... Hiába néztem át egyik kupacot a másik után, eredménytelenül lapozgattam idegesen, a kívánt papírnak hűlt helye. Erre volt a legkevésbé szükségem. Az elmúlt időben az idegeim pattanásig feszülnek, a vér úgy perzseli ereimet, úgy égeti, mint ahogy én égetném porrá ezt az egész kócerájt. Megannyi unalmas ember sürög-forog nap, mint nap az épületben, rengeteg ölti magára műmosolyát, sokan ajnároznak, és lesik minden lépésemet, pedig ha vannak dolgok, amik idegesítenek, ezek azok. Valahogy teljesen elfelejtették megemlíteni az osztályvezetői szerep árnyoldalát, mikor rám aggatták a címet - a véleményem kikérésének teljes hiányával - és nekem azóta helyt kell állnom. Miért pont én? Pont egy olyat kellett az élre állítani, aki a legkevésbé akarta? Utálok dolgozni, utálok embernek lenni!
- Mr. Park, minden rendben? - sandított felém a polc fiókjaiban kutató kosztümös nő, akiről fogalmam sem volt mikor jött be és mit keres. Ám ez érdekelt a legkevésbé. Sőt, jelen pillanatban semmi nem érdekelt már. Arcomat tenyereimbe temettem, amik aligha lehetnének ennél kisebbek... és kiengedtem a tüdőmben eddig forrósodó levegőt. Felszisszenve kaptam el kezem, hiszen a számat elhagyó kicsi lángocska égetően hatott emberi bőrömre. Az indokolatlanul jelenlevő nő csak még inkább furábban, sőt, ha lehet mondani, hülyén nézett irányomba, de még mindig jobb, ha azt látja, hogy a férfi a saját sóhajától fájlalja kezét, mintsem annak okát, hogy tűz hagyja el száját. Azon nyomban válna eggyé a padlóval, és szükségem van még az ő halálára is? Egyértelműen nincs.
- Magának nincs jobb dolga? Csak kíváncsiságból - könyököltem asztalomra egekbe szökkent szemöldökökkel, hogy értse, igazából nem érdekel, mit csinál, de jobb lenne, ha távozna.
- Én csak--
- Remek, akkor holnap folytatjuk. - enyhén lecsapva a falapra löktem fel magam ülőhelyzetemből, hogy egy ideje nem használt lábaimat mozgásra bírjam és elinduljak dolgomra - Elhagyom az irodát, az engedélyem nélkül pedig nem tartózkodhat itt senki, és mivel biztos vagyok benne, hogy a keresnivalója várhat, holnap ugyanekkor, ugyanitt - invitáltam a nőt az ajtó felé derekánál átkarolva, kit a meglepettségtől nem volt olyan nehéz irányítani és követve őt elhagytam a helyiséget. A kulcs hangosan kattant a zárban, jelezve az ajtó bezártát, amit én egy apró bólintással nyugtáztam. Az ördög sosem alszik, jobb szeretem zárva tartani az irodámat ha én nem vagyok ott, már csak a személyes dolgaim biztonsága miatt is.
Zsebre dugott kezekkel és a lehetetlennél is unottabb léptekkel közelítettem meg az egy szinttel lejjebb lévő szobát, ahol jelenésem volt, mert ki mást is bíztatott volna meg a főnök az állásinterjú lebonyolításával, ha nem engem. Kétségbeesett vagy épp bizakodó tekintetek keresztüzében és azok gazdáinak mély meghajlásával díszített pár méter megtétele után benyitottam az irodába, ahol egy sárkányszemmel is dícséretre méltó nő állt az asztal mellett. Éppen teljes koncentrációban írt valamit a lapjára, mikor az ajtó becsapása szinte torkán akasztotta a levegőt.
- Mr. Park! - kapott szívéhez ijedtében.
- Személyesen - kacsintottam rá a bőrszék felé haladva - Essünk túl ezen, bár felesleges, úgy se veszek fel senkit.
Jungkook POV
Nem volt visszaút. Kissé nehéz léptekkel indultam el a székem felé, ahol nem sokára választ adok minden feltett kérdésre. Ahogy fokozatosan lépkedtem előre, igyekeztem megvizsgálni a szoba minden egyes részletét, beleértve azt a két embert is, akik döntenek sorsomról.
Tőlem távolabb egy csinos, szemrevaló s megletősen fiatal lány ült, mellette pedig egy fiú, aki talán egy vagy két évvel lehet idősebb nálam. Már elsőre nem volt szimpatikus. Persze, mindkettőjük szemében fel véltem fedezni a kíváncsiságot, de ennek a fiúnak a szeme mást is rejtett. Talán szánalmat? Esetleg első benyomásom az ő részéről is kölcsönös?
- Üdvözlöm önöket. Jeon Jungkook vagyok. - hajoltam meg mélyen, mielőtt elfoglaltam helyemet.
- Mr. Jeon. Örülök hogy ma eljött. - ütötte meg fülemet a lány csilingelő hangja.
- Úgyszint. - húztam mosolyra számat.
- Kim Soo Hyeon vagyok. Az én csapatom felel cégünk pénzügyi beruházásainak lebonyolításáért. - Tekintetem akaratlanul is a fiúra terelődött, aki rezzenéstelen arccal fürkészett. Valahol sejtettem, hogy messze nem érdekli őt ez az egész, hisz unott arcmimikája mellett még csak a száját sem hagyta el egyetlen szó sem. A lány, ezek szerint Ms. Kim igyekezett elkerülni a kínos csendet, ezért áttértünk a következő témára.
- Kérem, meséljen magáról valamit, Mr. Jeon. - szerencsére, még otthon minden alap opciót kidolgoztam, hogy még véletlenül se fussak zsákutcába, valamint a rögtönzésemről sem vagyok híres.
- Nos, 24 éves vagyok, itt születtem Busanban, de a középiskolát és az egyetemet Seoul-ban végeztem. Sok... -
- Pontosan melyik középiskolában? Illetve melyik egyetemen?- vágott közbe a fura fiú. Bevallom, alaposan meglepett. Isten ments, hogy bemutatkozzon, ráadásul még csak azt sem engedte, hogy befejezzem a mondatom. Micsoda egy arrogáns alak.
- A Sae Jong Gimnáziumba és a Seouli Egyetemre. - egy másodpercre sem vette le rólam a szemét, minden mozdulatomat figyelte. Most már egészen biztos voltam benne, hogy nem kedvel. - Milyen szakot végeztél? - hangja kemény volt, mégha nem is volt mély. Egyre csak azon kezdtem el gondolkodni, ha ő lesz a főnököm, akkor nekem annyi.
- Kereskedelem-marketing szakon végeztem. - ezúttal még egy mosolyt is kapott tőlem, csak hogy tudassam, nem félek tőle.
- Na és mondja, Mr. Jeon, volt már ezelőtt valaha munkája? Esetleg dolgozott már más cégeknél is? - kapcsolódott be Ms. Kim.
- Nem, ez az első állásinterjúm. - szavaim hallatán az arrogáns bunkó felhorkant.
- Akkor meg mi keresnivalód itt?- vonta fel szemöldökét.
Azt hiszem, ez keményebb lesz, mint hittem. De kihívás elfogadva.
Jimin POV
Már a negyedik reménytelenség hagyta el az irodát, mikor azt mondtam, ebből elég, bár hiába, voltak még, akik a csodára vártak és hogy sorra kerüljenek, unalmas életüket irigylésre méltóra fényezzék és lobogtassák diplomáikat, amiről azt hiszik, a bejutásukhoz egy neves céghez tökéletesen elég. Pedig nem, bizony, hogy nem. Pofára megy az egész és kapcsolatokra. Ez az állásinterjúsdi is csak formaiság, fent kell tartani a látszatot a piacon, hogy minden vállalat törődik a feltörekvő újabb és újabb generációkkal, pedig ez már valahol a középkorban jelentését vesztette. Egy tanult, inteligens, életre való fiatal alább marad egy tohonya taplóval szemben, hiszen a fiatalnak nincsenek kapcsolatai az üzleti világ kisebb réseiben, míg a tanulatlan bekerül, hiszen jó helyre fészkelt be. A cinke-harkály stratégia csak a vásárlói kör kialakításában érhet el eredményeket, viszont egy vállalat munka betöltésére a kis lyukakba befészkelő cinkék kapnak lehetőséget, a helyük kialakítását próbáló harkályok repülhetnek a következő fára, állítom, sikertelenül. Mocskos korcs világ ez, csak úgy, mint az élet legtöbb szeglete, valódi énemtől ez oly' távol áll, de mit lehet tenni? Park Jimin vagyok, ha ellenszenves, utálatos személyek kellenek azért, hogy a cég működjön, hát legyen. Sárkány vagy kígyó, ki mit szeretne.
Hittem, lehet rosszabb is az eddig elviselt próbálkozók után, ez meg is testesült az előttem ülő fiúban, kinek szemei fényesebben csillogtak, mint a csillagok éjszaka, szája fülein is túlértek néha, mindennek okát megkérdőjelezve bennem. Hihetetlenül bántotta a szemem, holott alig van jelen 7-8 perce. Annyira késztetést érzek, hogy már most hazaküldjem az anyjához, az, hogy kinyögi, mégcsak munkatapasztalata sincs, csak fa a már így is bennem lángoló tűzre. Ha egy fújásnyi lángocskával tarkopasz pockot csinálnék belőle csak én nevetnék hasfájásig?
Hirtelen feltett és az illem legkisebb foltjával nem tarkított kérdésem hallatán láthatóan torkán akadt a levegő. Nagyon helyes, tudja kivel áll szembe, ki az egyik fő kutya ebben a kócerájban, ha bekerül, ami, ha rajtam múlik - és mily szerencse a részemről, hogy rajtam múlik - nem következik be, de így is legyen tisztában az erőviszonyokkal. Egy tökéletesre igazított külsővel és az egész fogsorát mutató mosollyal elmehet a kirakatba, itt ilyennek helye nincs, teljesen felesleges. Én vigyorgok így? Mégis itt vagyok.
Torkát köszörülve szeretett volna kérdésemre felelni, de sajnálatos módon az én ajkaimat hamarabb hagyták el a szavak - Biztosan azt hitted, elvégzed az egyetemet és tárt karokkal várnak majd a munkáltatók, mint friss munkaerő, beleértve ezt a céget is. - fürkésztem arcát. Akarja az állást? Legyen tökös, győzzön meg, bár hiába próbálkozik, ha enyhébb kedvemben lennék is elutasítanam, mint az összes eddig megjelent és következő embert. A vezérigazgató nincs jelen, kezemben a hatalom, ha számon kér, azt mondok, amihez van bőr a képemen, és ha Ms. Kim közbeszólna is, kinek hinne? Természetesen nekem. A fiú következtetésem hallatán lesütötte egy pillanatra pilláit, ezzel megszakítva a szemkontaktust, jelezve, igazam van. Nyelvemet csettintgetve toltam feljebb szemüvegemet orrnyergemen és hátradőltem a nagy bőr irodai székben. Karjaimat mellkasom előtt összefonva szóltam újra - Mit is mondtál, hány éves vagy?
- 24. - válaszolt szűkszavúan.
- Nem felejtettem el, csak emlékeztetni akartam magamat, mennyire merészek is a mai fiatalok. - húztam el számat pásztázva az előttem ülőt. Naív. Nagyon naív.
Ezt a letelepedő csendet még Soo Hyeon se tudta megtörni, aki eddig az asztalomnál állva figyelte az eseményeket csendben. Milyen jól tette, hogy nem szólalt meg és kezdte pátyolgatni a kisgyereket, nem óvodában vagyunk.
- Ide figyelj - álltam fel székemből és az ablakhoz lépve elhúztam a bézs függönyt, ami eddig takarta a kilátást - Látod ezt? - mutattam az ablak felé utalva a kilátásra. Az iroda elég magasan volt ahhoz, hogy tökéletes és nagy rálátás legyen Busanra, el lehetett látni egészen a tenger partjáig. Jeon vagy akárhogy is nevezte magát nagyokat pislogott, mint aki most lát először civilizációt, ami meglepett, hiszen Szöul, ahol állítólagosan tanult, nagyobb város. Ha a szemembe mer hazudni, kidobom. Az ablakon. - Ameddig ellátsz és azon túl is minden ezen cég nagy keze alatt fekszik. Gondolod minden jöttment felvételt nyer hozzánk? Álmodni szabad, de különbséget kell tenni a képzelt világ és valóság között. Nem hibáztatlak, a 24 éveddel te még aligha ismerheted a nagy betűs életet, a diplomádon még a tinta sem száradt meg. - húztam fel szemöldökömet az említett okmány másolatára pillantva, amit még a bájcsevely elején tett le gazdája asztalomra. - Visszatérve a fő témához. - azután, hogy visszarántottam a függönyt eredeti helyére ismét elfoglaltam helyemet és az asztalra könyökölve, kezeimet szám előtt egy ökölben tartva szegeztem tekintetem a fiúra - Szöulban tanultál. Miért jöttél vissza Busanba és miért pont idejöttél munkalehetőség gyanánt?
Egyre jobban kezdett izzani testem minden egyes porcikája, a tüdőm égett, ha nem figyelek, még füst is elhagyja számat, minden izmom feszül, az idegeim pattanásra készek. Akárcsak mint minden alkalommal, mikor idegen lény lép a területemre, Busanba. Foglalkozhatnék ezzel, de itt van ez a kis naív gyerek, akivel kezdenem kell valamit.
Jungkook POV
Fogalmam sincs, miért lett ilyen ideges és dühös az arrogáns fickó. Tulajdonképpen csak válaszoltam a nekem szánt kérdéseire.
Valami nagyon nem volt rendben körülötte. Aurája valamilyen különleges, félelmetes erőt sugárzott. Sütött róla a felsőbbrendűség. Ha nem tudnám, hogy emberi teremtmény, simán elmenne akár egy sárkánynak is. De hova is gondolsz Jungkook... A sárkányok mostanság igencsak ritkák, mint a fehér holló és nem is lenne nagyon szerencsés épp belefutni egybe. Ez afféle "két dudás egy csárdában" jelenség. Vagy mi, főnixek, vagy sárkányok. A kettő soha sem fért meg együtt és nem is fog soha. Ez már csak természetes. Mindkét faj felsőbbrendű az embernél, amolyan uralkodó típus. Habár én nem akarok uralkodni mások felett, mégsem nézem jó szemmel, ha felettem uralkodnak. Többek között ezért is jöttem ide vissza.
Mikor felpattant helyéről s elhúzta előttem a függönyt, meglepett a magasság, a látvány. Szavai, melyek haragot keltettek bennem, most elillantak. Egy pillanatra elragadott Busan szépsége, kedvem lett volna átszelni az eget. De muszáj volt koncentrálnom. Hihetetlen gyorsan találnom kellett kérdésére egy több, mint megfelelő, ütős választ. Ilyenkor csak a rögtönzés és őszinteség adhat jó pontot. Mivel nekem az első nem ment, az őszinteséget választottam. Belenéztem villámló feketeségeibe, majd kipréseltem a választ ajkaim közül.
- Nem szórakozni jöttem ide, hanem dolgozni. Szöulban alapos képzést kaptam, amit nem fogok holmi kis lepukkant irodaházban elvesztegetni. Van egy cél, amit kitűztem magam elé és kerüljön amibe, én megvalósítom. Nem számít, hogy mit kell tennem. Ha magát kell, hogy meggyőzzem, hát meggyőzöm. - még magamat is megleptem szavaim komolyságával. Hangom biztos alapokon állt, így nem aggathattak fel a gyáva jelzővel. A kezdeti idegességem már el is tűnt, ki tudja, mióta. Ez az egész interjú már többről szólt s ezt csupán ebben a pillanatban fogtam fel. Ez az ember, aki itt ült velem szemben, nem egyszerű alak, nem lehet egy csábos, kamu szöveggel átverni. Szinte abban is biztos voltam, nála nem elég csak érvelni, gyakorlatban is alaposan teszteli az embereket, de nem ám egyszerű módszerekkel. Ó, dehogy. Szinte már mindent kinézek belőle.
Szemöldöke monológom hallatán kissé megemelkedett, arcára hihetetlenkedő maszkot húzott s talán még fel is nevetett halkan.
- Ez jó. Legalább megtudtuk, hogy egy kis humor is szorult a fejedbe. - ekkor előredőlt, kezeivel megtámasztotta állát, tekintetét ismét mélyen enyémbe fúrta - De tudod, nekem profik kellenek. Akik kemény, feszített munkatempóban is állják a sarat. Akik nem lazsálnak és nem értetlenkednek össze-vissza. Akik nem jönnek hozzám rinyálni már az első kisebb problémával, amivel szembekerültek. - a csend nagyjából egy percig töltötte ki a termet. Még Ms. Kim sem tudott mit hozzáfűzni a fickó szavaihoz. - Na, vagy még olyan tökös és még mindig azt mondod, hogy meg akarsz győzni? - csak is erre a kérdésre vártam.
Jimin POV
Hihetetlen, hogy felvágták a nyelvét hirtelen! Lehet, hogy jelen pillanatban csak 6 év van köztünk, de igazából a 6, így is tiszteletet követelő év 83 volt, csakhogy erről ő nem tudott, ami maradjon is így. Ennek ellenére valamelyest sértően hatottak szavai, márcsak önbecsülésemet is nézve, nem szoktam hozzá, hogy visszaszólnak, ráadásul ilyen magabiztos hangnemben. Nem lesz egyszerű lerázni ezt a kis legyet, de legyen.
- Teljes erőmmel azon leszek. - jelentette ki egy bólintás kíséretében, ezzel nyomatékosítva elszántságát.
- Rendben, de engedd meg, hogy bemutatkozzak előtte, mert bár nem tartom fontosnak, hiszen kettőnk kapcsolata nem lesz tartós, mégis megtisztellek azzal a tudással, amit nevem és mivoltom jelenti. - húztam féloldalas, alattomos vigyorra ajkaimat. Én irányítok itt, szerezzen tudomást erről, törjön lejjebb a kicsi szarvacskája. Így talán az egyre nagyobb helyet követelő arcából is visszavesz majd - Park Jimin vagyok, 30 éves, a vállalat pénzügyi osztályának vezetője. Munkakörömbe tartozik a cég kiadásainak és bevételeinek számontartása, irányítása, gyakorta bízzák rám a marketing- és üzleti terv elkészítését, bízva a pontos, megbízható és eredményes munkámban - nyomatékosítottam az utóbbi négy szót azzal, hogy mindig kicsit előrébb hajoltam és szigorúbban néztem engem fürkésző szemeibe - ami egyik erősségem, nem mindenkinek adatik meg, sőt, vannak sokat képzelő, a vállalati életet erősen hátráltató személyek, akik, ha bekerülnének, teszem hozzá, nem fognak, csak nyűg lenne a jelenlétük. - vontam fel szemöldökömet remélve, hogy érti a célzásomat - Természetesen, akinek nem inge, ne vegye magára - nevettem fel ártatlanságomat tettetve, kezeimet megadóan felemelve - Viszont akié az ing, javaslom, gondosan gombolja be. - kitolva magam alól a bőrszéket Ms. Kimhez léptem, átkarolva derekánál és ismét Jeonra néztem önelégült vigyorral, aki bár várta, mikor szólalhat meg és szavaival reagálhasson az elhangzottakra, csendben nézte minden mozdulatom - Mindemellett én döntöm el, ezen az osztályon kivel szeretnék együtt dolgozni. Kérdezd csak meg, kinek az aláírása szerepel Ms. Kim munkaszerződésén a vezérigazgató neve mellett.
Mindketten a nőre néztünk, aki tekintetünk kereszttűzében félénken sütötte le pilláit a vörös szőnyeget pásztázva - Park Jimin. - válaszolt halkan.
- Értem. - Jeon tekintete egy pillanatra sem akart elszakadni enyéimtől, mintha sárkányként néznék egy idegen lény égető szemeibe. Kicsit élveztem a helyzetet. Idegesítő volt a gyerek és a napokban jelen levő feszültség, ami rámtelepedett nem múlt el és változott, de szeretem mikor éles helyzet alakul ki, amiből egy győztes jöhet ki, Bai Long vagy Park Jimin. A székben ülő gyerek akár egy porszem a vállamon, tudom, hogy így is úgy is én fogok nyerni, hiszen, ha a szócsatánk esetleg legalább döntetlennel fejeződik, akkor is én fogok továbbra itt dolgozni, a fiú pedig hazamegy állás nélkül és az esti kakaócskáját szürcsölgetve nézhet majd új álláshirdetés után.
- Örömmel hallom, hogy eljutott a tudatodig - tapsoltam egyet és újra leültem a bőrszékbe - Tudod, szívesen adnék neked egyetlen egy, meg nem ismételhető esélyt, hogy ha nem többet, egy napig a cég dolgozójaként várd a másnapot, de nekünk ide a munkájukat értő, eszes emberek kellenek. Olyanok, akik tudják, miről van szó, és ezalatt azt értem, tényleg tisztában vannak a dolgukkal, nem az üzleti tankönyvből szerzett tudás alapján cselekszenek. Itt nem a kis reggeli zsemléd árával dobálózunk, itt a legkisebb összeg is 7 számjegyű, ami azt jelenti, amatőröknek maximum takarítói állást tudunk biztosítani. Ami, hogy eszembe is jutott, munkaerőhiányban szenved.
- Meglehet, egy friss tudással rendelkező személy tud 8 számjegyet is csinálni a 7-ből, ám ez nem derül ki, míg esélyt nem kap. A puding próbája az evés.
- Ezzel teljesen egyetértek - emeltem fel ismét kezeimet - Minden puding próbára kerül. Ezt teszik a kisebb vállalkozások, akiknek majdhogynem mindegy ki, csak hiteles diplomával rendelkező személy szerepeljen a repertuárjukban. Ez a cég is így kezdte, ha egy hatvan évvel hamarabb vetett volna ide a sors, esélyed hatalmas lenne a bejutáshoz. De milyen kár, hogy a jelenben csak egy pályakezdő 24 éves fiúcska vagy.
- Mr. Park is elkezdte valahol, úgy hiszem. Hisz maga mondta, minden puding próbára kerül. - fonta össze ujjait mellkasa előtt, abban a hitben, hogy most sarokba szorított, nem véve észre, hogy most inkább maga ellen beszél, alátámasztva az én igazam. Nem olyan okos ez a gyerek, mint ahogyan ő beállította magát.
- Látom figyelsz, ha lenne ellenőrző füzeted, most beleírnék egy piros pontot, bár nem rég dobhattad el az eddigit.
- Azon a véleményen vagyok, hogy a másik hiábinak, hátrányainak felemlegetése gyengeségre utal, ami, mint ahogy el is hangzott, itt helytelen. - pislogott rám nagyokat. Mindjárt ráborítom az asztalt.
- Tudod, sok mindent megéltem már, többet, mint gondolnád, így én már megtanultam, mikor kell bőrt húzni a fogamra. - bal kezem ujjaival kopogtatni kezdtem a faasztal lapját, míg jobbomban egyre erősebben szorongattam egy ártatlan tollat. - Te, úgy látszik, nem vagy még tisztában ezzel. - a düh a lehetetlennél is jobban kezdett elönteni, egyre nehezebb volt magamon uralkodni.
Megköszörülve torkomat vettem le szemüvegem és hajamba túrva néztem a fiúra, aki készen volt újabb szavaimat a javára fordítani - Ha tudni akarod, én is kicsiben kezdtem. Ha gondolkodnál, pont erre próbáltam rávilágítani az előbb. Nem állhat a szarkupac tetejére a kakas, ha nem kapirgálta napos csirkeként az alját. Remélem tudsz asszociálni, a jelképes hiearchián ki milyen szinten van és érdemel.
- Manapság az, hogy ki mit érdemel, nem reális a kapott jogokkal, jutalommal vagy éppen hatalommal.
- Ezt is helyesen mondod. De a meglátásod nem változtat a jelenlegi helyzeten - vigyorodtam el - Csak nézd meg, kinek a neve szerepel a névtáblán. - mutattam az említett tárgy felé, amin bizony az én feketével gravírozott nevem törte meg az aranyozott háttér folytonosságát - Nézd meg jól, ezen név tulajdonosa lenne a főnököd, ő mondaná meg, mit csinálj, amit neked engedelmességgel el kellene végezned. Sokan cserélődnek. Új, és még egyszer hozzáteszem, szakemberek jönnek és lelakott bástyák mennek, mindez a kemény munkakörnek tudható be. Aki nem képes ezen feladatok ellátásához, javaslom, fizessen 15 percet inkább az utca végi játszóházba.
- Minél többször gondolok az esetlegesen rám váró feladatokra, annál nagyobb késztetést érzek azok minél teljesebb elvégzésére. - mosolyodott el mondandója végén. Vagy nem fogja fel az elhangzottak tényleges jelentését, vagy direkt veszi fel ezt az álcát, ezzel leplezve gyengeségét. Vagy egyszerűen csak hihetetlenül pimasz.
Kezdtem már unni ezt az egész beszélgetést, ami már valahol az elején elkanyarodott fő feladatától, ahelyett, hogy arról győzne meg, hogy miért is alkalmas az állásra, már mindketten egymás alább ásására adtuk fejünket, amiben tény, benne volt a kezem. Sokan várnak még a sorukra, nekem meg kedvem az egészhez továbbra sincs, így úgy gondoltam, rakjunk pontot a végére, amint kilép az ajtón, kilép a vállalat életéből is, hiszen hogy fel nem veszem, az is világos, mint a Nap.
- Nos, Jeon Jungkook - felállva székemből megigazgattam nyakkendőmet és szemüvegemet visszavéve kezemet nyújtottam a fiúnak, ki kissé meglepődött ezen, hiszen Koreában nem szokványos a kézfogás - Kívánom, egyszer legyen alkalmad valahol bizonyítani a beharangozott szaktudásod - vigyorodtam el alattomosan újra, homlokomat enyhén ráncolva.
A fiú kezet fogva velem hajolt meg és mosolyodott el, ki tudja már hányadszor - Remélem minél hamarabb sort keríthetek erre, Mr. Park.
Jungkook POV
Idegesen lépkedtem kifelé az épületből. Agyamban mindenféle arrogáns, erőszakos felszólalás, vagy éppen mozdulat játszódik le, főszerepben az arrogáns fickóval. Lehet hogy profi, lehet hogy van tapasztalata, de ki ő, hogy elítéljen engem? Ki ő ahhoz, hogy megmondja, mihez értek és mihez nem?
Gondolatmenetem egy éles dudaszó vágja el, ami az előttem pár centivel lefékező autóból származik. Na tessék! Emiatt a hülye, felfuvalkodott hólyagnak köszönhetően majdnem meghalt az emberi alakom! Már most rühellem. Nem fájdította volna a szívem, ha első találkozásunk egyben az utolsó is lett volna. Bocsánatkérően biccentettem egyet és már húztam is el a csíkot. Ilyenkor nem jó, ha az emberbe beleköt egy sofőr, aki ráadásul még ideges is pont mi miattunk. Nem tudtam, meddig bírom még az emberek s járművek tömkelegét, mely minden másodpercben körülvett engem, de abban biztos voltam, közelítek tűréshatáromhoz. Rám fért volna egy kiadós pihenés, ami nálam csak egyet jelenthetett.
Talán egy órával később, a szél már selymesen simogatta tollaimat, készségesen segített a magasban maradni. A látvány onnan fenntről ezer panorámától többet ért. Ilyet átlagos ember soha sem láthat. Ebből a szempontból igen kiváltságosnak érzem magam s ebben mind az a szép, hogy igazam van. Mikor fennt lehettem, társamul fogadhattam a levegőt, a tájat, minden hétköznapi, emberi problémám eltűnt. Csak is az aktuális pillanatra gondoltam és igyekeztem kiélvezni minden pillanatát. Hiába a 97 év, ezt sose fogom megunni.
Ráadásul a mai napon egy felhő sem volt az égen, gyönyörű rálátásom adódott a kéklő tengerre. Imádtam cikázni a magasabbnál magasabb felhőkarcolók között, az emberek felett. Imádtam hogy gyorsabb, erősebb lehetek náluk. A parttól nem messze is tettem egy kört, közben elvétve egy-egy hajót, partszakaszt tanulmányoztam. Szárnyhegyeimmel olykor megérintettem a tiszta, végtelenül sima vízitükröt, melynek tisztasága miatt láthattam, miféle tengeri teremtményeket rejt magába a tenger.
Napom lassan a végéhez ért. Ezt pedig mivel mással zárhattam volna, minthogy megnézem a napnyugtát. Egy magányos móló szélén üldögélve figyeltem teremtőm lassú eltávozását. A víz megannyi színben pompázott, átvette a citromsárgától kezdve a narancssárga színeket. Minden olyan lassúnak tűnt, mintha éjszakára megállna az élet s majd mikor új nap köszönt be, Atyám újra eljő megajándékozni a Földet aranyló napsugaraival, az élet újra kezdetét veszi.
Viszont a város... A város mindig is élt. Nem törődtek a napszakok váltakozásaival, nem törődtek a tengerrel, a másik világgal.
Középre szorultam. Két világ között pengetem mindennapjaim. Hol emberként, hol főnixként. Külön faj vagyunk, nem tartozunk sehová. Talán még nem is olyan sok évvel ezelőtt főnixek ezrei szelték az égboltot, a világ minden részén. Emberek számára láthatatlanok vagyunk, így nem jelentenek ránk veszélyt, de mi még így is vigyázunk. Létezésünk nem tréfa, muszáj hogy fajunk fennmaradjon az örökkévalóságig. Nem hagyhatjuk, hogy a sárkányok legyőzzenek minket.
Bai Long... Meg foglak találni, kerül, amibe kerül.
Tüdőmbe most friss tengeri levegő jut. Szavaim suttogásnál többet nem érnek, mégis, elhangzanak.
- Meg fogom csinálni.
Jimin POV
- Leszívta minden energiámat... - dőltem hátra kényelmes székemben, habár tudtam, a sornak nincs még itt vége, a nap hátralevő részében itt kell ülnöm és elviselnem a megjelenőket. De legalább az idegeimen hangszerként játszó fiú elment és hála az égnek, utoljára láttam itt, igaz, most találkoztunk először. Elég is volt.
Feszültségem és a benne tomboló, lángoló tűz bár már nem olyan drasztikus, mint pár pillanattal ezelőtt, még mindig jelen volt. Hosszú napok óta ez van és bár a percek minden töredékében gondolkodok okán, még nem sikerült rájönnöm, miért van ez. Pontosabban sejtésem volt; egy idegen lény van a közelemben, olyan, akinek itt egy másodpercnyi keresnivalója sincs, de konkretizálni még nem tudtam. Sárkánykirályként feladatom, hogy szülőföldem biztonságban tudhassam, ami Busan területe. Régebben, évtizedekkel ezelőtt, míg mikor apám élt és uralkodott minden sárkány és a hiearchiában alattunk helyett foglaló lények felett, hemzsegett a fajunk, sokan voltunk, sárga, kék, piros, zöld, és mi, a vezérek, fehér sárkányok. Ám ahogy pörgött az idő, Nap kelt és nyugodott, a faj drasztikusan megfogyatkozott, vagy éppen új élőhelyet kerestek, minek oka nagyon egyszerű és nagyszerű indok arra, hogy egy pillanatra se felejtsem feladatom, hogy az egyszerű emberek felett magasan védelmezzem a várost.
Ötletem sem volt, milyen lény tartózkodik a területemen és pontosan hol, és ennek legegyszerűbb gyógymódja, ha amint emberi énem szabadidőre tesz szert, utánajárok.
- Nekem szimpatikus volt ez a fiú - rántotta meg vállát Soo Hyeon hetyként, miközben az asztalom mellett állva azon rendezgetett valamilyen iratokat. Hangja hívta fel rá a figyelmem, hogy nekem most dolgom van, azzal kell foglalkozzak.
- Ms. Kim, tízből hét emberre ezt mondta, az a maradék három pedig nem jött el. Állítom, a következő emberről is ez lesz a véleménye. - szökkentek fel szemöldökeim a nőre nézve, aki szemforgatva húzta el a száját.
- Mr. Park, okkal olyan visszautasító vele szemben?
Nocsak, de kíváncsi lett valaki - Soo Hyeon, kedves, ez legyen az én dolgom. De ha annyira szeretné tudni, ég a vágytól, hogy végre valami pletykára alkalmas tudás birtokába jusson, el kell szomorítsam, konkrét okom nincs, egyszerűen nem volt szimpatikus. Mosolygott, mint a bolond gomba, nem igazán ismerte a határt, mikor kell abbahagyni a feleselést, és talán ami a legjobban kiakaszt, teljesen biztos volt a dolgába. Ne tegye, ennyire ne. Másoknak rengeteg idejükbe telik jó utat kiépíteniük maguk elé, az élet nem olyan egyszerű és nehézségek nélküli, mint ahogyan ő gondolja. Legalábbis én így szűrtem le, hogy ma úgy jött el, hogy munkaszerződéssel megy haza. Tanulja meg, hogy az élet bizony nehéz. Tudja maga, milyen segítőkész vagyok? - vigyorodtam el irónikus kérdésemen - Segítek neki, hogy megtanulja.
A nőnek látszólag nem volt kielégítő a válaszom, de őszintén, nem érdekel, ő csak egy hivatali segéd, ne személyeskedjünk.
- Értem, Mr. Park
- Nagyszerű. Tetszik vagy nem, Jeon itt nem fog dolgozni. Hívja be a következőt.
- Öhm, ennek így kéne vajon állnia?- tanácskoztam magamban, ahogy egyre csak a tükörképemet fürkésztem. Állásinterjúra készültem és őszintén szólva, már nagyon vártam.
Rég jártam szülővárosomban. Hiányzott már a tenger, a maga csodálatos kék végtelenségével, a kissé sós levegő, mely nyári éjszakákon csodálatos és ideális társ egy esti sétához. A gyönyörű ég, melyeket hébe-hóba egy csapatnyi bárányfelhő tarkít időnként. Busan mindig is rejtegetett magában egyfajta életet, egy sajátos lüktetést, amibe ha az ember bekapcsolódik, többé nem szabadul. Éppen ezért vagyok én is itt. Visszahívott s én ezt örömmel elfogadtam.
- Aish... - hiába próbáltam megigazítani szoros nyakkendőmet -amit egyébként ki nem állhattam, csak muszáj voltam felvenni, elvégre állásinterjúra megyek- sehogy sem állt jól. Lemondó sóhajom egész szobámat átjárta, én pedig úgy döntöttem, nem szerencsétlenkedem tovább.
Utoljára még végignéztem magamon, minden esetleges hibát korrigálva. Magabiztosan néztem szembe saját tükörképemmel, fejemben pedig egyre csak egy mondatra koncentráltam.
"Ma mindennek jól kell sikerülnie."
Ahogy kiléptem a lakásból, a város zaja egyből megütötte a fülem, a munkába siető emberek alakja pedig megjelent előttem.
97 gyönyörű év után sem bántam, hogy sorsom nem lehet egy az emberekével. Mindig csak azon rágódnak, mit hoz a holnap, nem hogy élveznék az életüket, ami csekély és felettébb rövid. Mindig csak a saját boldogságuk érdekli őket. Vagy ha az nem is, akkor a munka.
És lám, én is ebbe készülök fejest ugrani. De mint mindig, ha az embernek... vagyis főnixnek van egy célja, azt addig kergeti, addig küzd érte foggal-körömmel, míg el nem éri. Ezzel jómagam sem vagyok másképp.
- Mennyivel könnyebb lenne, ha repülhetnék.- ahogy sétálok az utcákon, hangom eltörpül az üzletekből, kávézókból kiszűrődő halk zenék mellett, a már reggel beálló harsány zsivajtől, melyeket a kocsik dudái zengenek. Fülsüketítő.
Valahogy sosem tudtam megszokni...
Az állásinterjú helyszíne nem volt messze, feslegesnek tartottam a buszt vagy akár a metrót, hiszen gyakorlatilag alig tizenöt percbe telt odaérnem. Tekintetem végigvezettem a hatalmas felhőkarcolón, aminek a bejárata felett ott díszelgett a cég neve. Mielőtt beléptem volna, megengedtem magamnak egy féloldalas mosolyt. "Felettébb érdekes lesz." - gondoltam.
58.emelet, 112. ajtó. Az interjú helyszíne. Kissé meglepődtem, mikor láttam, nem én vagyok az egyedüli, aki élni akar az eséllyel, hogy bekerülhessen Busan egyik legnevesebb cégéhez. Tudtam, most kell a legjobban szerepelnem. Tudtam, akár a legkisebb porszem is elronthatja a pontos terv szerint felépített szerkezetet.
Egyre jobban feltörő idegességemet igyekeztem elnyomni amennyire csak tudtam, mikor én voltam a soros.
Mielőtt benyitottam volna, vettem egy mély levegőt. "Most, vagy soha."
Jimin POV
Milliónyi papírlap és egyik se az, amit már hosszú percek óta keresek... Hiába néztem át egyik kupacot a másik után, eredménytelenül lapozgattam idegesen, a kívánt papírnak hűlt helye. Erre volt a legkevésbé szükségem. Az elmúlt időben az idegeim pattanásig feszülnek, a vér úgy perzseli ereimet, úgy égeti, mint ahogy én égetném porrá ezt az egész kócerájt. Megannyi unalmas ember sürög-forog nap, mint nap az épületben, rengeteg ölti magára műmosolyát, sokan ajnároznak, és lesik minden lépésemet, pedig ha vannak dolgok, amik idegesítenek, ezek azok. Valahogy teljesen elfelejtették megemlíteni az osztályvezetői szerep árnyoldalát, mikor rám aggatták a címet - a véleményem kikérésének teljes hiányával - és nekem azóta helyt kell állnom. Miért pont én? Pont egy olyat kellett az élre állítani, aki a legkevésbé akarta? Utálok dolgozni, utálok embernek lenni!
- Mr. Park, minden rendben? - sandított felém a polc fiókjaiban kutató kosztümös nő, akiről fogalmam sem volt mikor jött be és mit keres. Ám ez érdekelt a legkevésbé. Sőt, jelen pillanatban semmi nem érdekelt már. Arcomat tenyereimbe temettem, amik aligha lehetnének ennél kisebbek... és kiengedtem a tüdőmben eddig forrósodó levegőt. Felszisszenve kaptam el kezem, hiszen a számat elhagyó kicsi lángocska égetően hatott emberi bőrömre. Az indokolatlanul jelenlevő nő csak még inkább furábban, sőt, ha lehet mondani, hülyén nézett irányomba, de még mindig jobb, ha azt látja, hogy a férfi a saját sóhajától fájlalja kezét, mintsem annak okát, hogy tűz hagyja el száját. Azon nyomban válna eggyé a padlóval, és szükségem van még az ő halálára is? Egyértelműen nincs.
- Magának nincs jobb dolga? Csak kíváncsiságból - könyököltem asztalomra egekbe szökkent szemöldökökkel, hogy értse, igazából nem érdekel, mit csinál, de jobb lenne, ha távozna.
- Én csak--
- Remek, akkor holnap folytatjuk. - enyhén lecsapva a falapra löktem fel magam ülőhelyzetemből, hogy egy ideje nem használt lábaimat mozgásra bírjam és elinduljak dolgomra - Elhagyom az irodát, az engedélyem nélkül pedig nem tartózkodhat itt senki, és mivel biztos vagyok benne, hogy a keresnivalója várhat, holnap ugyanekkor, ugyanitt - invitáltam a nőt az ajtó felé derekánál átkarolva, kit a meglepettségtől nem volt olyan nehéz irányítani és követve őt elhagytam a helyiséget. A kulcs hangosan kattant a zárban, jelezve az ajtó bezártát, amit én egy apró bólintással nyugtáztam. Az ördög sosem alszik, jobb szeretem zárva tartani az irodámat ha én nem vagyok ott, már csak a személyes dolgaim biztonsága miatt is.
Zsebre dugott kezekkel és a lehetetlennél is unottabb léptekkel közelítettem meg az egy szinttel lejjebb lévő szobát, ahol jelenésem volt, mert ki mást is bíztatott volna meg a főnök az állásinterjú lebonyolításával, ha nem engem. Kétségbeesett vagy épp bizakodó tekintetek keresztüzében és azok gazdáinak mély meghajlásával díszített pár méter megtétele után benyitottam az irodába, ahol egy sárkányszemmel is dícséretre méltó nő állt az asztal mellett. Éppen teljes koncentrációban írt valamit a lapjára, mikor az ajtó becsapása szinte torkán akasztotta a levegőt.
- Mr. Park! - kapott szívéhez ijedtében.
- Személyesen - kacsintottam rá a bőrszék felé haladva - Essünk túl ezen, bár felesleges, úgy se veszek fel senkit.
Jungkook POV
Nem volt visszaút. Kissé nehéz léptekkel indultam el a székem felé, ahol nem sokára választ adok minden feltett kérdésre. Ahogy fokozatosan lépkedtem előre, igyekeztem megvizsgálni a szoba minden egyes részletét, beleértve azt a két embert is, akik döntenek sorsomról.
Tőlem távolabb egy csinos, szemrevaló s megletősen fiatal lány ült, mellette pedig egy fiú, aki talán egy vagy két évvel lehet idősebb nálam. Már elsőre nem volt szimpatikus. Persze, mindkettőjük szemében fel véltem fedezni a kíváncsiságot, de ennek a fiúnak a szeme mást is rejtett. Talán szánalmat? Esetleg első benyomásom az ő részéről is kölcsönös?
- Üdvözlöm önöket. Jeon Jungkook vagyok. - hajoltam meg mélyen, mielőtt elfoglaltam helyemet.
- Mr. Jeon. Örülök hogy ma eljött. - ütötte meg fülemet a lány csilingelő hangja.
- Úgyszint. - húztam mosolyra számat.
- Kim Soo Hyeon vagyok. Az én csapatom felel cégünk pénzügyi beruházásainak lebonyolításáért. - Tekintetem akaratlanul is a fiúra terelődött, aki rezzenéstelen arccal fürkészett. Valahol sejtettem, hogy messze nem érdekli őt ez az egész, hisz unott arcmimikája mellett még csak a száját sem hagyta el egyetlen szó sem. A lány, ezek szerint Ms. Kim igyekezett elkerülni a kínos csendet, ezért áttértünk a következő témára.
- Kérem, meséljen magáról valamit, Mr. Jeon. - szerencsére, még otthon minden alap opciót kidolgoztam, hogy még véletlenül se fussak zsákutcába, valamint a rögtönzésemről sem vagyok híres.
- Nos, 24 éves vagyok, itt születtem Busanban, de a középiskolát és az egyetemet Seoul-ban végeztem. Sok... -
- Pontosan melyik középiskolában? Illetve melyik egyetemen?- vágott közbe a fura fiú. Bevallom, alaposan meglepett. Isten ments, hogy bemutatkozzon, ráadásul még csak azt sem engedte, hogy befejezzem a mondatom. Micsoda egy arrogáns alak.
- A Sae Jong Gimnáziumba és a Seouli Egyetemre. - egy másodpercre sem vette le rólam a szemét, minden mozdulatomat figyelte. Most már egészen biztos voltam benne, hogy nem kedvel. - Milyen szakot végeztél? - hangja kemény volt, mégha nem is volt mély. Egyre csak azon kezdtem el gondolkodni, ha ő lesz a főnököm, akkor nekem annyi.
- Kereskedelem-marketing szakon végeztem. - ezúttal még egy mosolyt is kapott tőlem, csak hogy tudassam, nem félek tőle.
- Na és mondja, Mr. Jeon, volt már ezelőtt valaha munkája? Esetleg dolgozott már más cégeknél is? - kapcsolódott be Ms. Kim.
- Nem, ez az első állásinterjúm. - szavaim hallatán az arrogáns bunkó felhorkant.
- Akkor meg mi keresnivalód itt?- vonta fel szemöldökét.
Azt hiszem, ez keményebb lesz, mint hittem. De kihívás elfogadva.
Jimin POV
Már a negyedik reménytelenség hagyta el az irodát, mikor azt mondtam, ebből elég, bár hiába, voltak még, akik a csodára vártak és hogy sorra kerüljenek, unalmas életüket irigylésre méltóra fényezzék és lobogtassák diplomáikat, amiről azt hiszik, a bejutásukhoz egy neves céghez tökéletesen elég. Pedig nem, bizony, hogy nem. Pofára megy az egész és kapcsolatokra. Ez az állásinterjúsdi is csak formaiság, fent kell tartani a látszatot a piacon, hogy minden vállalat törődik a feltörekvő újabb és újabb generációkkal, pedig ez már valahol a középkorban jelentését vesztette. Egy tanult, inteligens, életre való fiatal alább marad egy tohonya taplóval szemben, hiszen a fiatalnak nincsenek kapcsolatai az üzleti világ kisebb réseiben, míg a tanulatlan bekerül, hiszen jó helyre fészkelt be. A cinke-harkály stratégia csak a vásárlói kör kialakításában érhet el eredményeket, viszont egy vállalat munka betöltésére a kis lyukakba befészkelő cinkék kapnak lehetőséget, a helyük kialakítását próbáló harkályok repülhetnek a következő fára, állítom, sikertelenül. Mocskos korcs világ ez, csak úgy, mint az élet legtöbb szeglete, valódi énemtől ez oly' távol áll, de mit lehet tenni? Park Jimin vagyok, ha ellenszenves, utálatos személyek kellenek azért, hogy a cég működjön, hát legyen. Sárkány vagy kígyó, ki mit szeretne.
Hittem, lehet rosszabb is az eddig elviselt próbálkozók után, ez meg is testesült az előttem ülő fiúban, kinek szemei fényesebben csillogtak, mint a csillagok éjszaka, szája fülein is túlértek néha, mindennek okát megkérdőjelezve bennem. Hihetetlenül bántotta a szemem, holott alig van jelen 7-8 perce. Annyira késztetést érzek, hogy már most hazaküldjem az anyjához, az, hogy kinyögi, mégcsak munkatapasztalata sincs, csak fa a már így is bennem lángoló tűzre. Ha egy fújásnyi lángocskával tarkopasz pockot csinálnék belőle csak én nevetnék hasfájásig?
Hirtelen feltett és az illem legkisebb foltjával nem tarkított kérdésem hallatán láthatóan torkán akadt a levegő. Nagyon helyes, tudja kivel áll szembe, ki az egyik fő kutya ebben a kócerájban, ha bekerül, ami, ha rajtam múlik - és mily szerencse a részemről, hogy rajtam múlik - nem következik be, de így is legyen tisztában az erőviszonyokkal. Egy tökéletesre igazított külsővel és az egész fogsorát mutató mosollyal elmehet a kirakatba, itt ilyennek helye nincs, teljesen felesleges. Én vigyorgok így? Mégis itt vagyok.
Torkát köszörülve szeretett volna kérdésemre felelni, de sajnálatos módon az én ajkaimat hamarabb hagyták el a szavak - Biztosan azt hitted, elvégzed az egyetemet és tárt karokkal várnak majd a munkáltatók, mint friss munkaerő, beleértve ezt a céget is. - fürkésztem arcát. Akarja az állást? Legyen tökös, győzzön meg, bár hiába próbálkozik, ha enyhébb kedvemben lennék is elutasítanam, mint az összes eddig megjelent és következő embert. A vezérigazgató nincs jelen, kezemben a hatalom, ha számon kér, azt mondok, amihez van bőr a képemen, és ha Ms. Kim közbeszólna is, kinek hinne? Természetesen nekem. A fiú következtetésem hallatán lesütötte egy pillanatra pilláit, ezzel megszakítva a szemkontaktust, jelezve, igazam van. Nyelvemet csettintgetve toltam feljebb szemüvegemet orrnyergemen és hátradőltem a nagy bőr irodai székben. Karjaimat mellkasom előtt összefonva szóltam újra - Mit is mondtál, hány éves vagy?
- 24. - válaszolt szűkszavúan.
- Nem felejtettem el, csak emlékeztetni akartam magamat, mennyire merészek is a mai fiatalok. - húztam el számat pásztázva az előttem ülőt. Naív. Nagyon naív.
Ezt a letelepedő csendet még Soo Hyeon se tudta megtörni, aki eddig az asztalomnál állva figyelte az eseményeket csendben. Milyen jól tette, hogy nem szólalt meg és kezdte pátyolgatni a kisgyereket, nem óvodában vagyunk.
- Ide figyelj - álltam fel székemből és az ablakhoz lépve elhúztam a bézs függönyt, ami eddig takarta a kilátást - Látod ezt? - mutattam az ablak felé utalva a kilátásra. Az iroda elég magasan volt ahhoz, hogy tökéletes és nagy rálátás legyen Busanra, el lehetett látni egészen a tenger partjáig. Jeon vagy akárhogy is nevezte magát nagyokat pislogott, mint aki most lát először civilizációt, ami meglepett, hiszen Szöul, ahol állítólagosan tanult, nagyobb város. Ha a szemembe mer hazudni, kidobom. Az ablakon. - Ameddig ellátsz és azon túl is minden ezen cég nagy keze alatt fekszik. Gondolod minden jöttment felvételt nyer hozzánk? Álmodni szabad, de különbséget kell tenni a képzelt világ és valóság között. Nem hibáztatlak, a 24 éveddel te még aligha ismerheted a nagy betűs életet, a diplomádon még a tinta sem száradt meg. - húztam fel szemöldökömet az említett okmány másolatára pillantva, amit még a bájcsevely elején tett le gazdája asztalomra. - Visszatérve a fő témához. - azután, hogy visszarántottam a függönyt eredeti helyére ismét elfoglaltam helyemet és az asztalra könyökölve, kezeimet szám előtt egy ökölben tartva szegeztem tekintetem a fiúra - Szöulban tanultál. Miért jöttél vissza Busanba és miért pont idejöttél munkalehetőség gyanánt?
Egyre jobban kezdett izzani testem minden egyes porcikája, a tüdőm égett, ha nem figyelek, még füst is elhagyja számat, minden izmom feszül, az idegeim pattanásra készek. Akárcsak mint minden alkalommal, mikor idegen lény lép a területemre, Busanba. Foglalkozhatnék ezzel, de itt van ez a kis naív gyerek, akivel kezdenem kell valamit.
Jungkook POV
Fogalmam sincs, miért lett ilyen ideges és dühös az arrogáns fickó. Tulajdonképpen csak válaszoltam a nekem szánt kérdéseire.
Valami nagyon nem volt rendben körülötte. Aurája valamilyen különleges, félelmetes erőt sugárzott. Sütött róla a felsőbbrendűség. Ha nem tudnám, hogy emberi teremtmény, simán elmenne akár egy sárkánynak is. De hova is gondolsz Jungkook... A sárkányok mostanság igencsak ritkák, mint a fehér holló és nem is lenne nagyon szerencsés épp belefutni egybe. Ez afféle "két dudás egy csárdában" jelenség. Vagy mi, főnixek, vagy sárkányok. A kettő soha sem fért meg együtt és nem is fog soha. Ez már csak természetes. Mindkét faj felsőbbrendű az embernél, amolyan uralkodó típus. Habár én nem akarok uralkodni mások felett, mégsem nézem jó szemmel, ha felettem uralkodnak. Többek között ezért is jöttem ide vissza.
Mikor felpattant helyéről s elhúzta előttem a függönyt, meglepett a magasság, a látvány. Szavai, melyek haragot keltettek bennem, most elillantak. Egy pillanatra elragadott Busan szépsége, kedvem lett volna átszelni az eget. De muszáj volt koncentrálnom. Hihetetlen gyorsan találnom kellett kérdésére egy több, mint megfelelő, ütős választ. Ilyenkor csak a rögtönzés és őszinteség adhat jó pontot. Mivel nekem az első nem ment, az őszinteséget választottam. Belenéztem villámló feketeségeibe, majd kipréseltem a választ ajkaim közül.
- Nem szórakozni jöttem ide, hanem dolgozni. Szöulban alapos képzést kaptam, amit nem fogok holmi kis lepukkant irodaházban elvesztegetni. Van egy cél, amit kitűztem magam elé és kerüljön amibe, én megvalósítom. Nem számít, hogy mit kell tennem. Ha magát kell, hogy meggyőzzem, hát meggyőzöm. - még magamat is megleptem szavaim komolyságával. Hangom biztos alapokon állt, így nem aggathattak fel a gyáva jelzővel. A kezdeti idegességem már el is tűnt, ki tudja, mióta. Ez az egész interjú már többről szólt s ezt csupán ebben a pillanatban fogtam fel. Ez az ember, aki itt ült velem szemben, nem egyszerű alak, nem lehet egy csábos, kamu szöveggel átverni. Szinte abban is biztos voltam, nála nem elég csak érvelni, gyakorlatban is alaposan teszteli az embereket, de nem ám egyszerű módszerekkel. Ó, dehogy. Szinte már mindent kinézek belőle.
Szemöldöke monológom hallatán kissé megemelkedett, arcára hihetetlenkedő maszkot húzott s talán még fel is nevetett halkan.
- Ez jó. Legalább megtudtuk, hogy egy kis humor is szorult a fejedbe. - ekkor előredőlt, kezeivel megtámasztotta állát, tekintetét ismét mélyen enyémbe fúrta - De tudod, nekem profik kellenek. Akik kemény, feszített munkatempóban is állják a sarat. Akik nem lazsálnak és nem értetlenkednek össze-vissza. Akik nem jönnek hozzám rinyálni már az első kisebb problémával, amivel szembekerültek. - a csend nagyjából egy percig töltötte ki a termet. Még Ms. Kim sem tudott mit hozzáfűzni a fickó szavaihoz. - Na, vagy még olyan tökös és még mindig azt mondod, hogy meg akarsz győzni? - csak is erre a kérdésre vártam.
Jimin POV
Hihetetlen, hogy felvágták a nyelvét hirtelen! Lehet, hogy jelen pillanatban csak 6 év van köztünk, de igazából a 6, így is tiszteletet követelő év 83 volt, csakhogy erről ő nem tudott, ami maradjon is így. Ennek ellenére valamelyest sértően hatottak szavai, márcsak önbecsülésemet is nézve, nem szoktam hozzá, hogy visszaszólnak, ráadásul ilyen magabiztos hangnemben. Nem lesz egyszerű lerázni ezt a kis legyet, de legyen.
- Teljes erőmmel azon leszek. - jelentette ki egy bólintás kíséretében, ezzel nyomatékosítva elszántságát.
- Rendben, de engedd meg, hogy bemutatkozzak előtte, mert bár nem tartom fontosnak, hiszen kettőnk kapcsolata nem lesz tartós, mégis megtisztellek azzal a tudással, amit nevem és mivoltom jelenti. - húztam féloldalas, alattomos vigyorra ajkaimat. Én irányítok itt, szerezzen tudomást erről, törjön lejjebb a kicsi szarvacskája. Így talán az egyre nagyobb helyet követelő arcából is visszavesz majd - Park Jimin vagyok, 30 éves, a vállalat pénzügyi osztályának vezetője. Munkakörömbe tartozik a cég kiadásainak és bevételeinek számontartása, irányítása, gyakorta bízzák rám a marketing- és üzleti terv elkészítését, bízva a pontos, megbízható és eredményes munkámban - nyomatékosítottam az utóbbi négy szót azzal, hogy mindig kicsit előrébb hajoltam és szigorúbban néztem engem fürkésző szemeibe - ami egyik erősségem, nem mindenkinek adatik meg, sőt, vannak sokat képzelő, a vállalati életet erősen hátráltató személyek, akik, ha bekerülnének, teszem hozzá, nem fognak, csak nyűg lenne a jelenlétük. - vontam fel szemöldökömet remélve, hogy érti a célzásomat - Természetesen, akinek nem inge, ne vegye magára - nevettem fel ártatlanságomat tettetve, kezeimet megadóan felemelve - Viszont akié az ing, javaslom, gondosan gombolja be. - kitolva magam alól a bőrszéket Ms. Kimhez léptem, átkarolva derekánál és ismét Jeonra néztem önelégült vigyorral, aki bár várta, mikor szólalhat meg és szavaival reagálhasson az elhangzottakra, csendben nézte minden mozdulatom - Mindemellett én döntöm el, ezen az osztályon kivel szeretnék együtt dolgozni. Kérdezd csak meg, kinek az aláírása szerepel Ms. Kim munkaszerződésén a vezérigazgató neve mellett.
Mindketten a nőre néztünk, aki tekintetünk kereszttűzében félénken sütötte le pilláit a vörös szőnyeget pásztázva - Park Jimin. - válaszolt halkan.
- Értem. - Jeon tekintete egy pillanatra sem akart elszakadni enyéimtől, mintha sárkányként néznék egy idegen lény égető szemeibe. Kicsit élveztem a helyzetet. Idegesítő volt a gyerek és a napokban jelen levő feszültség, ami rámtelepedett nem múlt el és változott, de szeretem mikor éles helyzet alakul ki, amiből egy győztes jöhet ki, Bai Long vagy Park Jimin. A székben ülő gyerek akár egy porszem a vállamon, tudom, hogy így is úgy is én fogok nyerni, hiszen, ha a szócsatánk esetleg legalább döntetlennel fejeződik, akkor is én fogok továbbra itt dolgozni, a fiú pedig hazamegy állás nélkül és az esti kakaócskáját szürcsölgetve nézhet majd új álláshirdetés után.
- Örömmel hallom, hogy eljutott a tudatodig - tapsoltam egyet és újra leültem a bőrszékbe - Tudod, szívesen adnék neked egyetlen egy, meg nem ismételhető esélyt, hogy ha nem többet, egy napig a cég dolgozójaként várd a másnapot, de nekünk ide a munkájukat értő, eszes emberek kellenek. Olyanok, akik tudják, miről van szó, és ezalatt azt értem, tényleg tisztában vannak a dolgukkal, nem az üzleti tankönyvből szerzett tudás alapján cselekszenek. Itt nem a kis reggeli zsemléd árával dobálózunk, itt a legkisebb összeg is 7 számjegyű, ami azt jelenti, amatőröknek maximum takarítói állást tudunk biztosítani. Ami, hogy eszembe is jutott, munkaerőhiányban szenved.
- Meglehet, egy friss tudással rendelkező személy tud 8 számjegyet is csinálni a 7-ből, ám ez nem derül ki, míg esélyt nem kap. A puding próbája az evés.
- Ezzel teljesen egyetértek - emeltem fel ismét kezeimet - Minden puding próbára kerül. Ezt teszik a kisebb vállalkozások, akiknek majdhogynem mindegy ki, csak hiteles diplomával rendelkező személy szerepeljen a repertuárjukban. Ez a cég is így kezdte, ha egy hatvan évvel hamarabb vetett volna ide a sors, esélyed hatalmas lenne a bejutáshoz. De milyen kár, hogy a jelenben csak egy pályakezdő 24 éves fiúcska vagy.
- Mr. Park is elkezdte valahol, úgy hiszem. Hisz maga mondta, minden puding próbára kerül. - fonta össze ujjait mellkasa előtt, abban a hitben, hogy most sarokba szorított, nem véve észre, hogy most inkább maga ellen beszél, alátámasztva az én igazam. Nem olyan okos ez a gyerek, mint ahogyan ő beállította magát.
- Látom figyelsz, ha lenne ellenőrző füzeted, most beleírnék egy piros pontot, bár nem rég dobhattad el az eddigit.
- Azon a véleményen vagyok, hogy a másik hiábinak, hátrányainak felemlegetése gyengeségre utal, ami, mint ahogy el is hangzott, itt helytelen. - pislogott rám nagyokat. Mindjárt ráborítom az asztalt.
- Tudod, sok mindent megéltem már, többet, mint gondolnád, így én már megtanultam, mikor kell bőrt húzni a fogamra. - bal kezem ujjaival kopogtatni kezdtem a faasztal lapját, míg jobbomban egyre erősebben szorongattam egy ártatlan tollat. - Te, úgy látszik, nem vagy még tisztában ezzel. - a düh a lehetetlennél is jobban kezdett elönteni, egyre nehezebb volt magamon uralkodni.
Megköszörülve torkomat vettem le szemüvegem és hajamba túrva néztem a fiúra, aki készen volt újabb szavaimat a javára fordítani - Ha tudni akarod, én is kicsiben kezdtem. Ha gondolkodnál, pont erre próbáltam rávilágítani az előbb. Nem állhat a szarkupac tetejére a kakas, ha nem kapirgálta napos csirkeként az alját. Remélem tudsz asszociálni, a jelképes hiearchián ki milyen szinten van és érdemel.
- Manapság az, hogy ki mit érdemel, nem reális a kapott jogokkal, jutalommal vagy éppen hatalommal.
- Ezt is helyesen mondod. De a meglátásod nem változtat a jelenlegi helyzeten - vigyorodtam el - Csak nézd meg, kinek a neve szerepel a névtáblán. - mutattam az említett tárgy felé, amin bizony az én feketével gravírozott nevem törte meg az aranyozott háttér folytonosságát - Nézd meg jól, ezen név tulajdonosa lenne a főnököd, ő mondaná meg, mit csinálj, amit neked engedelmességgel el kellene végezned. Sokan cserélődnek. Új, és még egyszer hozzáteszem, szakemberek jönnek és lelakott bástyák mennek, mindez a kemény munkakörnek tudható be. Aki nem képes ezen feladatok ellátásához, javaslom, fizessen 15 percet inkább az utca végi játszóházba.
- Minél többször gondolok az esetlegesen rám váró feladatokra, annál nagyobb késztetést érzek azok minél teljesebb elvégzésére. - mosolyodott el mondandója végén. Vagy nem fogja fel az elhangzottak tényleges jelentését, vagy direkt veszi fel ezt az álcát, ezzel leplezve gyengeségét. Vagy egyszerűen csak hihetetlenül pimasz.
Kezdtem már unni ezt az egész beszélgetést, ami már valahol az elején elkanyarodott fő feladatától, ahelyett, hogy arról győzne meg, hogy miért is alkalmas az állásra, már mindketten egymás alább ásására adtuk fejünket, amiben tény, benne volt a kezem. Sokan várnak még a sorukra, nekem meg kedvem az egészhez továbbra sincs, így úgy gondoltam, rakjunk pontot a végére, amint kilép az ajtón, kilép a vállalat életéből is, hiszen hogy fel nem veszem, az is világos, mint a Nap.
- Nos, Jeon Jungkook - felállva székemből megigazgattam nyakkendőmet és szemüvegemet visszavéve kezemet nyújtottam a fiúnak, ki kissé meglepődött ezen, hiszen Koreában nem szokványos a kézfogás - Kívánom, egyszer legyen alkalmad valahol bizonyítani a beharangozott szaktudásod - vigyorodtam el alattomosan újra, homlokomat enyhén ráncolva.
A fiú kezet fogva velem hajolt meg és mosolyodott el, ki tudja már hányadszor - Remélem minél hamarabb sort keríthetek erre, Mr. Park.
Jungkook POV
Idegesen lépkedtem kifelé az épületből. Agyamban mindenféle arrogáns, erőszakos felszólalás, vagy éppen mozdulat játszódik le, főszerepben az arrogáns fickóval. Lehet hogy profi, lehet hogy van tapasztalata, de ki ő, hogy elítéljen engem? Ki ő ahhoz, hogy megmondja, mihez értek és mihez nem?
Gondolatmenetem egy éles dudaszó vágja el, ami az előttem pár centivel lefékező autóból származik. Na tessék! Emiatt a hülye, felfuvalkodott hólyagnak köszönhetően majdnem meghalt az emberi alakom! Már most rühellem. Nem fájdította volna a szívem, ha első találkozásunk egyben az utolsó is lett volna. Bocsánatkérően biccentettem egyet és már húztam is el a csíkot. Ilyenkor nem jó, ha az emberbe beleköt egy sofőr, aki ráadásul még ideges is pont mi miattunk. Nem tudtam, meddig bírom még az emberek s járművek tömkelegét, mely minden másodpercben körülvett engem, de abban biztos voltam, közelítek tűréshatáromhoz. Rám fért volna egy kiadós pihenés, ami nálam csak egyet jelenthetett.
Talán egy órával később, a szél már selymesen simogatta tollaimat, készségesen segített a magasban maradni. A látvány onnan fenntről ezer panorámától többet ért. Ilyet átlagos ember soha sem láthat. Ebből a szempontból igen kiváltságosnak érzem magam s ebben mind az a szép, hogy igazam van. Mikor fennt lehettem, társamul fogadhattam a levegőt, a tájat, minden hétköznapi, emberi problémám eltűnt. Csak is az aktuális pillanatra gondoltam és igyekeztem kiélvezni minden pillanatát. Hiába a 97 év, ezt sose fogom megunni.
Ráadásul a mai napon egy felhő sem volt az égen, gyönyörű rálátásom adódott a kéklő tengerre. Imádtam cikázni a magasabbnál magasabb felhőkarcolók között, az emberek felett. Imádtam hogy gyorsabb, erősebb lehetek náluk. A parttól nem messze is tettem egy kört, közben elvétve egy-egy hajót, partszakaszt tanulmányoztam. Szárnyhegyeimmel olykor megérintettem a tiszta, végtelenül sima vízitükröt, melynek tisztasága miatt láthattam, miféle tengeri teremtményeket rejt magába a tenger.
Napom lassan a végéhez ért. Ezt pedig mivel mással zárhattam volna, minthogy megnézem a napnyugtát. Egy magányos móló szélén üldögélve figyeltem teremtőm lassú eltávozását. A víz megannyi színben pompázott, átvette a citromsárgától kezdve a narancssárga színeket. Minden olyan lassúnak tűnt, mintha éjszakára megállna az élet s majd mikor új nap köszönt be, Atyám újra eljő megajándékozni a Földet aranyló napsugaraival, az élet újra kezdetét veszi.
Viszont a város... A város mindig is élt. Nem törődtek a napszakok váltakozásaival, nem törődtek a tengerrel, a másik világgal.
Középre szorultam. Két világ között pengetem mindennapjaim. Hol emberként, hol főnixként. Külön faj vagyunk, nem tartozunk sehová. Talán még nem is olyan sok évvel ezelőtt főnixek ezrei szelték az égboltot, a világ minden részén. Emberek számára láthatatlanok vagyunk, így nem jelentenek ránk veszélyt, de mi még így is vigyázunk. Létezésünk nem tréfa, muszáj hogy fajunk fennmaradjon az örökkévalóságig. Nem hagyhatjuk, hogy a sárkányok legyőzzenek minket.
Bai Long... Meg foglak találni, kerül, amibe kerül.
Tüdőmbe most friss tengeri levegő jut. Szavaim suttogásnál többet nem érnek, mégis, elhangzanak.
- Meg fogom csinálni.
Jimin POV
- Leszívta minden energiámat... - dőltem hátra kényelmes székemben, habár tudtam, a sornak nincs még itt vége, a nap hátralevő részében itt kell ülnöm és elviselnem a megjelenőket. De legalább az idegeimen hangszerként játszó fiú elment és hála az égnek, utoljára láttam itt, igaz, most találkoztunk először. Elég is volt.
Feszültségem és a benne tomboló, lángoló tűz bár már nem olyan drasztikus, mint pár pillanattal ezelőtt, még mindig jelen volt. Hosszú napok óta ez van és bár a percek minden töredékében gondolkodok okán, még nem sikerült rájönnöm, miért van ez. Pontosabban sejtésem volt; egy idegen lény van a közelemben, olyan, akinek itt egy másodpercnyi keresnivalója sincs, de konkretizálni még nem tudtam. Sárkánykirályként feladatom, hogy szülőföldem biztonságban tudhassam, ami Busan területe. Régebben, évtizedekkel ezelőtt, míg mikor apám élt és uralkodott minden sárkány és a hiearchiában alattunk helyett foglaló lények felett, hemzsegett a fajunk, sokan voltunk, sárga, kék, piros, zöld, és mi, a vezérek, fehér sárkányok. Ám ahogy pörgött az idő, Nap kelt és nyugodott, a faj drasztikusan megfogyatkozott, vagy éppen új élőhelyet kerestek, minek oka nagyon egyszerű és nagyszerű indok arra, hogy egy pillanatra se felejtsem feladatom, hogy az egyszerű emberek felett magasan védelmezzem a várost.
Ötletem sem volt, milyen lény tartózkodik a területemen és pontosan hol, és ennek legegyszerűbb gyógymódja, ha amint emberi énem szabadidőre tesz szert, utánajárok.
- Nekem szimpatikus volt ez a fiú - rántotta meg vállát Soo Hyeon hetyként, miközben az asztalom mellett állva azon rendezgetett valamilyen iratokat. Hangja hívta fel rá a figyelmem, hogy nekem most dolgom van, azzal kell foglalkozzak.
- Ms. Kim, tízből hét emberre ezt mondta, az a maradék három pedig nem jött el. Állítom, a következő emberről is ez lesz a véleménye. - szökkentek fel szemöldökeim a nőre nézve, aki szemforgatva húzta el a száját.
- Mr. Park, okkal olyan visszautasító vele szemben?
Nocsak, de kíváncsi lett valaki - Soo Hyeon, kedves, ez legyen az én dolgom. De ha annyira szeretné tudni, ég a vágytól, hogy végre valami pletykára alkalmas tudás birtokába jusson, el kell szomorítsam, konkrét okom nincs, egyszerűen nem volt szimpatikus. Mosolygott, mint a bolond gomba, nem igazán ismerte a határt, mikor kell abbahagyni a feleselést, és talán ami a legjobban kiakaszt, teljesen biztos volt a dolgába. Ne tegye, ennyire ne. Másoknak rengeteg idejükbe telik jó utat kiépíteniük maguk elé, az élet nem olyan egyszerű és nehézségek nélküli, mint ahogyan ő gondolja. Legalábbis én így szűrtem le, hogy ma úgy jött el, hogy munkaszerződéssel megy haza. Tanulja meg, hogy az élet bizony nehéz. Tudja maga, milyen segítőkész vagyok? - vigyorodtam el irónikus kérdésemen - Segítek neki, hogy megtanulja.
A nőnek látszólag nem volt kielégítő a válaszom, de őszintén, nem érdekel, ő csak egy hivatali segéd, ne személyeskedjünk.
- Értem, Mr. Park
- Nagyszerű. Tetszik vagy nem, Jeon itt nem fog dolgozni. Hívja be a következőt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése